Különösebb indulat nélkül, inkább tényszerűen mondja mindezt. És miközben az előző napi kilakoltatást említi, mit sem törődve a járókelőkkel, bohócnadrágot húz, fejére bohócsapkát biggyeszt, cekkeréből előbb kicsi hangerősítőt tesz a járdára, majd egy cseppnyi pódiumot, végül előkerül egy régi, szaxofonozó marionettfigura. Szépséges antik darabnak látszik.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– Csapjunk bele – mondja, és elindítja a zenét. A hangszóróból Joseph Kosma Hulló levelek című melódiája csendül fel. Lendvai mozgatni kezdi a figurát, a bábu átveszi a zene ritmusát, és lassan tényleg olyan, mintha ő fújná miniatűr hangszerén a dalt.
Egy fővárosi piac mellett ácsorgunk, az ég olyan, mint egy mocskos vattapamacs, lóg az eső lába, az emberek sietnek, viszonylag szerényen hull a pénz a mutatványos járdára tett tálkájába. Egy-két ember felismeri az előző napi híradásokból, szerencsét kíván neki.
Egy másik azt kérdezi, miért játszik zsidó zenét. Egy idősebb hölgy azt mondja, a fiatalsága rémlik fel most, egy kisfiú pénz helyett pici amulett pisztolyt dob a tálba.
Nézem Lendvai Gézát, és a megismerkedésünk jár a fejemben. Az éjszaka a nyolcvanas évek végén, amikor holtfáradtan utaztam Prágából hazafelé egy zsúfolt vonaton, nagyon örültem, hogy Pozsonynál szinte kiürült a szerelvény, és mérges voltam, amikor egy alacsony, köpcös ember nyomakodott a kupéba, hatalmas bőröndökkel. Miért pont ide – kérdeztem félhangosan és szinte könyörögve, de ő nem válaszolt, leült, izzadó homlokát törölgette, és mint egy fohászt, úgy mormolta maga elé:
„Csak az a dög el ne röhögje magát a kofferben!”.
Azt hittem, egy krimi közepébe csöppentem, de kiderült: Lendvai Géza komikus bűvész egy pozsonyi bűvészkongresszusról tartott hazafelé, bőröndjében néhány kacagógerlével, amelyek menlevél nélkül készültek átlépni a magyar határt. Azóta sokszor láttam őt, hol nyilvános gyerekrendezvényen szórakoztatta a kicsiket, hol apró kinderfigurákat árult különféle használtcikk-piacokon, hol meg szaxofonozó marionettbábuját táncoltatta a pesti flaszteren. Legutóbb az előző esti híradásokban tűnt föl, amint a józsefvárosi Magdolna utcában éppen kilakoltatja a hatalom, a családjával együtt utcára dobja, mint egy üres csokipapírt.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Pedig az embertelen eljárás elleni tiltakozásul még a Város Mindenkié csoport aktivistái is megjelentek, hogy a lakás előtt élőláncot alkossanak, híradós stábok, újságírók, fotósok nyüzsögtek a Magdolna utcai házban, mindhiába. A hivatalos indoklás szerint a család olyan jelentős lakbértartozást halmozott fel, hogy menniük kell.
– Mentünk – mondja már a piac egyik falatozója előtt ücsörögve Lendvai. Meséli, munka után itt szokott ebédelni, mert késő délutántól fél áron van a kaja. Tarhonyát eszünk barnára szikkadt hússal.
– Mentünk – folytatja. – A feleségem a kórházba az agydaganatával kapcsolatos kezelésre, a nagyobbik fiú a barátjához, a kisebbik, aki különben szintén beteg, egy átmeneti gyermekotthonba, én meg összepakoltam két kofferbe ruhákat meg bűvészkellékeket, és elindultam a városba szállást keresni.
Alig bírtam megemelni őket. A zuhogó esőben előbb az egyik bőröndöt taszigáltam el ötven méterre, aztán visszamentem a másikért.
Filléres munkásszállókat kerestem, ahol meghúzhatom magam. Voltam a Fehérvári úton, a Kocsis utcában, aztán elvonszoltam magam az egykori budaörsi laktanyába is, sehol sem volt hely. Végül visszatértem a kiindulópontra, és a lakásunktól kétsaroknyira, a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai fapados szállóján kötöttem ki.
