galéria megtekintése

Na, anyuka, itt a gyilkos

Az írás a Népszabadság
2015. 04. 18. számában
jelent meg.


Csepelyi Adrienn
Népszabadság

Az ötéves forma, szöszke kislány tízpercenként kijön a rajzteremből, és fülig érő mosollyal apja karjaiba szalad. Hol kekszet, hol ropit szorongat apró kezében – nem nyugszik, míg szülei meg nem eszik az elemózsiát. Néhány ölelés és puszi után fut vissza rajzolni.

Fotó: Reviczky Zsolt

Apró, ám annál beszédesebb jelenet a Bölcső Alapítvány húszéves születésnapi ünnepségéről. A Pest Megyei Közgyűlés dísztermében a legkülönbözőbb házaspárok hallgatják a jubileumi előadásokat. Valami mégis közös bennük: mindannyian az alapítvány segítségével fogadták örökbe gyermeküket. Például a szöszke kislányt.

Noha a hangulat idilli, senki sem áll kötélnek, hogy arcát és nevét vállalva nyilatkozzék. Az indok mindenkinél ugyanaz: nem a saját, hanem a gyermekük érdekében szeretnének inkognitóban maradni. Félnek a környezet reakciójától, illetve hogy a biológiai család valamely tagja netán rájuk vagy a gyerekre ismer, és aggódni kezd a kicsi helyzete miatt. „A legapróbb jel is dominóelvként döntheti romba a világunkat” – magyarázza egy apuka. Értetlen arcom láttán záporozni kezdenek a bizarrabbnál bizarabb példák, és feltárul előttem a tapintatlanság döbbenetesen széles arzenálja.

 
„Felnevelitek a saját gyilkosotokat?”

Ezt a sokkoló mondatot több jelenlévő is felidézte. Egyikük édesanyja reagált így, amikor megtudta: évek óta hiába próbálkozó gyermeke az örökbefogadás mellett döntött. Amikor végre hazavihették a várva várt csecsemőt, a meny úgy mutatta be anyósának: na, anyuka, itt a gyilkos. Szélsőséges eset, de senki ne gondolja, hogy ritka a hasonlóan szívtelen reakció. „De hisz ez egy gyönyörű gyerek!” – csodálkozott rá egy másik anyós az új jövevényre. Ez jól mutatja, milyen erős a sztereotípia, hogy csakis mélyen alulszocializált, drogos anyukák gyerekeit lehet örökbe fogadni.

„Na, hadd nézzem meg, mondta anyám, és körbeforgatta a frissen hazahozott babát, mint egy vázát” – idézi fel egyikük. Egy kedves rokon két évvel az adoptálás után: „Egész megkedveltétek ezt a gyereket, nem?” A szülők ma már képesek nevetni a félresikerült mondatokon, de nem véletlen, hogy nem feledik őket.

„És igazi gyereket már nem is akartok? Hasonlít rád, nyugodtan mondhatod, hogy te szülted! Mennyibe került? Biztos vagy benne, hogy nem cigány? És ha sorozatgyilkos lesz belőle?”

Remek kérdések egy újdonsült szülőhöz, nem igaz? Bár az örökbefogadókat segítő Ágacska Alapítvány tanfolyamain és összejövetelein sok mindenre felkészítik a leendő szülőket, a közvetlen környezet, de még a szakember is képes újabb rémtörténetekkel szolgálni.

Akadt, akinek gyermekét olyan indokkal utasították el az óvodából, hogy azért sír a beszoktatáskor,mert örökbe fogadták, és emiatt lelki sérült. Másikuk kislánya egy örökbefogadásról szóló mesekönyvet szeretett volna bevinni az óvodába, de az egyik nevelő nem engedte, mert mi van, ha a többi gyerek kérdezősködni kezd. „A mi lányunk – meséli János – azzal állított haza az oviból: anya, én egy apo... adob... apodab gyerek vagyok? Megsemmisülve álltunk: egyértelmű volt, hogy az óvónők a feje felett beszéltek az örökbefogadásról. Csakhogy a gyerek nem hülye: attól még, hogy az adoptálni szót használják, érzi, ha ő a téma. Mit várunk a társadalomtól, ha a pedagógus így reagál?”

