A történetet Luczák Viktor először 1985-ben mesélte el nekem málnabefőzés közben. Géczi János költő, író kért fel, hogy keressem meg Luczákot, így én lettem az ő első „idegen” hallgatósága. Megkapó volt, hogy ez az ember milyen taktikával élte túl az ötvenes éveket, hogyan tudta átvágni a hatalmat, s közben a tőle kért képtelenségek jelszavával komoly értéket hozott létre.
Luczák Viktor élete, története, túlélési stratégiája nem mindenki számára örök recept a mindenkori diktatúra bolondériáinak kijátszására, de érdekes példája a cselekvő, szakmai ellenállásnak. Ezért is idézem fel a vele készült beszélgetést, s megkerestem gyerekeit, feleségét is: hogyan élnek ők, mire vitték, mit őriztek meg édesapjuk személyiségéből.
Hangulat- és rendszerváltás
Én mindenkit meghallgattam, de nem hallgattam mindenkire. Ez a magatartás nem a Kossuth-díj receptje, szerencsére nem is a halhatatlanságé – mondta nekem 1985-ben Luczák, miközben derűsen és megbocsátóan mosolygott. Hozzátette: Viszont ebben a magatartásban benne van az ember és az általa szolgált ügy túlélésének az esélye.
Az volt az elképzelésük, hogy az üvegházi citromcsemetéket cserépben kiültetik, s a kiásott árkok védelmében, nádpallóval letakarva átvészeltetik velük a hideget. Egyhektárnyi területen, összesen egy kilométeres hosszban jelölték ki az árkok helyét.
A kísérleti telep vezetője arról is beszélt, hogy volt a segédmunkásai között néhány ember, akik az előző rendszerben vezérkari tisztek voltak. Az ÁVH tisztjei Luczák lelkére kötötték, hogy „őket csak a tehénszar közelébe engedje”.
– Megfordult az agyamban – idézte fel akkori gondolatait Luczák Viktor –, hogy jó is volna ezeket az „osztályidegeneket” felelőssé tenni a citromkísérlet megjósolható kudarcáért. De a légynek sem ártottak, bokáztak előttem, pedig cselédgyereknek születtem. Nekem a hangulatváltáshoz is idő kell, nem egy egész rendszerváltozáshoz. Nem tudtam elhinni, hogy lehet hatalmam fölöttük. Szerencsémre ők meg ezt nem merték érezni.
A citromnak persze esze ágában sem volt „honosodni”. Ha hosszú ideig letakarták a csemetéket, akkor lehullatták a levelüket, mert a citromfa fényérzékeny örökzöld. Ha nem takarták le, megfázott. Ráadásul elszaporodtak az egerek, s rágcsálni kezdték a csemeték törzsét. A honosítók szereztek valamilyen barna folyadékot, mely egértífuszt okozott. Ki is múltak a rágcsálók, de a madarak lecsaptak az egértetemekre, s elpusztultak azok is.
A kísérleti gazdaságban összesen 50 kiló citrom termett, ebből legalább 30 a melegházi növényeken. Az előállítás értéke milliós nagyságrendű volt.
A tanúban szereplő jelenethez hasonló eset valóban megtörtént. A szüretre érkező pártfunkcionárius megnyalta a citromszeleteket, elismerően bólintott, majd tetszése jeléül héjastul majszolta el az akali citromot. A mi citromunktól az imperialisták fognak savanyú képet vágni, dörmögte.
A kísérlet szép lassan kimúlt. A honosításra kapott pénzből Luczák az őszibarack-fajtagyűjtemény gyarapítására fordította a legnagyobb összeget. Százhúsz hektáron 240 fajta őszibarack termett.
A telep nemsokára a badacsonyi szőlészeti kutatóhoz került, s a fajtagyűjteményt felszámolták, mondván, a szőlő a profiljuk, ők ahhoz értenek. Luczáknak másodszorra nem sikerült megismételnie a túléltető mutatványt: mindenkit meghallgatni, és cselekedni a saját tudása és lelkiismerete szerint. Úgy látszik, ez a magatartás csak az ötvenes években vált be.
A hanyatló középosztály tagjaként
Luczák Viktornak két gyermeke van: Ildikó és Attila.
– Akár uralhatnánk is a magyar élelmiszeripart, ha volna még, hiszen a testvéremnek, a feleségének, nekem, a férjemnek is ez a végzettsége, édesapám nyomdokain a kertészeti egyetemre jártunk
– fogad Luczák Ildikó Diósdon. Elnézést kér, hogy kicsit piros a keze, de élelmiszer-színezéket forgalmazó cégnél dolgozik.
