– Az úgynevezett megalvadt, kádári struktúrának akkoriban volt egy nagy előnye – véli. – Törődött a külvilággal, s törődtünk egymással. Nem háló volt ez, vagy ha igen, jóval ritkább szövésű, mint a mostani fideszes. De a kiszorítottság mindenkitől megkövetelt egyfajta önreflexiót s szolidaritást a társaival. Folyamatosan veszett ki a pártból mindkettő.
A 2010-es választások után a nyilatkozó egykettőre magára maradt. Elhallgatott a mobilja, akik könnyebben el tudtak helyezkedni, kínosan kerülték, a helyi pártszervezet magával volt elfoglalva, összezártak, majd szétszéledtek, mert jöttek az új fiúk, nemzedékváltás Vas megyei módra. Régen a szűkülő lehetőségek teremtettek némi kohéziót, most csak klikkharcokat, gusztustalan túlélőgyakorlatokat, amelyek végképp szétverték a közösségeket.
Az MSZP krónikus válsága önnön fejlődéstörténetében keresendő. A megbélyegzett, majd a mindent vivő, győztes párt zavaros identitásának Horn Gyula még képes volt fazont adni, amolyan remake-párt jelleget, amelyen az SZDSZ srapneljei üthettek ugyan kisebb-nagyobb lyukakat, de maradandó sérülést nem okoztak. Csakhogy a nosztalgiakurzus kimerült, felhajtóereje elenyészett. Az MSZP nem vált a tehetséges politikuspalánták gyűjtőhelyévé, a platformjai sem szolgáltak kiérlelt és megvalósítható jövőképpel, programmal. Bázisa folyamatosan öregedett.
Csizmadia Ervin szerint teoretikusai is magukra hagyták a szocialistákat, akiket mindig is lekötött a pártpolitizálás, azonkívül pedig szinte semmi. Nem véletlen, hogy kívülről érkeztek nyertes listavezetői, ahogy az sem, hogy ma is minden fa mögé Gyurcsány árnyékát képzelik. Ő tényleg rányitotta az ablakot a szocialistákra, s rövid időre régóta nem tapasztalt vonzerőt teremtett, ám az ablakot hamar bevágta a huzat, s azután az MSZP-n már egyszerűen nem volt mit szeretni. Egymás elől hordtak szét, pazaroltak, dugtak és buktak el mindent, amiből építkezni lehetett volna. Meglazult a kapcsolatuk a szakszervezetekkel, a civil mozgalmakkal.
„Nincs bélyeg, amit ne ragaszthattak volna sikerrel erre a szerencsétlen pártra! Volt ez a kisemberek, a panelprolik pártja, azután lett a nagytőkéseké, a bankoké, a multiké”
Az MSZP-elit folyamatos hígulása anyagilag kiszárította, de legalábbis elidegenítette azokat a műhelyeket, amelyek táplálhatták volna friss irányzatok kikristályosodását, a programalkotás, a bázisteremtés esélyét. Beszűkültek a nyilvánosság csatornái. A pénzhiány lehetetlenné tette a transzferek alkalmazását, kiürültek a közösségi terek, avítt lózungok helyettesítették a bátor, gyorsan reagáló kreatív politizálást. Gyurcsány Ferenc sok mindenről tehet, de erről nem – kezdeményezéseivel még mindig leginkább ő képes váratlan helyzeteket teremteni, igaz, inkább potenciális partnereinek.
Rossz szó, de ha egy párt eltartóképessége gyengül, akkor maga a szervezet válik porózussá, vérszegénnyé. Eltartóképességen egyáltalán nem protekciót, még kevésbé korrupciót értek, bár ezek, mint látjuk, csodákra képesek. De mára az MSZP annyira legyengült, hogy embereinek még a minimális védelmet sem képes biztosítani, nemhogy perspektívát adni. Egzisztenciát pedig egyre kisebb körnek nyújt, sokszor látványosan kontraszelektált módon. Maradék társadalmi beágyazottságából él, amely viszont egyre soványabb elfogadottságot takar. Polgármesterei nem büszkélkedtek túlzottan pártjuk logójával, megválasztásuk kizárólag egyéni teljesítményüknek köszönhető és Botka Lászlón kívül egyikük sem volt hajlandó az országos politika színpadára lépni (ő is csak felemásan).
