Na, anyuka, itt a gyilkos

„Felnevelitek a saját gyilkosotokat?”

Ezt a sokkoló mondatot több jelenlévő is felidézte. Egyikük édesanyja reagált így, amikor megtudta: évek óta hiába próbálkozó gyermeke az örökbefogadás mellett döntött. Amikor végre hazavihették a várva várt csecsemőt, a meny úgy mutatta be anyósának: na, anyuka, itt a gyilkos. Szélsőséges eset, de senki ne gondolja, hogy ritka a hasonlóan szívtelen reakció. „De hisz ez egy gyönyörű gyerek!” – csodálkozott rá egy másik anyós az új jövevényre. Ez jól mutatja, milyen erős a sztereotípia, hogy csakis mélyen alulszocializált, drogos anyukák gyerekeit lehet örökbe fogadni.

„Na, hadd nézzem meg, mondta anyám, és körbeforgatta a frissen hazahozott babát, mint egy vázát” – idézi fel egyikük. Egy kedves rokon két évvel az adoptálás után: „Egész megkedveltétek ezt a gyereket, nem?” A szülők ma már képesek nevetni a félresikerült mondatokon, de nem véletlen, hogy nem feledik őket.

„És igazi gyereket már nem is akartok? Hasonlít rád, nyugodtan mondhatod, hogy te szülted! Mennyibe került? Biztos vagy benne, hogy nem cigány? És ha sorozatgyilkos lesz belőle?”

Remek kérdések egy újdonsült szülőhöz, nem igaz? Bár az örökbefogadókat segítő Ágacska Alapítvány tanfolyamain és összejövetelein sok mindenre felkészítik a leendő szülőket, a közvetlen környezet, de még a szakember is képes újabb rémtörténetekkel szolgálni.

Akadt, akinek gyermekét olyan indokkal utasították el az óvodából, hogy azért sír a beszoktatáskor,mert örökbe fogadták, és emiatt lelki sérült. Másikuk kislánya egy örökbefogadásról szóló mesekönyvet szeretett volna bevinni az óvodába, de az egyik nevelő nem engedte, mert mi van, ha a többi gyerek kérdezősködni kezd. „A mi lányunk – meséli János – azzal állított haza az oviból: anya, én egy apo... adob... apodab gyerek vagyok? Megsemmisülve álltunk: egyértelmű volt, hogy az óvónők a feje felett beszéltek az örökbefogadásról. Csakhogy a gyerek nem hülye: attól még, hogy az adoptálni szót használják, érzi, ha ő a téma. Mit várunk a társadalomtól, ha a pedagógus így reagál?”

Az egyik apuka szerint talán az örökbefogadók is többet tehetnének a tévhitek eloszlatásáért – ők azonban a gyermek érdekeit szem előtt tartva nem kockáztatnak. Ráadásul a média sokszor több kárt csinál, mint hasznot. Egy női magazin például azt írta 2008-ban: örökbe fogadni mégiscsak olyan, mint a szomszéd gyerekére vigyázni. A felháborodott örökbe fogadó szülők panaszlevelét a lap válaszra sem méltatta.

János és Ivett – nevezzük így őket – hat évig küzdöttek a saját gyermekért, mielőtt az örökbefogadás mellett döntöttek volna. „Két barátnőm is felajánlotta a petesejtjét, sőt olyan is volt, aki jelentkezett, hogy megszüli a gyermekünket. Megdöbbentem. De hát nekem saját gyerek kell! Annyira a teherbe esésre, a mesterséges megtermékenyítésre fókuszáltam, hogy elképzelni sem tudtam más megoldást, mint a lombikprogram. Aztán a sokadik kudarc után átértékelődött minden. Néztük a mikroszkóp kivetített képét, és arra gondoltunk: mi a lényeg? Hogy ez a petesejt megtermékenyüljön, vagy hogy legyen végre egy gyermekünk, akire mindig is vágytunk?”

Büszkén mutogatják gyönyörű kislányuk fotóit, és közben nyíltan mesélnek arról, mennyi mindent másként látnak, mint az út elején. „Olyan sokszor megkérdezték, hogyan tudjuk sajátunkként szeretni... Azt szoktam felelni: belegondoltak már, hogy egy vér szerinti apa vajon miért tudna szorosabban kötődni a gyermekéhez? A fogantatástól számítva eltelik vagy két év, mire az apa érdemben részt tud venni a gyerek életében. Addig jórészt azért dolgozza halálra magát, hogy fenntartsa a családot, az anya meg otthon szoptat és pelenkáz.

