A börtön a múlt század ötvenes éveiben jött létre, s a korábbi nagybirtokok területén egy állami gazdaságot alapítottak, ahol zömében rabokat foglalkoztattak. A cél a tábornok szerint nem kis részben az volt, hogy élelmiszerrel lássák el az egykori Pentelére tervezett szocialista gigaberuházás, a Dunai Vasmű – és Dunaújváros – építőit. Jóval később, a már működő vasművel közösen lemezfeldolgozó, fémmegmunkáló üzemet hoztak létre, ahol szintén sok fogva tartott dolgozott.
Nagyjából 1500 elítéltet, előzetes letartóztatott, illetve elzárás büntetését töltő személyt tartanak fogva Pálhalmán, és közülük mintegy 1200 főnek tudnak valamilyen munkát adni, ami a foglalkoztatható emberek 92-95 százalékát jelenti – tájékoztatott Balázs Péter. A legtöbben, 850-en az állami tulajdonban levő Agrospeciál Kft.-nél dolgoznak, amely a 12 börtöncég közül a legnagyobb, s évente több milliárdos árbevételre tesz szert.
Négyezer hektáron korszerű nagyüzemi növénytermesztés folyik, és még olyan munkagépük is van, amelynek mozgását műholdas helymeghatározó szabályozza, így a „traktorosnak" csak be kell programoznia, mi a napi feladat. Dolga ettől kezdve csak annyi van, hogy a tábla végén figyelje, pontosan követi-e telekhatárt az automatika. Főleg gabonaféléket, kukoricát, napraforgót és repcét vetnek, s tízezer tonna körüli a termés – tudtuk meg a tábornoktól. Emellett 350 hektáron biogazdálkodást folytatnak, ahol kukoricát és tönkölybúzát termesztenek.
Aranykoszorús tehenészet is működik Pálhalmán, s nem túl régen pusztult el az az állat, amelynek talán a legszebb tőgye volt a világon, és évente százezer liternél több tejet adott – büszkélkedik a parancsnok. Itt viszont már nincs csúcstechnika, mert a cél, hogy minél több ember dolgozzék, ezért csak a fejést gépesítették, minden mást hagyományos módszerekkel végeznek el. Tartanak emellett négyszáz húsmarhát, meg 12 ezer disznót, és rendelkeznek saját vágóhíddal is. Így képesek hússal ellátni a büntetés-végrehajtást, sőt értékesítésre is jut.
De Balázs Péter még tovább sorolta a tevékenységi köröket: van zöldségfeldolgozó, száz asszonyt foglalkoztató, napi öt tonnás kapacitású mosoda, elektronikaihulladék-bontó, biogázüzem, és akit ezekben nem tudnak foglalkoztatni, mehetnek a vasmű területén működő radiátorüzembe, a horganyzó üzembe, a papírgyárba, és más külső cégekhez, amelyek bérmunkában alkalmaznak rabokat.
A fegyintézetekben általános probléma, hogy a fogva tartottak nagy része képzetlen, és gyakori, hogy nem fejezték be az általános iskolát. A parancsnok azonban találkozott már analfabéta elítélttel is, aki az órát sem ismerte. Ezért sokakat munka helyett inkább iskolapadba ültetnek, és próbálnak olyan szaktudást biztosítani, amelyet a szabadulásuk után hasznosíthatnak. Legutóbb képeztek zöldségtermesztőket, ápolókat és szociális gondozókat, s a tábornok azt tapasztalta, a pálhalmai „szakmai gyakorlat" egyes cégeknél nem feltétlenül rossz ajánlólevél.
Egy börtönhöz képest Pálhalmán a rabok egy része meglepően nagy szabadságot élvez – a bekerítetlen földeken legfeljebb néhány felügyelő kíséri az embereket, de például a kerítésoszlopok gyártásánál is csupán egy őrt láttunk –, ami kockázatosnak tűnik, ám a tábornok szerint ezzel szinte soha nem élnek vissza. Az intézetbe egyébként csak viszonylag kisebb súlyú bűncselekmények elkövetői kerülnek – három-öt évnél többet itt senki nem ül –, és közülük csak az kerülhet kevésbé őrzött munkahelyre, aki az első néhány hónapban tanúsított viselkedése alapján erre rászolgált – magyarázza a tábornok. A börtönszemélyzet pedig szerinte elég sok tapasztattal rendelkezik ahhoz, hogy jól döntsön. A statisztikai adatok tényleg azt mutatják, hogy csak igen ritkán tévednek, miközben egyes fogva tartottak akár őrzés nélkül is mozoghatnak, bár ekkora bizalmat csak kevesen élveznek.
A rabokkal különben többnyire nincs gond – állítja a parancsnok. Alig fordul elő verekedés, arra pedig nem volt példa, hogy veszélyes eszközökkel támadtak volna egymásra vagy az őrökre, pedig dolgoznak éles és hegyes szerszámokkal, sőt a fegyvernek sem utolsó vasvillával is. A fogva tartottak tehát Balázs Péter szerint nemigen törik a fejüket rossz dolgokon, hiszen ebben az intézetben – például egy sokkal szigorúbb rezsimben működtetett fegyházhoz képest, ahol még a zárkaajtókat is mindig zárva tartják – van veszteni valójuk.
A tábornok úgy véli, a viszonylagos szabadság mellett az elítéltek a munkájukat is féltik, hiszen sokuk egyetlen bevétele az amúgy igen szerény – a minimálbér harmadát kitevő – rabkeresmény. De talán nem csak a félelem a fegyelmező erő – reméli a parancsnok. Bízik benne, hogy a fogva tartottak elismerik a fogva tartók igyekezetét, akik nem bűnözőt látnak az elítéltekben, hanem olyan embereket, akik megérdemelnek az élettől még egy esélyt. És látszik, hogy ezt Balázs Péter komolyan is gondolja.
