– Többen, akik a faháznál teljesítenek szolgálatot, függővé válnak – folytatja Csilla. – Holtfáradtan azt mondják: akkor most megyek haza. Aztán maradnak. Fontos a lelki hatása is: a szolgálat után jobb embernek érzed magad.
A szegedi MigSzol önkéntes csoport története június 25-én, csütörtökön kezdődött, amikor néhány civilnek a rendőrök segítségével sikerült elérnie, hogy azok a migránsok, akik már nem érték el az utolsó vonatot, a pályaudvar épületében alhassanak. A hvg.hu-n megjelent erről egy cikk, ennek hatására péntek délután 50-60 ember jelent meg a Nagyállomáson, hogy ők is segíteni szeretnének. Először kicsit kaotikus volt az egész, nem volt világos, ki mit csináljon – egyáltalán, hogy miben szorulnak segítségre a bevándorlási hivatalban regisztrált migránsok, akiket különböző befogadóállomásokra irányítottak.
Bulatovic-Hajnal Edina alakított egy Facebook-csoportot, amelynek létszáma két nap alatt 700 fölé emelkedett, azóta megközelíti a 2500-at. A második napon lépett be Szőke-Tóth Ágnes, akinek többéves tapasztalata van munkaerő-kiválasztásban. Kezdettől a segítők közé tartozott Kékesi Márk Zoltán és Szalai Balázs. Ők kezdték megszervezni a csoportot, elosztani a munkát, nap nap után levonni az új tanulságokat.
Vállalatépítés két hét alatt
– Olyan, mintha két hét alatt egy közepes vállalat épült volna föl a semmiből, szervezeti struktúrával, sok-sok munkavállalóval. Annyi a különbség, hogy itt csak önkéntesek vannak, akiktől kérni lehet, elmondani, mi hogyan célszerű, de nem utasíthatunk senkit, hiszen mi is ugyanúgy önkéntesek vagyunk – mondja Szőke-Tóth Ágnes.
|
Menekültek egymás közt: enni, inni, megpihenni és a sérüléseket ápolni – csak erre vágynak
Teknős Miklós / Népszabadság |
Az élet alakította ki a szokásokat és a rendet a pályaudvar előtt. Rájöttek, hogy a menekülők a szénsavas vizet nem isszák, mert nem ismerik. Mindenféle hússal gyanakvóak, nemcsak azért, mert a muzulmánok nem esznek sertéshúst, hanem mert vallási előírások szabályozzák az állatok levágását, a hús tárolását, elkészítését. A migránsok nagy része a rendkívüli körülmények ellenére szigorúan tartja a ramadán előírásait.
Június 29-én volt az első sajtótájékoztatójuk. Másnap fogadta őket Botka László polgármester, és a várostól megkapták a legszükségesebb infrastruktúrát: egy faházat, folyóvizet, áramot, mobil vécét. A hajléktalanszálló alsó szintjén raktározási lehetőséget. Kialakult a munkamegosztás: ki tudja mások munkáját is szervezni, ki miben a legjobb. Rendszerint Szőke-Tóth Ágnes osztja ki a feladatokat az önkénteseknek. Kékesi Márk Zoltán szervez, foglalkozik a sajtóval, pszichológus hallgatóiból az önkénteseket segítő csoportot alakított. A segítők egy részét ugyanis lelkileg megviseli, hogy a feladatuk csak addig tart, míg a menekülteket felkísérik a vonatra. Nem tudják, mi lesz a további sorsuk. Többen közülük éjszaka beszélgetnek, e-mail címet, telefonszámot cserélnek a menekülőkkel. Belelátnak kicsit az életükbe, és szeretnének tovább segíteni nekik.
Akadnak megindító pillanatok
Még az elején történt, hogy teát adtak három kisgyereknek, akik egy szír fiatalasszonnyal mentek az édesapjuk után, aki már Németországban volt. A MigSzol önkéntesei segítettek új SIM kártyát telepíteni az asszony mobiljába, rámásolni a férje telefonszámát a régi kártyáról. Amikor több hét reményvesztettség után először tudott a férjével beszélni, az asszonynak kicsordultak a könnyei.