Fotó: Reviczky Zsolt

Ezzel szemben ez a hat év a kettőnk közös küzdelme volt, a babát pedig az első perctől fogva én is etettem, ugyanúgy felkeltem hozzá éjjel, mint a feleségem. Fél évig otthonról dolgoztam, hogy végre együtt lehessünk. Amikor a születés után megláttam a csecsemőt a kiságyban, azonnal kitisztult minden: hát te vagy az én gyerekem, akire innentől egész életemben vigyázni fogok!"

A Bölcső Alapítvány nyílt örökbefogadásokkal foglalkozik, ami azt jelenti, hogy a biológiai és a leendő szülők ismerik egymást. Ivett is találkozott gyermeke biológiai anyjával: „Olyan nehéz sorsú, fiatal lány volt, hogy amikor először megpillantottam, az volt az érzésem: őt magát is örökbe kellene fogadni.” Ha az örökbe fogadó szülők átverekedték magukat az ostoba kérdések áradatán, még mindig ott a folytonos túlkompenzálás. Erre is sorolják a példákat a szülinapon megjelentek.

„Jaj, milyen jó emberek vagytok! Olyan rendes dolog volt tőletek, hogy megmentettétek” – hangzik az egyik leggyakoribb, kedvesnek szánt, mégis faramuci mondat. „Én erre azt szoktam felelni – mondja Kinga, a szöszke kislány anyukája –, hogy nem mi mentettük meg őt, hanem ő minket.” Szerencsére azért jó példák is vannak: „A baba-mama klubban a pedagógus eleinte zavarban volt, amikor megtudta. Végül a többi anyuka empátiája segített: ők vezették rá a szakembert, hogy ugyanúgy bánjon velünk is, mint bárki mással.”

Nem csoda, ha néha a gyerekek is összezavarodnak. Gyakran a szülők bámulatos leleményességére van szükség egy-egy nehéz helyzet megoldásakor. „Ötéves volt a kislányom, amikor azt kérdezte: anya, te mama pocakjából születtél? És jó volt? Elmagyaráztam neki, hogy nem az a lényeg, ki kinek a hasából bújt elő. Mi apával nem is vagyunk vérrokonok, mégis egy családot alkotunk. A lányunk hétéves, most különül el benne, hogy mi az, amit örökölt és mit tanult tőlünk. Figyelek, hogy az utóbbiból mindig többet említsek. Ez megnyugtatja.”

János szerint néha csak apró jelekből érzékelhető, odabent mekkora harcok dúlnak a gyermekben. „Nagyon kell igyekezni, hogy a fájdalmas kérdések látszólag könnyedén visszapattanjanak rólunk. Az örökbefogadott gyerekek gyakran idealizálják biológiai szüleiket; nálunk is elhangzott már, hogy nem is te vagy az igazi apukám. Leültettem, és megkérdeztem tőle: miért, kislányom, milyen egy igazi apuka? Ki etetett téged? Ki ápolt, amikor beteg voltál?”

Az örökbe fogadó szülők mellett a gyerekek is szívesen keresik sorstársaik társaságát – könnyen megértik egymás gondjait, megbeszélhetik félelmeiket. „Rokonságot éreznek egymással” – mondja Ivett. – A kislányom és a barátnője között egy év van. Nagyon szeretik hallani a saját történetüket: ki hol volt, amikor megszülettek, milyen boldogok voltunk, amikor felhívtak bennünket telefonon, hogy rohantunk hozzájuk be a kórházba.” A legtöbben arra kíváncsiak, elmondják-e a szülők a gyereknek.

Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány kuratóriumának elnöke lépten-nyomon hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy a gyerekek tisztában legyenek a történetükkel. Ennek ellenére akad szülő, aki mégis titkolózik. Ez a Facebook-korszakban hazárdjáték, ha pedig kiderül a mániákusan rejtegetett családi titok, az beláthatatlan következményekkel járhat. Noha evidenciának tűnik, hogy örökbefogadáskor a gyermek vér szerinti státuszba kerül a családban, rengetegen keverik össze az örökbefogadást a nevelőszülőséggel: „És ha ti elválnátok, vissza kellene adni? De ugye csak nevelitek? És mennyi pénzt kaptok ezért?” Nem ritka, hogy a gyerek füle hallatára kérdeznek ilyeneket az ismerősök – ami után persze otthon lehet magyarázkodni. „Mi úgy magyaráztuk el a kislányunknak – mondja János –, hogy az örökbefogadásnak a nevében is benne van: mi örökre a szülei maradunk, és szeretni fogjuk.”