A nő ezt – miután a kínjai napokig nem enyhültek – másként gondolta, és visszament a háziorvoshoz, hogy szolgáljon valami ötlettel arra, mi lehet a megoldás. Ott azután megkapta a végső választ: csak valamilyen felsőbb hatalomban reménykedhet. Ezzel szemben ő inkább e világi ellátásban reménykedett, és – péntek délután lévén – úgy döntött, tesz egy kísérletet az ügyeletes fővárosi kórház sürgősségi betegellátó osztályán.
Nagyjából hat-hét órányi várakozás után közölték vele: semmi baj, csak eddig „alulkezelték", azaz nem jó gyógyszert kapott. Ezért erősebb fájdalomcsillapítót írtak fel neki – egy adagot infúzióban azonnal bele is nyomtak –, majd hazaküldték.
|
| A betegség emléke – rajz a lányától |
Így azután az asszony megnyugodott, a fájdalmai enyhültek. Csakhogy másnapra – túl az ötödik orvos-beteg találkozáson – deréktól lefelé megbénult. Lánya segítségével délelőtt még ki tudott botorkálni a mellékhelyiségbe, de vissza már nem jutott, és attól kezdve nem volt képes lábra állni. Ezután azt sem érezte, hogy egyáltalán ki kellene mennie.
A lány ezért mentőt hívott, és az anyját szombaton szinte perceken belül visszaszállították oda, ahol az előző nap nagy részét töltötte. A rendszer egy eleme legalább működött: a lakásáról időben elvitték a segítségre szoruló embert. Bár sietségre nem volt semmi ok, mert az akkor már magatehetetlen asszonnyal a „sürgősségi" osztályon jó ideig ezúttal sem törődött senki.
Az persze nem igaz, hogy teljesen a sorsára hagyták volna, mert a folyosón kapott egy ágyat, amelyre a mentősök lefektették, a hozzátartozói pedig – amennyire tellett tőlük – gondját viselhették. Ott elvolt megint vagy öt-hat órát, amit akkori nyomorult állapota miatt talán már nem is élt meg olyan tragikusan, mint az előző napon. Késő este lett, amire először hozzászólt egy orvos.
– Ez áttétes tumor lehet – mondta ki a súlyos verdiktet különösebb bevezetés nélkül a doktor. Hogy ő ki volt, később kiderült ugyan, viszont az, hogy mire alapozta a hevenyészett diagnózist, soha. Innentől kezdve azonban legalább történt valami. A panaszok jelentkezésétől számítva nagyjából egy hét után a beteggel komolyan foglalkozni kezdtek. Megröntgenezték, majd mentővel MR-vizsgálatra vitték, mert a fővárosi csúcskórházban a diagnosztikai eszközök helyben este 11 után nem elérhetőek.
Az MR különben azt mutatta, hogy nincs daganat, vagyis a nagyjából halálos ítélettel felérő megállapítás szerencsére megdőlt. Bár addig eltelt megint néhány óra. Ugyanakkor megállapították: daganata nincs, ám van egy ritka súlyos gerincsérve. Olyan súlyos, hogy lehet próbálkozni a műtéttel, de minek – tette gyorsan világossá a helyzetet egy másik orvos. Bemutatkozással ő sem bajlódott.
Szóval nem biztatták semmivel, de ezúttal legalább nem küldték haza az asszonyt. Hanem rá bízták, döntse el maga, vállalja-e a kockázatos sebészi beavatkozást. Ami – derült ki kézen-közön – kevésbé tűnt volna reménytelennek, ha a szakrendelőben nem fognak mellé, és talán az is javít az esélyein, ha előző nap a sürgősségi osztályon nem mondják ki vizsgálat nélkül, hogy a beteget „alulkezelték".
Hogy ami történt, műhiba volt-e, vagy az orvosi kötelezettségszegés határát súroló, de mindenképpen embertelen módszer, az adott helyzetben természetesen fel sem merült. Az asszony számára akkor a túlélés volt tét. A sürgős műtétbe – amelynek időpontját az MR-vizsgálat eredménye alapján alig néhány órával későbbre, nem mellesleg ünnepnapra tűzték ki – tehát beleegyezett, hiszen nem volt sok veszítenivalója. Ha nem operálják meg, biztosan béna marad – amúgy nagyjából ezzel is „biztatták" –, és élete végéig tolószékbe kényszerül.
A beavatkozás viszont legalább adhatott némi esélyt arra, hogy valaha lábra állhat.
|
| Fotó: Szabó Bernadett / Népszabadság/archív |
A nőnek ezért nem is volt igazi választása. Jött a nyolc és fél órás műtét, majd az ébredés. Akkor még fogalma sem volt róla, milyen sors vár rá, bár a doktorok – vélhetőleg ugyanazok, akik korábban a tolószékkel riogatták – biztatták, hogy jó eséllyel felépül. De hogy ők pontosan kik voltak, arról a betegnek máig nincs fogalma, mert nem tudja, ki foglalkozott vele kétszer is a sürgősséginek csúfolt betegellátó osztályon, s nagyrészt arról sem, hogy kik operálták. Szinte senki nem tartotta ugyanis fontosnak, hogy a hétköznapi normák szerint is kapcsolatba lépjen vele, egyenlő félként kezelje, felvilágosítsa.
