Derékig az iszapban
Majdnem minden házban lakik egy dráma, az apáról, aki állt derékig az iszapban, s ahogy nőtt az ár, úgy emelte egyre magasabbra apró gyerekét. A padlásra tuszkolt beteg emberekről, az életeket mentők elszántságáról. Ez a falu kollektív emlékezetében örökre megmarad.
21 ház helyett kellett újat építeni. Ez kissé megosztotta a falut, sokan nem érezték igazságosnak, hogy az is új, korszerű házat kap, akinek korábban csak viskója volt. A kármentő alap szétosztása okozta a következő konfliktust. Magánszemélyek ugyanis a kormány kezdeményezésére 2,2 milliárd forintot gyűjtöttek össze. A hétfős kuratórium úgy döntött, hogy ezt az összeget nem a családoknak osztja szét, hanem közcélokra fordítja.
|
Az emlékház Kolontáron, ide rakták be a vörösiszap által tönkretett bútorok egy részét
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Minden rászoruló kapott az államtól lakást, gazdasági épületet, kárpótlást – sorolja Tilli Károly kolontári polgármester. – Az ökumenikus segélyszervezet 2 millió forintos utalványokkal segítette a családokat. Több tehetős ember személyesen vitt pénzt a károsult családoknak. Ezek után adtunk volna mindenkinek egységesen tízmilliót, vagy húszat? Úgy döntöttünk, hogy visszafizetjük a szennyvízcsatornára befizetett összegeket a családoknak, közvetve ezzel is pénzt adtunk nekik. Nemcsak azok voltak ugyanis károsultak, akiknek odaveszett a házuk, hanem az egész település. Az ingatlanárak csökkentek, értéktelenebbek lettek az épületek.
Kissé másképp látja ezt Ferenczi Gábor devecseri polgármester. – Az emberek nem közcélokra, hanem családoknak gyűjtötték a pénzt – mondja nyomatékkal. – Hetven százalékát kapta Devecser, húszat Kolontár, tízet Somlóvásárhely. Devecser buszpályaudvart épített belőle. A 4500 lakóból 1600 tiltakozott a buszállomás áthelyezése ellen, mégis megcsinálták. Nem akarom bántani az elődömet, Toldi Tamás fideszes polgármestert, mert mindent megtett a tragédia után a településért, meg pedig nem előzhette, de szerintem a buszpályaudvar áthelyezése is közrejátszott abban, hogy nem őt választották meg polgármesternek újra.
Devecser Kozma György alpolgármester irányításával létrehozta a vörösiszap-katasztrófa következményeit vizsgáló bizottságot.
Az újonnan épült házakon ugyanis sok volt a repedés, beázás, más hiányosság. Az új önkormányzat hivatalba lépésekor azonban már lejárt a garancia, ezért az idősebb embereket képviselték, segítettek kijárni nekik ennek ellenére is a hibák kijavítását. Egy nagyobb esőzés után pedig a Torna patak elöntötte a drága sportlétesítményt. Hogy ez miként történhetett, azt a polgármester sem tudja, hiszen még korábban az állam 1,4 milliárd forintot költött árvízvédelmi beruházásra Devecserben.
Az új utcákban pedig az volt a gond, hogy lezárták a vízelvezető árkok végeit, így esőzéskor elöntötte a házakat a víz. Az önkormányzat csináltatott egy, a lakótelepet körbeölelő elvezető árokrendszert.
|
Nyoma Károlyné az új lakóparkban kevés embert ismer
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Devecserben egyébként hatszázzal laknak kevesebben, mint a tragédia előtt. A település vezetői kimondottan örülnek annak, hogy Veszprémből ideköltözött egy védőnő, értelmiségi férjjel. A legnagyobb számban ugyanis az értelmiség hagyta el Devecsert.
– Pedig van munkalehetőség, a Somló fővárosa vagyunk, rengeteg tervvel és lehetőséggel – lelkesedik Ferenci Gábor.
Egyedül az új házban
Az egyik utcaajtóban álló asszonyt kérdezzük, hogy érzi magát ezen az új telepen, az új házban.
– Magányosan – vágja rá. – A ház szép, jó, de messze a város, én oda már nemigen tudok bemenni. Most vagyok 84 éves. Itt meg kevés lakót ismer az ember.
Nyoma Károlyné asztalos fiával s annak inasával tartózkodott otthon, amikor valaki az utcán kiabálni kezdett: Mindenki befelé, jön az ár! Jön az ár, hát eső sem esett, képedt el az asszony. Akkor látta meg az ablakból a sebesen érkező iszapot. Az inas kirohant az utcába a kocsiért, de beállni már nem tudott vele. Ő is az ablakon át húzódzkodott be a házba. Fölmásztak a padlásra, így menekültek meg a vörösiszaptól.
Felejteni akarnak
A közeli házban Magyar Károly asztalos feliratokat farag. Az elpusztult utcák neveit egy-egy feliratozott tölgyfanyíl jelzi majd, egy kopjafáról mutatnak abba az irányba, ahol öt évvel ezelőtt még volt közösségi élet. Somló utca, Dankó telep, Táncsics utca...
– Maga melyikben lakott? – kérdezem tőle.
– Az Esze Tamás utcában – révedezik, aztán rágyújt egy cigarettára, s nem mond többet.
A település felejteni akar. Igaz, két emberrel is találkoztunk, aki egy robbantási szakértő hivatalos helyen elmondott szavait idézte, miszerint egyáltalán nem zárható ki, hogy robbantás történt. A többség azonban nem foglalkozik vele. Élni akar úgy, ahogy ezután lehet.