Az egyik apuka szerint talán az örökbefogadók is többet tehetnének a tévhitek eloszlatásáért – ők azonban a gyermek érdekeit szem előtt tartva nem kockáztatnak. Ráadásul a média sokszor több kárt csinál, mint hasznot. Egy női magazin például azt írta 2008-ban: örökbe fogadni mégiscsak olyan, mint a szomszéd gyerekére vigyázni. A felháborodott örökbe fogadó szülők panaszlevelét a lap válaszra sem méltatta.

János és Ivett – nevezzük így őket – hat évig küzdöttek a saját gyermekért, mielőtt az örökbefogadás mellett döntöttek volna. „Két barátnőm is felajánlotta a petesejtjét, sőt olyan is volt, aki jelentkezett, hogy megszüli a gyermekünket. Megdöbbentem. De hát nekem saját gyerek kell! Annyira a teherbe esésre, a mesterséges megtermékenyítésre fókuszáltam, hogy elképzelni sem tudtam más megoldást, mint a lombikprogram. Aztán a sokadik kudarc után átértékelődött minden. Néztük a mikroszkóp kivetített képét, és arra gondoltunk: mi a lényeg? Hogy ez a petesejt megtermékenyüljön, vagy hogy legyen végre egy gyermekünk, akire mindig is vágytunk?”

Büszkén mutogatják gyönyörű kislányuk fotóit, és közben nyíltan mesélnek arról, mennyi mindent másként látnak, mint az út elején. „Olyan sokszor megkérdezték, hogyan tudjuk sajátunkként szeretni... Azt szoktam felelni: belegondoltak már, hogy egy vér szerinti apa vajon miért tudna szorosabban kötődni a gyermekéhez? A fogantatástól számítva eltelik vagy két év, mire az apa érdemben részt tud venni a gyerek életében. Addig jórészt azért dolgozza halálra magát, hogy fenntartsa a családot, az anya meg otthon szoptat és pelenkáz.

Fotó: Reviczky Zsolt

Ezzel szemben ez a hat év a kettőnk közös küzdelme volt, a babát pedig az első perctől fogva én is etettem, ugyanúgy felkeltem hozzá éjjel, mint a feleségem. Fél évig otthonról dolgoztam, hogy végre együtt lehessünk. Amikor a születés után megláttam a csecsemőt a kiságyban, azonnal kitisztult minden: hát te vagy az én gyerekem, akire innentől egész életemben vigyázni fogok!"

A Bölcső Alapítvány nyílt örökbefogadásokkal foglalkozik, ami azt jelenti, hogy a biológiai és a leendő szülők ismerik egymást. Ivett is találkozott gyermeke biológiai anyjával: „Olyan nehéz sorsú, fiatal lány volt, hogy amikor először megpillantottam, az volt az érzésem: őt magát is örökbe kellene fogadni.” Ha az örökbe fogadó szülők átverekedték magukat az ostoba kérdések áradatán, még mindig ott a folytonos túlkompenzálás. Erre is sorolják a példákat a szülinapon megjelentek.

„Jaj, milyen jó emberek vagytok! Olyan rendes dolog volt tőletek, hogy megmentettétek” – hangzik az egyik leggyakoribb, kedvesnek szánt, mégis faramuci mondat. „Én erre azt szoktam felelni – mondja Kinga, a szöszke kislány anyukája –, hogy nem mi mentettük meg őt, hanem ő minket.” Szerencsére azért jó példák is vannak: „A baba-mama klubban a pedagógus eleinte zavarban volt, amikor megtudta. Végül a többi anyuka empátiája segített: ők vezették rá a szakembert, hogy ugyanúgy bánjon velünk is, mint bárki mással.”

