A ConIFA tornáján a felsőbb hatalmak ismét kijátszották a magyar kártyát: összesorsolták a két csapatunkat. Oda sem mertünk nézni, elvégre minden egyes gól öngól is volt egyben. Nem csoda, hogy az elszakított országdarabok viadalát egy székely szurkoló utólag így kommentálta:
„Amikor gólt rúgtunk, az egyik szemem sírt, és a másik is”.
A ConIFA első hallásra egy jó poén. A pár évvel ezelőtt létrejött Független Futballszövetségek Konföderációja szervezésében olyan futballválogatottak mérkőznek egymással, amelyek mögött nem elismert állam áll, hanem történelmi-nemzeti-származási identitás, így méltó helye volt a tornán a magyarországi cigány válogatottnak éppúgy, mint a valahai nizzai grófság csapatának vagy a brit Man szigetéről érkezett kelta együttesnek.
Az előzetes hírek arról szóltak, hogy itt lesz Dél-Oszétia, Észak-Ciprus, Hegyi Karabah és Abházia is, ám vízumproblémák miatt végül mégsem jöttek. Azért mégis van a kezdeményezésben valami tiszteletre méltó: a FIFA-n kívül is van élet, ezt üzenik a részt vevő csapatok, amelyek olyan elszántsággal küzdöttek, mintha valódi tét is volna. Az északolasz Padánia kispadja mögött minden meccsen feldúltan járkált egy filmszínészre hasonlító ötven körüli férfi, akit Fabiónak szólítottak, s aki magából kikelve káromkodott, ha az övéi kihagytak egy-egy helyzetet.
|
| Fotó: Konyhás István / Népszabadság |
„O, Madonna! O, puta madre! O, bastardo!” – így szórta az átkot Fabio, egy alkalommal olyan előadói teljesítményt nyújtott, hogy a lelátón mögötte ülő nizzai futballisták lelkesen megtapsolták, ő pedig meghajolt. Más nem is nagyon tapsolhatott, mert a tornának voltaképpen nem volt közönsége: legtöbben a Székelyföld kontra Felvidék meccsre mentek el, amúgy az Oláh Gábor utcai stadionban csak lézengtek a nézők.
A székely szurkolókat messziről fel lehetett ismerni a székely zászló motívumaival díszített kék mezükről, ez alapján identifikáltuk a Székelyudvarhelyről Pestre áttelepült Csabát, aki barátnőjével érkezett szurkolni. Ő sem nagyon értette, hogy hol maradtak a nézők, azt mondta, a szervezők helyében sokkal jobban reklámozta volna a rendezvényt. Ám az idén megalakult, de kiváló formában lévő Felvidék együttesének, a Nizza grófjaival mérkőző csapatnak még így is kicsiny, de lelkes tábor szurkolt: néhány kamasz egy molinót tartott a magasba ezzel a felirattal: „Egy vérből valók vagyunk”.
|
| Fotó: Konyhás István / Népszabadság |
A meccsen láttunk két tizenéves lánykát is, akik olyannyira nem illettek oda, hogy kénytelenek voltunk rákérdezni, mi hozta őket a stadionba. Kiderült, hogy
egyrészt imádják a focit, másrészt imádják a Lokit, harmadrészt egyikük egy közösségi portálon összeismerkedett az egyik nizzai játékossal, s most itt az alkalom a személyes találkozásra.
Nizza grófjai amúgy legyőzhetetlennek tűntek, meg is kérdeztem közülük egy idősebb kopasz urat, hogy miért fontos nekik ez az egész, mire azt mondta, hogy a futball a fontos, de nemcsak nekik, hanem minden részt vevő csapatnak.
Udvariasan megérdeklődtem, hogy ki ő, s mi a foglalkozása, mire döbbenten nézett rám, ezt alighanem még egyetlen újságíró sem kérdezte meg tőle stadionban, ő ugyanis Jean-Philippe Mattio volt, Nizza egykori híres profi játékosa. A kérdésemre amúgy ennyit mondott: „Végül is... futballista vagyok.” Játékosaival most először jár Magyarországon, de aligha távozik kellemes emlékekkel: a Padánia csapatával játszott döntő utolsó perceiben 1-4-es eredménynél egymásnak estek a fiúk, s majdnem bokszmeccs lett a fociból. Nagy pofon nem csattant, de a tavaly aranyérmes Nizza most kikapott.