Úgy feküdt a kórházban, mint egy munkadarab, amelyen a szakik jól-rosszul teszik a dolgukat, de eszükbe sem jut, hogy bemutatkozzanak: kérem, én vagyok az esztergályos. A kivétel az aneszteziológus volt. Őt azonban soha többé nem látta, pedig – már csak azért is, mert ő volt az, aki egyetlenként nem tekintette lélektelen vasdarabnak – szívesen mondott volna köszönetet neki.
Így inkább csak sejti, hogy az operáló teamnek, amelynek nagyjából az életét köszönheti, sok tagja volt. Nekik ismeretlenül is végtelenül hálás, hiszen saját kollégáik figyelmetlenségét – nemtörődömségét, felületességét, ne adj' isten, szakmai hozzá nem értését – igyekeztek jóvátenni. Vagy csak tisztes iparosok voltak, akiknek egy ritkán adódó szakmai kihívással kellett szembenézniük.
És a motiváció a páciens szempontjából tulajdonképpen mindegy is. Hiszen egy-két nap múlva már mozogtak egy kicsit a lábujjai, mi több, ápolói a talpára állították. Amit persze nem kellett volna, mert – mint később kiderült – frissen gerincműtött beteggel ilyet anélkül, hogy fűzőt adnának rá, nemigen tesznek. Akkor azonban a „mutatványnak" mindenki örült.
Az asszonyt aztán, az operáció után alig több mint egy héttel – teljesen váratlanul – átvitték az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe. Ezt telefonon maga közölte a hozzátartozóival, akik csak kapkodták a fejüket, miként csomagolják össze – szinte percek alatt, természetesen munkaidőben – a holmiját. A szállítás is újabb tortúra volt, mert olyan cég autójába fektették a beteget, amelynek egyetlen szempontja a racionalitás. Előbb a közelebbi intézményekbe transzponálandó társait juttatták célba, emiatt neki – kegyetlen fájdalmaktól szenvedve – a fél városon át kellett zötykölődnie. A betegszállítók közben durván szóvá tették, hogy – a dolgukat megkönnyebbítendő – miért nem húzza be az amúgy béna lábát. Ráadásul a kocsiban a sofőr és a kísérője zavartalanul dohányzott.
A beteg számára ez újabb lidérces élmény volt, habár tulajdonképpen már nem ütközött meg semmin, hiszen túl volt a korszakosnak sem épp mondható felismerésen: az egészségügy súlyos zavarokkal küzd. Aminek fényében különösen meglepő volt számára, hogy a rehabilitáció során mindvégig emberként és nem beavatkozásra váró, lélektelen munkadarabként kezelték. Végre például megkérdezték tőle az ápolók – akiknek nevük is volt –, hogyan érzi magát.
Nem mellesleg beavatták más titkokba is, amelyeket addig senki sem közölt. Például hogy ha mozog a lábujja, az jó, ám attól még nem biztos, hogy járni fog. És az sem, hogy képes lesz-e önálló vizeletürítésre. Hát jobb megtanulnia, miként vezetheti be maga a katétert. Ami még riasztóbb – tették világossá –, hogy hiába áll lábra, megeshet, hogy élete végéig pelenkát kell viselnie. Mert derékban dőlnek el a dolgok – mondták.
Az mindazonáltal kiderült a beteg számára, hogy a legrosszabbra készítik fel, mert nem akarnak hiú reményeket kelteni senkiben. És közben az intézet dolgozói vagy két hónapig mindent megtettek a gyógyulása érdekében: masszírozták, tornáztatták, és együtt örültek valamennyi apró sikernek. Annak, hogy beindulnak a vegetatív funkciói, s annak is, hogy önállóan ül át az ágyból a kerekes székbe, és előbb járókerettel, majd mankóval, végül bottal, nem sokkal később anélkül is képessé vált az önálló – bár bizonytalan – helyváltoztatásra.
Ami legalább ennyire felemelő volt, hogy az intézetben a betegtársak szinte kivétel nélkül szurkoltak az asszonynak. Azok is, akik tudták – és ők voltak többségben –, hogy soha többé nem állnak lábra. Nem tapasztalta az egészségesek világában megszokott irigységet, sőt őszinte barátságok köttettek a zárt falak között, és a legkevésbé volt szempont, hogy ki milyen módon hagyja majd el a kórtermet.
Mindennek fényében szinte hihetetlen, de a nő mára képes volt túllépni mindenen. Ha soha nem lesz is a régi, dolgozik, és éli a hétköznapi emberek mindennapjait. Ma már megbocsátó. Nem kéri számon az egészségügyön, hogy hiába könyörgött a gyógykezelésért, és azt sem, hogy a rendszer végső soron halálra ítélte. Esze ágában sincs pereskedni, botrányt csinálni, mi több, hálás azoknak az orvosoknak, akik kollégáik téves diagnózisa ellenére megmentették. Milyen kár, hogy ezt nem mondhatja el nekik.
