Tizenötezer élelemre
Szegényék kevesebbet költhetnek élelmiszerre, mint egy „átlagos” létminimumon élő felnőtt, aki a Policy Agenda számításai szerint naponta 800 forintot tud ilyen célra áldozni.
Náluk fejenként csak napi 250 forint jut kosztra.
– Közös költségre elmegy ötezer forint, a villanyra hatezer, a vízre négyezer. Van mobiltelefonom, de nincs feltöltve a kártya, csak a férjem tud telefonálni kedvezményes percdíjért, havi kétezer forintért. A fűtésért, a meleg vízért hatezer-kétszáz forintos átalányt fizetünk, s van egy élet- és lakásbiztosításunk minden eshetőségre, ami havi hétezer-háromszáz forint. Vagyis minden hónapban ezzel a harmincezer-ötszáz forintos „mínusszal” kezdünk, s marad tizenötezer forint élelemre, ruházkodásra és szórakozásra. De az utóbbi kettőre gyakorlatilag nem költünk – mondja az asszony.
A ruhákat ismerősöktől kapják, moziban évekkel ezelőtt voltak, arról meg már csak álmodnak, hogy – mint fiatalkorukban – beüljenek a csónakázótó melletti sörkertbe, s megigyanak ott egy pohár sört.
Buszjegy kölcsönből
Szegényné évente kétszer tudja meglátogatni albérletben élő, Budapesten dolgozó lányát, aki, ha nem ebbe a családba születik, talán válogatott úszó lenne. Kamaszkorában sorra érte el a sikereket, de amikor tovább kellett volna lépni, s Budapestre költözni, azt nem tudták vállalni. Az édesanya öt-hat hónapig spórol, mire összejön a buszjegy ára. Néha kölcsön is kell kérni hozzá, s azt apránként fizeti vissza.
Szegényné a Vöröskeresztnél dolgozik önkéntesként, onnan kap olykor tartós élelmiszereket. Az anyósáék kertjében termelnek zöldséget, a felesleget lefagyasztják, télen azt eszik. Ha vesz két csirkecombot, azt kettévágja, úgy főzi meg pörköltnek, így két napig tudnak húst enni a férjével.
– Semmit nem dobunk ki, nálunk mindent meg kell enni, amiért pénzt fizettünk. Még a kutyánk is megtanult kevésből jóllakni – mondja, s megemlíti, lány korából maradt egy-két arany ékszere, azzal zsonglőrködik hó végén: ha elfogy a pénz, beadja a zaciba, s hó elején kiváltja.
Hajlott hátú asszonyok
Kis falvakban gyakran látni hajlott hátú idős asszonyokat, akik közül tízből nyolc-kilenc majdnem biztosan özvegy. A férfiak előbb halnak, s egyedül maradnak a nők. Az ő generációjuknak sok tagja még nem volt állásban, otthon nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást. Sokan saját jogon így nem is jogosultak nyugellátásra, özvegyi nyugdíjból élnek. Ilyen asszony a sajókápolnai Gulyás Jánosné, Erzsi néni is. Egyetlen helyiséget fűt télen, a kis sparhelt nemcsak a meleget adja, de tetején az étel is megfő. A hatvanezres nyugdíj egyik felét tüzelőre, a másikat gyógyszerre költi. Keveset eszik, a zöldséget megtermeli a kertben, ahol kora tavasztól késő őszig dolgozik.
A nehéz sorsú Erzsi nénikkel teli van a vidék. Miként Fedémes polgármestere, Válóczi István lapunknak fogalmazott: ezekről az emberekről rendre megfeledkezik a hatalom, magukra hagyja őket. Keveseknek van olyan szerencséjük, hogy család veszi őket körül. A legtöbbjüknek így egyedül kell megküzdeni öregséggel, betegséggel, szegénységgel.
