galéria megtekintése

Veled mi legyen, Gazsi?

3 komment


Doros Judit

Poros földút két alföldi tanya között. Még nem érezni a fojtogató nyári hőséget, s a sárgás, löszös homokszemcsék sem kúsznak bele finoman a bőrünkbe minden elzakatoló traktor után, de azért meleg van már. A lebukkanó napot nézve ugyanazt érezzük, mint Velencében: ez már annyira giccses, hogy szép.

Sőt. A szebbnél is csodálatosabb  – jut eszünkbe egy kedves ismerős néni, aki életében először és utoljára eljutott Párizsba egyetlen napra, s amikor később faggatták az úti élményeiről, csak ezt a négy szót ismételgette. Mást nem is nagyon tudott volna mondani. Az első órában elveszett az egyik metrómegállóban, mert lemaradt a csoporttól, aztán egész nap ott zokogott az egyik kerületi kapitányságon. Egy szót sem tudott franciául, s eltartott egy darabig, amíg magyarul tudó tolmácsot kerítettek, aki segített megérteni, hogy nem George Clooney-ról, hanem a Cluny Múzeumról beszél, oda szervezték meg a csoporttal a találkozót, hazaindulás előtt. A gendarmerie munkatársai kedvesek voltak, elvitték ide egy szolgálati autóval. Ő pedig az egyik sarki kávézóban olyan pompás rongyos kiflit evett a többiekre várakozva, amiről még évekig mesélt az unokáinak, sosem megfeledkezve arról, hogy hozzátegye: Párizs a szebbnél is csodálatosabb város, ehhez nem fér kétség.

Ismerős asszonnyal meg egy lóval poroszkálunk, állatorvoshoz megyünk. Kehes a ló, szaknyelven szólva idült légsejtes tüdőtágulatban szenved, valószínűleg atkás volt a takarmány, aminek porát belélegezte.

 

Gyalogos férfi jön szemben, kasza a vállán, ami furcsa, hisz a fű még alig párcentis, búza, rozs vagy bármi kaszálnivaló ilyenkor még nincs. Kísérőm jól ismeri. Noha egy-egy tanya olykor pár kilométerrel is odébb esik a másiktól, ebben a mikrovilágban mégis mindenki tud mindenkiről.

– Öreg már ez a ló – morog oda a férfi, amúgy köszönés gyanánt.

– Te se vagy fiatal – válaszol az asszony.

– Miért nem adod el?

– Hogy adnám? Ott voltam, amikor megszületett, mikor kiscsikó korában ott koslatott az anyja mellett. A lányom rajta tanult lovagolni, aztán mikor elment egyetemre, én örököltem meg. A füle állásából látom, milyen napja van. Tudom, melyik almát szereti jobban, és azt is előre látom, melyik bokorból fog leharapni egy nyalábot, mikor megyünk felfelé az erdei úton. Ha tehetném, még a szobába is magammal vinném, annyira szeretem.

– Oszt mi baja?

– Kehes.

– Na látod, kehes lovat nem tartunk, főleg ha öreg. A’ csak viszi a pénzt.

– Hát a kehes férfiakkal mit kell csinálni?

– Ezt meg hogy érted?

– Mióta csalod az asszonyt, Gazsi? Most is onnan jössz, másképp minek vetettél volna kaszát a válladra. Nincs neked dolgod errefelé, a teheneid két kilométerrel odébb legelnek, a házad még hárommal mögöttük van. Öregszel már te is, de azért a „kehéd” megmaradt, arról nem tudsz leszokni, hogy mások ágyását gondozzad. Szóval teveled mit kell csinálni, Gazsi? Eladjunk? Vagy vigyünk a vágóhídra?

– Jól van már, ne morogj, nem kell neked mindenről tudni, miért vagy ilyen zabos? Voltam, ahol voltam. Lehet, hogy kaszáltam. Végül is a te lovad. Ha annyira szereted, még elélhet évekig. Van még benne erő. Na vigyed, ne várakoztasd az orvost. Én is indulok haza, tyúkpörköltet főz az asszony.

Köszönés gyanánt a kaszát emelte meg kissé a vállán, s ment. A földút melletti pléhkrisztusnál még keresztet vetett, ahogy szokta mindig, ha dolga végeztével hazafelé tart.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.