– Tudja ő, hogy életfogytiglant kaptak, hiszen rokona a Robinak – mutat a kismama után mellénk lépő asszony, és magyarázatként azzal folytatja: – Csak már nem akarunk mi erről beszélni. Robira és kisfiára emlékezünk, minden mást elfelejtenénk.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Az asszony szavai újra eszünkbe jutnak, amikor a községházán előbb azt mondják, hamarosan nyilatkozik a polgármester, negyed óra múltán viszont már azt üzeni ki irodájából Szehofner József (Fidesz-KDNP): túl elfoglalt, nincs ideje beszélgetni.
Hirtelen csendesednek el a tatárszentgyörgyi fő utcában addig vidáman trécselő kofák és vevők, amikor a pénteki ítéletről kérdezzük őket. A feszült hallgatást végül egy, a portékáján már túladott asszony töri meg:
– A falunak is vége lett akkor, amikor Róbertet és fiát megölték!
Először a borzalmas gyilkossággal kellett valahogy megbirkóznunk. Aztán meg azzal, hogy az újságok, tévék azt szajkózták, helybeli volt a tettes. Szégyenkezhettünk, hogy milyen embereknek gondolnak minket, hogy halomra öljük itt egymást. Gyilkos falu! Így emlegettek minket! Szörnyű híre lett akkor Tatárszentgyörgynek, pedig mi is áldozatok voltunk.
Egyetértően bólogat az egyik vevő, mint kiderül: ő Berente Imréné, aki a gyilkosság idején és azután még másfél évig volt a falu polgármestere.
– A gyilkosság borzalmasan megrázta a helyieket, akiknek ráadásul azt sem volt könnyű feldolgozni, hogy éveken át a médiafigyelem középpontjába kerültünk. Ahogy teltek a hónapok, évek, úgy vált egyre fájóbbá, hogy újra és újra feltépik a sebeket. És úgy lett egyre nehezebb átélni: Tatárszentgyörgy neve összeforrt a tragédiával, ezért nehéz volt előretekintenie azoknak, akiknek ez az otthonuk, akik itt akarták folytatni az életüket.
A volt polgármester – aki ma képviselőként dolgozik a faluért –, úgy véli, mindennek szerepe volt abban, hogy a helybeliek már a jogerős ítélet előtt lezárták, vagy legalábbis próbálták lezárni az történteket, így a pénteki tárgyalásnak már nem volt különösebb lélektani hatása.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Bár a gyilkosságról egyre kevesebben, egyre kevesebbet beszélnek, azt kiemeli a volt polgármester: az áldozatokra ma is emlékeznek. Jelzi ezt az is, hogy Róbert és kisfia sírján szinte mindennap van friss virág.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Néhány kilométerrel odébb, a település szélén, a cigánysoron már nyoma sincs annak az épületnek, ahol Róberték éltek – és meghaltak. Az épületet ledózerolták, az özvegy más faluba költözött. Maradt viszont a szomszédos telken álló házban Róbert édesanyja, Erzsébet. A asszony ellenségesen lép a kapuhoz, percek múlnak el, mire lassan megenyhül:
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Figyeltem a híreket, láttam, hogy helybenhagyták fiam és unokám gyilkosainak az ítéletét – mondja. – Szerettem volna ott lenni a bíróságon, szerettem volna belenézni a szemükbe, de nem tudtam menni, nincs, aki elvigyen. A férjem is meghalt. Elvitte a szíve, belebetegedett abba, hogy megölték a fiát meg az unokáját.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Hosszan hallgat, keresi a szavakat, és végül annyit mond:
– Jó, hogy vége van már. De ettől sem lesz jobb. Ettől sem kapom vissza a fiamat és az unokámat.
