– Nem azért nem vállalják, mert a közmunka snassz? – vágok közbe.
– Örülni kell, hogy legalább van.
– A közmunka ad tekintélyt?
– Miért adna? – kérdez vissza.
– Azért, mert korábban a közmunkás segélyre szorult.
– Annak van tekintélye, aki csak átmenetileg van közmunkán, és minél hamarabb talál rendes munkát. Az nem ad tekintélyt, hogy valaki elvállalja a közmunkát, hisz ha nem teszi, nem kap segélyt sem.
A 330 lelkes Szentdénesen 34 közmunkást foglalkoztat az önkormányzat, s amikor arról faggatom a helybélieket: ad-e az valamiféle tekintélyt az érintetteknek, hogy segély helyett immár közmunkával biztosítják a megélhetésüket, akkor válasz egyöntetűen tagadó. Csak az „igazi” munka ad presztízst, vagy az, ha valaki a közmunka mellett a hétvégeken még vállal napszámot is, és így a havi nettóját felküzdi 52 ezerről 70-90 ezerre. Akkor látszik, hogy az illető szorgos, és azért nincs állása, mert errefelé nem is kínálnak, hisz a baranyai falvak foglalkoztatási helyzete tragikus.
Az, hogy valaki közfoglalkoztatott, azért sem ad automatikus elismertséget, mert ennek a munkának sokszor alig van látszata. Egy nyugdíjas szentdénesi férfi indulatosan legyintett:
– Szart se ér a munkájuk! Ellézengenek egész nap.
A falu egyetlen boltját vivő Gyenis Csaba megértőbb:
– Kár bántani a közmunkásokat, hogy gyakran leállnak! Nincs elég munka. Csak annyi árkot tisztíthatnak ki, amennyi van, ötször annyit nem. Kevés a munka, de a pénz is kevés érte. Viszont biztos, ezért mindenki elvállalja.
A 49 esztendős boltos percenként megtapasztalja, hogy a szentdénesiek mennyire kevésből élnek. Ha belép a boltba egy vevő, és kér tésztát, sört vagy nyalókát, akkor Gyenis rutinszerűen felteszi a kérdést: olcsót vagy drágát. A válasz szinte mindig az, hogy az olcsót (amúgy egy városi áruházban az itt drágának számító áru is az olcsók közé kerülne).
Tíz kilométerrel odébb, a 350 lelkes Nagyvátyon is úgy látják a helybéliek: attól még nincs becsülete az álláskeresőnek, hogy beáll közmunkásnak. Horváth Gézáné, a falu tiszteletdíjas – főállásban szociális gondozóként dolgozó – s a férjével három gyermeket nevelő polgármestere így beszél:
– Aki azért közmunkás, mert e nélkül nem kap segélyt, és csak lóg egész nap, azt megszólják. Ha viszont szorgalmas, megbecsülik.
Egy harmincéves asszony, aki a szomszédos Kacsóta tejüzemében dolgozik, keményebben fogalmaz:
– Miért essek hanyatt azért, mert valaki közmunkás? Ő kap 50 ezret, én 80-at. Neki napi két-három óra munkája van, nekem nyolc, és én három műszakban hajtok. Ő helyben marad, én ingázok. Az üzemben most is hirdetnek állásokat, de nem jönnek, maradnak a közmunkánál.
– Havi 30 ezerért megéri ennyivel többet küszködni?
– Meg. A havi 30 azt jelenti, hogy mindennap ezer forinttal többet költhetek a boltban. Napi ezer forint az nagyon sok pénz mifelénk.
A falu kocsmájában este fél hatkor egyetlen férfi sörözik. Nehéz szóra bírni. Sűrű kérdésekkel megtudom, hogy egyedül él, és egy agrárvállalkozónál dolgozik. Feketén. Havi 30 ezret kap, emellett a főnöke adja a reggelit, az ebédet és a vacsorát. Amikor arról érdeklődöm, lenne-e közmunkás, mosolyog, és tagadólag rázza a fejét.
Szeifert Attila, a kocsmáros is úgy látja, hogy a közmunka nem ad becsületet:
– Mivel kevés a feladat, a kívülálló azt látja, a közmunkások sűrűn leállnak. Ha odatennék magukat, akkor egy-két óra alatt végeznének, és utána heverészhetnének. De az meg hogyan adná ki magát?
Szentdénesen a közmunkások fele, Nagyvátyon meg harmada romának vallja magát. Arról is kérdeztem a két falu lakóit, hogy a közmunka közelebb hozta-e a romákat és a nem romákat. A kérdést furcsállották, mondván, eddig sem volt etnikai ellentét a két faluban.
– Aki a romákat nem szereti, az attól még nem fogja szeretni őket, mert közmunkából élnek, nem pedig segélyből – összegzett röviden Gyenis Csaba.
Szeifert Attila ekképp meditált:
– Van itt olyan roma, aki állandóan balhézik, ezért sokan ki nem állják. Most ő is közmunkás. Ettől nem szerették meg, mert továbbra is balhés. A többiekkel semmi baj.
Mindkét faluban többen megemlítették: jónak tartják, hogy a kormány nem segélyt, hanem közmunkát ad a romáknak. Az a nyugdíjas férfi, aki lekezelőn beszélt a közmunkásokról, megjegyezte:
– Örülök, hogy most már meg kell dolgozniuk a segélyért.
– De minek, ha ön szerint „szart se ér” a munkájuk – idéztem a férfi korábbi kifakadását.
– Mindegy, valamit azért csak csinálnak.