Szalai Balázs a rendkívüli ügyek menedzsere a MigSzolban. Ő szokta bevinni a menekülteket a sürgősségi osztályra, eleinte az ottani személyzetet is ő világosította fel, milyen ellátáshoz van joguk. Ha kell, tolmácsot visz, ha kell, információs anyagokat oszt a szabadkai téglagyárban, ahol sok menekülő megpihen átmenetileg, mielőtt nekivágna a magyar határnak. Segít a hatóságoknál iratokat meghosszabbítani, pótolni. A Magyar Helsinki Bizottság információi alapján tisztában van a migránsok jogaival, és nem hagyja kidobni, lerázni magát, amikor nem könnyű a jogoknak érvényt szerezni.
– A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal, vagy a határrendészet nehezen ismeri fel, hogy mi igenis tudnánk nekik segíteni – mondja Szalai Balázs. – Nagyon jó lenne, ha mindig értesítenének, mikor bocsátanak ki egy buszra való menekültet – elő tudnánk készíteni a szendvicset, vizet, információs anyagokat. Néha kevés az élelem, néha ránk rohad, mert nem tudjuk előre, hogy pontosan mennyire van szükség. Mi éppen azt a rugalmasságot vihetnénk a munkába, amire a hatóságok a természetüknél fogva nehezebben képesek.
Voltak meleg helyzetek a Nagyállomás előtt.
A legmelegebb talán az, amikor a Betyársereg tagjai – vagy negyven ember – jelent meg a téren. Mindig ott tartózkodik két rendőr, nagyon gyorsan a helyszínre értek a készenléti rendőrök is.
– Be voltak öltözve abba a fekete jelmezbáli maskarájukba, nagyon melegük volt. Kérdezték, miért nem a magyaroknak segítünk. Adtunk nekik is vizet, negyven betyár belefér – meséli Szalai Balázs. Azért a téren sokan megijedtek akkor. El kellett velük beszélgetni, hogy ha hagyják magukat megfélemlíteni, azzal a „betyárok” győznek.
Sokszor keveredtek vitába az ott utasra vadászó taxisokkal, akik olykor nagyon durván beszéltek velük. Például a kielégítő nemi élet hiányára vezették vissza, hogy a szegedi önkéntesek díjmentesen segíteni akarnak a menekülteknek. A migránsok is azon csodálkoztak a legjobban, amikor azt mondták nekik: ingyen utazhatnak a vonaton, nem kell fizetni a vízért, a szendvicsért, a fogkrémért, a pelenkáért.
– Azt mondták a taxisok, hogy miattunk csökken a bevételük – mondja Szalai Balázs. – Egyikük úgy fogalmazott: ez itt egy pénzfolyosó, amely keresztülvezet Szegeden, és mindenütt másutt jól járnak belőle a helyiek. Csak itt, csak mi akadályozzuk őket abban, hogy átverjék ezeket az embereket. Hát az nem számít, hogy őnekik hány gyerekük van, és miből tartják el őket? Miért „ezeket a majmokat segítjük”, miért nem „fog össze a magyar a magyarral”?
Az utóbbi időben csillapodtak a konfliktusok. Sőt, Szőke-Tóth Ágnes hallott egy vitát, amelyben egy taxissal üvöltöztek a kollégái, hogy „annyit nem kérhetsz el tőle!”
Szerencsésen alakult a csoport összetétele. A vezető személyiségek inkább kiegészítik egymást. A csoporton belül nincs rivalizálás, és más segítő csoport sem alakult Szegeden, mindenkit integrál a MigSzol, aki segíteni szeretne. A szociálpszichológiát tanító Kékesi Márk Zoltán ezt nagyon fontos eredménynek tartja. A legnagyobb bajuk, hogy nem tudnak tervezni. A jövő nem látszik.
– Vannak adományok, amelyeket két hónap múlva lehetne felhasználni – de ki tudja, érdemes-e raktározni őket – osztja meg aggályait Szőke-Tóth Ágnes.
– Gondolkodunk, hogyan alakul a tevékenységünk, ha vége lesz a nyárnak, elmúlnak a szabadságok, beköszönt az esős idő – mondják a MigSzol koordinátorai. – A törvényhozás szándékai beláthatatlanok. Szó van róla, hogy létre kellene hozni egy formalizált szervezetet, mert így a hatóságok nem igazán tudnak velünk kapcsolatot tartani. Valójában nagyon jól megvagyunk így: nem szervezet vagyunk, hanem segítőkész szegedi emberek csoportja, akik odaadják a rászorulóknak, amit más segítőkész szegediek összeadtak. Megmozdítottunk valamit ebben az országban, de kérdés, lesz-e folytatás? Vagy csak abban gondolkodhatunk, hogy a holnapi menekülteknek is legyen vize és szendvicse?
