A férfi ezt nem fogadta el, és fellebbezett. A bíróság a férfit találta egyedüli felelősnek, és 60 ezer forintra bírságolta őt. Átolvastam az ítéletet, és megmutattam közlekedési szakértőnek, hivatásos sofőrnek, ügyvédnek, volt rendőrkapitánynak.
Valamennyien neccesnek találták a verdiktet. Úgy vélték, hogy a baleset fő okozója a másik sofőr, mivel meggondolatlanul előzött.
Feri bácsi is erre jutott, na és arra, hogy az őt megelőző hölgy – akinek apja ügyvéd – befolyásolni tudta a rendőrséget, a szakértőt és a bíróságot. Ezért panasszal fordult minden fórumhoz, még a kormányfőnek is levelet írt. Nem ért el semmit. Csak azt, hogy többé nem volt egy nyugodt perce. Állandóan az ítéletre, az őt ért „igazságtalanságra” gondolt. Éjszaka nem aludt, ha mégis, gyakran felriadt, és őrlődött. Végül elhatározta: végez magával. A parlament előtt, így talán majd felrázza az országot, hogy nincs igazság.
Amikor beavatott elvetett tervébe, faggatni kezdtem múltjáról. Megtudtam, hogy parasztcsaládban nőtt fel, majd határőrnek szegődött. Megnősült, két lánya született. Anyagi gondjai sosem voltak, főleg, hogy munka mellett méhészkedett is, volt, hogy egy év alatt annyi mézet adott el, amiből egy új autót vehetett.
A családi béke mindig maradéktalan volt náluk, Feri bácsi imádja négy unokáját, azok is őt. A férfinak pere a balesetig nem volt. A rendőrséget és a bíróságot tisztelte. Aztán jött ez az ügy, s azóta bizalma összeomlott a két hatóságban.
Megjegyeztem neki, hogy ilyen piti pert nem szabad ennyire szívre venni. Ő vitázni kezdett:
– Nem a pert vesztettem el, hanem az igazságba vetett hitemet.
Tovább faggattam, hogy ebben mennyire volt szerepe annak, amit maga körül lát. Elismerte, belejátszott. Figyeli a híreket, s látja, hogy ellopják az országot, és ezért senkit soha nem vonnak felelősségre:
– Dühített ez, de úgy gondoltam, hogy nem tehetek semmit, hangya vagyok, valakinek megcsíphetem a sarkát, ám ő meg eltaposhat. Belenyugodtam ebbe, és nem csíptem. Amikor azonban elvették tőlem az igazságot, összeroppantam.
Határőrként a férfi hanyagolta a hitet, utóbb annál nagyobb igénye lett istenre. Minden évben elzarándokol a boszniai Medugorjébe.
– Hívő vagyok, mégis majdnem végeztem magammal – morogta. Felvetettem neki, hogy nem feltétlenül kell összejátszásra gyanakodjon: a rendőr, a szakértő és a bíró is tévedhet. Bólintott, és újra ott lukadtunk ki, hogy talán a külvilágban tapasztalt sok igaztalanság volt rá hatással. Később elmesélte, hogy apja, aki három holdon gazdálkodott, 1948-ban vett egy cséplőgépet. A legmodernebbet, lemezoldalast, herefejtővel felszereltet, 20 ezer forintba került. Annyi pénzért két portát lehetett venni. 1951-ben államosították a masinát. Az apját megtették volna a helyi gépállomás vezetőjének. Nem fogadta el a jól fizető állást, inkább napszámból élt.
– Csalódott, és nem akart többé együttműködni a rendszerrel. Én se. Apám fia vagyok.