Édesanyjuk lakótelepi lakásában beszélgetünk. – Diósdon élünk, a hanyatló középosztály tagjaként – definiálja a családot Ildikó. – Az ország nagyjából ugyanolyan, mint édesapám idején volt. Képtelen kérések, kiszolgáltatottság, önmarcangolás, hogy milyen viselkedésre neveljük a gyerekeinket.
– Sok a gazemberség – szól közbe Luczák Viktor felesége. – Nem tudom, a férjem hogyan élné meg a mostani világot. Soha nem volt párttag, nem szerette a rendszert, amiben élt, de a jelenlegi körülmények között sem érezné jól magát. Luczák Ildikó korábban abban az üzemben dolgozott, ahol a Napsugár nevű őszilevet állították elő. A Napsugárnak már bealkonyult, így aztán más gyümölcslé kerül az asztalra. – Jöttek hozzánk német szakemberek, s azt kérdezték, milyen aromát adunk a Napsugárhoz. Pedig nem használtunk semmit, ám 24 órán belül feldolgoztuk a friss gyümölcsöt, nem sűrítményt készítettünk belőle, ezért lett remek aromája – magyarázza Ildikó. Később úgy fogalmaz: – Fájlaljuk, hogy nincs igazi élelmiszeripar, azt ugyanúgy „beszántották”, csak később, mint édesapám őszibarackját. A jó gyümölcstermő helyeken, például itt, Törökbálint környékén bevásárlóközpontokat építettek, Kecskeméten meg a Mercedest.
Luczák Ildikónak két gyereke van. A fia geofizikusnak készül, a lánya táplálkozástudománnyal foglalkozó humánkineziológusnak tanul.
A borász fagylaltgyárban kutat
Attila Mosonmagyaróváron, a Méhbangó utcában lakik feleségével és három gyerekével. A családi ház nappalijában zongora és biliárdasztal áll a gyerekeknek.
Luczák Attila visszafogott, töprengő ember, aki néha elgondolkodik azon, érdemes-e a gyereket tisztességre nevelni, amikor azt látja maga körül, hogy ügyeskedéssel százszor annyi pénzt lehet keresni, mint munkával. – Én még úgy gondolom, hogy a munka nemcsak megélhetési forrás, hanem az értelmes, alkotó, teljes élet feltétele – mondja. – Talán túlságosan ragaszkodom ezekhez az elveimhez, miközben azt tapasztalom: a munka senkit sem tesz gazdaggá. Vagy legalábbis ritkán. Én olyan közegben nőttem fel, ahol az egzisztenciális biztonság garanciáját a munka adta. Most ezt csak esetenként tapasztalom. Felnőttkorom kezdetét a nyolcvanas években éltem, amikor én már nem sokat éreztem az akkori rendszer súlyos hátrányaiból. Nehéz kimondani, de ha harminc évvel korábban születek, talán boldogabb életet éltem volna, noha értem és elfogadom annak a rendszernek a hosszú távú életképtelenségét.
Attila élete nem futott mellékvágányra. A vágányokhoz csupán annyi köze van, hogy kedvence a vonat, a vasút. Műszaki egyetemre készülő fiának meg a repülőgép a szenvedélye. Úgy látszik, a mobilitás, az utazás fontos a családnak.
|
...és a citrompalánták számára készített árkok Akaliban
Fotó: családi archívum |
Az egyetemen ismerte meg ugyancsak borász szakon tanuló későbbi feleségét, aki mosonmagyaróvári kötődésű, ezért telepedtek le a Szigetköz fővárosában. A víz – a Szigetköz aranya – és a levegő jó, de nem egy szőlőtermő vidék. A borászkodásról le kellett mondania. Több cégnél dolgozott, most a Tutti fagylaltporok gyártójának a kutatásfejlesztését vezeti.
– Akaliban vettünk egy telket, de ilyen távolságból, csupán a hétvégéken komolyan kertészkedni nem lehet. Néha elmegyek a kísérleti telepig, a szőlőterületeket sem mindenhol művelik. Eszembe jut apám, a fehér húsú őszibarack íze, amit még tőlünk is sajnált, inkább gyönyörködött benne. Eszembe jut az ő élete, az, hogy tudomásul vette a saját mozgásterét, azon belül azonban megtalálta a maga szabadságát. Tisztelem és kicsit irigylem is érte.
A citrom honosítására kapott pénzből Luczák az őszibarack-fajtagyűjtemény gyarapítására fordította a legnagyobb összeget. Százhúsz hektáron 240 fajta őszibarack termett.