Itt elakad egy kicsit, ő is érzi, hogy ez a „lakásunktól kétsaroknyira” fordulat most furcsán hangzik. Hiszen nincs már lakásuk.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Van helyette kórházi ágy, gyermekotthon és fapados szálló, Lendvai most is az utóbbiba igyekszik, de valahogy nem sietős a dolog. Van idő bíbelődni az emlékekkel. Például a vidéki gyermekotthon emlékével, ahol család híján felnőtt, hogy aztán autófényezőnek, majd bűvésznek tanuljon. Van idő felidézni a filmgyári emlékeket is, ahová világosítónak állt azzal az elhatározással, hogy egyszer színész lesz ő is. Van idő mosolyogni azon a különös eseten, amikor egy felvételen szikra hullott Ruttkai Éva parókájára, amit Lendvai hősiesen lerántott a művésznő fejéről, cserébe egy hatalmas pofonért.
És van idő emlegetni Szász Péter utolsó filmjét, amelyben Lendvai Bodrogi Gyula fiatalkori hasonmását játszotta, meg persze
lehet felidézni a bűvészelőadásokat, az általa meghonosított lufihajtogatást, a nemzetközi bűvészeti díjakat, a kinderfigura-gyűjteményt, amelyet végül maga a legnagyobb mágus, David Copperfield vett meg tőle.
Aztán beszélünk a használtcikk-piacok rejtélyes világáról és a flaszter vagányairól. És persze beszélünk a családról, a nagyfiúról, az Andreával közös kisfiúról, Andreáról, a beteg feleségéről, aki egykor neves karatés volt, még világversenyeken is indult, most az életéért harcol.
És beszélünk arról, tíz-egynéhány éve hogyan kapaszkodtak együtt az életbe, és beszélünk a tervekről is. Felhívjuk a feleséget, Andikát, aki azt mondja a telefonba, olyan megoldás kellene, hogy együtt maradhasson a család. Ő csak a gyerekeket félti. És hiába mondják a hivatalos szervek, hogy ajánlottak másik lakást, segítséget, amit ők nem fogadtak el, nem igaz, nem ajánlottak semmit.
– Tudja – mondja végül –, engem annyira megtaposott ez az egész, hogy még a ruháimra sem tudok ránézni. Mindegyiket elviszem majd a szegényeknek, mert valamennyi darab erre a történetre, a múltamra emlékeztet.
Indulunk a fapadosba. Állunk a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai fapados szállója előtt, szakad az eső. Komor este van, várjuk a beengedést. Amikor végre bejutunk az épületbe, ránk omlik a valóság: a néma, megfáradt, idős vagy csak idősnek tűnő emberek, az összeroskadt életek látványa, valamint a nehéz, fakó csend.
Lendvait ismerősként üdvözli Komonyi Zoltán szociális munkás (amúgy szociálpolitikus), aki előbb egy alagsori szobába vezeti, ahol ezen az éjszakán is alhat, majd meleg tejeskávéval kínálja. Komonyi alig leplezett indulattal beszél a kilakoltatás kegyetlenségéről.
– Ez embertelen eljárás! – mondja.
– Nyilvánvalóan azt akarják, hogy gondjaikkal együtt tűnjenek el innen a szegényebbek.
Menjenek, ahová akarnak. Mondjuk a hajléktalanellátásba, ahol mi majd elvégezzük a szükséges tennivalókat. A kilakoltatások különösen megszaporodtak most, a moratórium előtti időszakban, de különben is, micsoda dolog az: lakásban élő embereket hajléktalanná tenni? Utcára lökni őket tekintet nélkül arra, hogy gyerekekről, idősekről van-e szó! Tekintet nélkül arra, hogy jön a tél!
A kilakoltatottak a hatalom számára nem emberek, csak számok. És nem igaz, hogy nincs megoldás! Dehogy nincs. Bérlakások, szociális bérlakások építése, ami kiegészülne egy lakbér-támogatási rendszerrel, amely folyamatosan a családok jövedelméhez igazodik, és nálunk emberségesebb, valódi szociálpolitikát folytató országokban kitűnően működik.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– Mi már kaptunk ígéreteket, talán néhány nap, és a mi helyzetünk megoldódik – veti közbe bizonytalanul Lendvai. Aztán elindul lepihenni, mondja, másnap korán kel, mert Tatára megy az úgynevezett lehalászásra. Műsort ad, és abban reménykedik, hogy olcsón tud venni harcsát.