Nem csoda, ha néha a gyerekek is összezavarodnak. Gyakran a szülők bámulatos leleményességére van szükség egy-egy nehéz helyzet megoldásakor. „Ötéves volt a kislányom, amikor azt kérdezte: anya, te mama pocakjából születtél? És jó volt? Elmagyaráztam neki, hogy nem az a lényeg, ki kinek a hasából bújt elő. Mi apával nem is vagyunk vérrokonok, mégis egy családot alkotunk. A lányunk hétéves, most különül el benne, hogy mi az, amit örökölt és mit tanult tőlünk. Figyelek, hogy az utóbbiból mindig többet említsek. Ez megnyugtatja.”

János szerint néha csak apró jelekből érzékelhető, odabent mekkora harcok dúlnak a gyermekben. „Nagyon kell igyekezni, hogy a fájdalmas kérdések látszólag könnyedén visszapattanjanak rólunk. Az örökbefogadott gyerekek gyakran idealizálják biológiai szüleiket; nálunk is elhangzott már, hogy nem is te vagy az igazi apukám. Leültettem, és megkérdeztem tőle: miért, kislányom, milyen egy igazi apuka? Ki etetett téged? Ki ápolt, amikor beteg voltál?”

Az örökbe fogadó szülők mellett a gyerekek is szívesen keresik sorstársaik társaságát – könnyen megértik egymás gondjait, megbeszélhetik félelmeiket. „Rokonságot éreznek egymással” – mondja Ivett. – A kislányom és a barátnője között egy év van. Nagyon szeretik hallani a saját történetüket: ki hol volt, amikor megszülettek, milyen boldogok voltunk, amikor felhívtak bennünket telefonon, hogy rohantunk hozzájuk be a kórházba.” A legtöbben arra kíváncsiak, elmondják-e a szülők a gyereknek.

Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány kuratóriumának elnöke lépten-nyomon hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy a gyerekek tisztában legyenek a történetükkel. Ennek ellenére akad szülő, aki mégis titkolózik. Ez a Facebook-korszakban hazárdjáték, ha pedig kiderül a mániákusan rejtegetett családi titok, az beláthatatlan következményekkel járhat. Noha evidenciának tűnik, hogy örökbefogadáskor a gyermek vér szerinti státuszba kerül a családban, rengetegen keverik össze az örökbefogadást a nevelőszülőséggel: „És ha ti elválnátok, vissza kellene adni? De ugye csak nevelitek? És mennyi pénzt kaptok ezért?” Nem ritka, hogy a gyerek füle hallatára kérdeznek ilyeneket az ismerősök – ami után persze otthon lehet magyarázkodni. „Mi úgy magyaráztuk el a kislányunknak – mondja János –, hogy az örökbefogadásnak a nevében is benne van: mi örökre a szülei maradunk, és szeretni fogjuk.”

Ezerkétszáz élet

A Bölcső Alapítványt 1995-ben a csecsemőgyilkosságok megelőzésére hozta létre Budavári Zita (képünkön), aki maga is örökbe fogadó szülő. „Tizenkilenc évig éltem házasságban gyermek nélkül, tizenöt esztendőt töltöttem klinikákon, majd 49 hónapon át vártunk a gyermekünkre. Nem bírtam elviselni, hogy miközben én másfél évtizedig harcolok valamiért, más ugyanazt eldobja magától” – idézte fel az alapító a születésnapi rendezvényen.

– Arra gondoltam, a válságterhes anyák talán könnyebben beszélnének problémájukról egy idegennek, aki nem ítélkezik fölöttük. Az első krízisterhes 1995. június 19-én jelentkezett, azóta közel 800-an szültek a Bölcső közreműködésével.” A Bölcső Alapítvány tevékenysége kibővült: az örökbe adáson való segítésen túl a szervezet egy-egy átmeneti anyaotthont is fenntart 1997 óta Szekszárdon, illetve tíz éve Budapesten. Az elmúlt húsz évben 1200-nál is több krízisterhes nő fordult hozzájuk segítségért.

Bár eleinte valamennyien úgy érezték, nem tudják vállalni a születendő baba felnevelését, 30 százalékuk végül – az alapítvány segítségének köszönhetően – úgy döntött, megtartja a gyermeket.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.