A szükség szülte tehát azokat a formációkat, amelyek nagy reményekkel megszülettek, az átütő eredménnyel azonban adósak maradtak. A három kampányidőszakban leginkább azt bizonyították, hogy semmi keresnivalójuk egymás mellett. Szó sem volt itt összefogásról, jobban idegenkedtek egymástól,mint az ellenfeleiktől. Az MSZP-nek az uniós választáskor megroppant önbizalma mindenesetre október 13-án helyreállt, de a választmány elnökének kellett a többieket arra figyelmeztetnie, hogy hajótörés közben bizonyíthatták: övék a legtestesebb süllyedő hajó.
|
Nem kérnek a szövetségesekből
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A szocialisták fedélzetén most úgy gondolják: egyedül, kierőltetett szövetségek nélkül kell a lékeket betömni, a haladás irányát, sebességét meghatározni, majd valahol kikötni, új utasokat felvenni. Félő azonban, hogy a hajó kapitányi hídján ismét valamiféle visszaútban gondolkodnak a „baloldali gyökerekhez”. Hasonlóan Orbán Viktorhoz, lebecsülik az ideológiát, holott eszmerendszer nélkül nincs politika. Úgy érzik, végre kedvükre elátkozhatnak mindenféle liberalizmust, új gondolatokra, eszmékre nem kíváncsiak, még olvasókként sem találkoznak velük, ehelyett „fordulnak a néphez”.
– Uram, nincs bélyeg, amit ne ragaszthattak volna sikerrel erre a szerencsétlen pártra! – tárja szét karját a vállalkozó. Sokáig eljárt a baloldali üzletembereket tömörítő klubba, amelyik két éve érdeklődés hiányában megszűnt. – Volt ez a kisemberek, a panelprolik pártja, azután lett a nagytőkéseké, a bankoké, a multiké, még megvédeni sem tudták magukat, mert közben az elnyomorodó, tönk szélére került emberek ujjal mutogathattak néhány megtollasodott szocira, nem beszélve a megvesztegetettekről! Az élő példák találkoztak a kész magyarázatokkal. Közben az MSZP meghasonlott, karaktere elmosódott. Jövőképe hosszú idő óta annyi, hogy „megújulunk”, csak „ezek tűnjenek el”, de mára az „ezek” szélesebb jelentéssel bír. Újabban teret nyer a rendszerkritikai alapállás, de ehhez a rendszeren kívül kellene erőteljesen, mozgalmi módon politizálni – az meg strapás. Klasszikus politikai terepen, ráadásul Orbán keréknyomán előzni a Fideszt vagy a Jobbikot, aligha lehetséges.
A pártépítés volt a rendszerváltás előtti idők egyik legrandább kifejezése. Akik akkoriban ezt végezték, általában a legszemellenzősebb pártkatonák voltak. Szövegük, frazeológiájuk illett szürke öltönyeikhez. Most előállt egy helyzet, amelyben ez az ósdi szó joggal kerül elő, de semmiben sem hasonlíthat régi értelméhez. Tetszetős cél modern, nemzeti, baloldali néppártot építeni, hiszen minden szó benne van, amelyikkel ki lehet kerülni a másikat. Ezek a kísérletek eddig is mindig kibicsaklottak, mert kevés volt mögöttük a konkrétum s a hiteles ember. Nehéz visszaidézni a szocialisták egyetlen felfedezését, leleplezését, önállóan végigvitt ügyét, olyan saját témát, amellyel a közbeszédet befolyásolták volna, hacsaknem saját káderük látványos bukását. És ez sem éppen Gyurcsány bűne.
Rengeteg kérdés, tétel vár tisztázásra, köztük számos olyan, amit már kilúgozott a populizmus. Mindezt demagógiától mentesen, de a közvélemény fő áramára tekintettel manapság szinte lehetetlen megközelíteni. Nagyon sok és kényelmetlen vita, az alapkérdések megtisztítása a rájuk rakódott hamis válaszoktól, ismeretterjesztő diskurzus és a korrekció lehetőségének felmutatása vezethet csak oda, hogy mérhető mennyiségű tömegnek essen le a tantusz. Java részüket a fásultságból, a passzivitásból kéne előbb kiemelni, amit még karizmatikus előadókkal, „igehirdetőkkel” is roppant nehéz. De populizmusra populizmussal válaszolni, reform címén állandóan a szervezetet bütykölni – hát, az sem kecsegtet sikerrel. Orbánék legnagyobb politikai teljesítménye ez az egyik oldalon fanatikus, másik oldalon hibernált állapot, amelyből fogalmunk sincs, mikorra, milyen lehet az ébredés. S főképp: kik és hogyan fognak ébreszteni.
