– Annak, hogy egy áldozat nem hagyja ott a bántalmazó kapcsolatot, oka van – fejti ki Péterfy-Novák. – Amíg benne nem érik meg az elhatározás, hogy lépnie kell, mert a szabadsága vagy akár az élete forog kockán, mi, kívülállók nem rángathatjuk ki onnan. Legfeljebb biztosíthatjuk afelől, hogy mellette állunk. Egy ilyen kijelentés megerősíti az áldozatot abban, hogy a bántalmazójának van igaza.
Anoni helyesel: – Minden elismerésem, amiért Judit egy ilyen nehéz témáról ennyire nyíltan mer írni. Azzal, hogy az áldozatnak meg kell tudnia, mit rontott el, egyetértek, mégsem lehet ezt így leírni. Ha ezt egy áldozat elolvassa, azt érzi:
na, még erről is ő tehet.
Hidas szerint ugyanakkor nem csak egyféle megoldás létezik, van, akinek igenis helyére lehet billenteni így az önértékelését. Szerinte az igazi segítség az, ha felhívjuk a figyelmet arra, hogy van kiút, ha bemutatjuk, miként lehet a bántalmazásból kimászni, és nem mindig az áldozatszerepet sulykoljuk: – Miért kerülök ebbe a helyzetbe? Miért választok bizonyos típusú férfiakat? Mi vonz bennük?
Elvégre senki sem a baltás gyilkosra mondja az elején, hogy ő lesz a párja.
Mivel Hidas cikke a feminizmust nyíltan bíráló Nyugati Fény nevű honlapon jelent meg, parázs feminista vita alakult ki körülötte, ez azonban mindhármuk szerint tévút. A szerző nem a női alárendeltséget hirdeti. – Dolgozó nőként és íróként egyaránt szembeköpném magam, ha az ellen lépnék fel, hogy a nőknek van helye a közéletben. Egyszerűen csak van a feminizmusnak olyan ága, amelyben ki lehet békíteni a férfi és női értékeket – állítja Hidas, aki C. Molnár Emmával írott, nemrég megjelent Anyátlan nemzedék című kötetében mélyebben kifejti nézeteit.
|
Péterfy-Novák Éva
M. Schmidt János / Népszabadság/archív |
Idehaza azonban, ahol a gendertudományról sokan azt sem tudják, eszik-e vagy isszák, egyelőre könnyű nagy indulatokat kavarni. A témában szintén publikáló Karafiáth Orsolya költőnőt előszeretettel emlegetik elvakult feministaként, Hidas Judit viszont most azt kockáztatta, hogy az ellentábor képviselőjének kiáltják ki. – Szerintem az a gond, hogy egyelőre csak a két véglet létezik, a feminizmus ma sokak szemében a szélsőséges önérvényesítést jelenti, a másik véglet pedig az, hogy a nő maradjon a fakanál mellett. Én a középutat szeretném megtalálni.
Akárhogy is: mindannyian vékony jégen járnak, és a határozott állásfoglalás gondos magyarázatot igényel, különben könnyen az írói megítélés rovására megy. – Magam sem szeretem, amikor a nővédő szervezetek mindenre ráfogják, hogy áldozathibáztatás, és boszorkányüldözés kerekedik értelmes párbeszéd helyett – mondja Anoni. Az általa alapított Beszélj róla! honlap – amelyen áldozatok névtelenül írhatják meg történetüket – tanúsága szerint ugyanakkor az abúzálók túlnyomó többsége férfi.
– Ne vitassuk el ezt – mondja Anoni –, ugyanakkor nagyon egyet tudok érteni abban, hogy
nem szabad sem a férfiakat démonizálni, sem elhallgatni a női bántalmazást.
A bántalmazó nem azért abúzál, mert férfi vagy nő, hanem mert ilyen ember. Péterfy-Novák mélyen egyetért: – Órákig tudnám sorolni, hogyan bántalmazza egy feleség verbálisan a férjét: hajtogatja, hogy a szomszédnak több pénze, nagyobb kocsija van, mondogatja, hogy nem érzem jól magam ebben a házasságban, miközben nem tesz érte semmit... Ezek mind azt erősítik a férfiban, hogy értéktelen, ami ugyanolyan bántalmazás, mint ha a férfi alázná a nőt.
 |
| Az írónő valóban anonim... |
Erdős Renée már 1930-ban írt házasságon belüli erőszakról Brüsszeli csipke című regényében, az utóbbi időben a népszerű és a szépirodalom gyakori témája lett a családon belüli abúzus. Anoni Mara szerint ez hasznos, ugyanakkor óvatosan kell bánni a fikcióval, mivel a fő vád az áldozatok ellen éppen az, hogy kitalált történetekkel akarnak megszégyeníteni ártatlan embereket.
Hidas szerint nem is feltétlenül írói feladat ezzel foglalkozni: – Én a cikkeimet külön kezelem az írói munkámtól, bár nem tagadom, hogy szerzőként is foglalkoztat az erőszak. Mindig is voltak olyan művészek, akik végeztek másfajta társadalmi tevékenységet is, a kettőt nem kell összemosni – mondja.
– Ma már nem a Bovaryné vagy Ibsen Nórájának világát éljük, amikor a nő ténylegesen be volt zárva a négy fal közé a viktoriánus kor életideálja szerint. Rajtunk is múlik, teszünk-e az ellen, hogy áldozatokká váljunk. Nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, és mindenben támadást látni, mert az csak újabb erőszakot szül. Fontos megtanulni, hol vannak a határok, és miként tiszteljük a másikat.
