Tiszta beszéd, ebből megérthettem mindent.
Kötöttünk-e vele szerződést? Ezt kérdezte az az ismerős, aki Krisztián gyors pótlásában megpróbált segédkezni. Felnyerítettem. Magyar mesterrel az ember szerződést nem tud kötni. Maximum addig lehet eljutni, hogy jön-e kedden reggel dolgozni. Ez a „megállapodás” azonban csak kedden reggel derülhet ki. Ez a gyakorlatban úgy fest, hogy ül az ember (az építtető) a terasz kanapéján, és fél szemmel a kapubejárat felé sandít. Ott kellene a „szabad” kőművesnek hajnali hétkor belépnie, feltéve, ha nem jött közbe valami váratlan gikszer. Nem ment például el máshová befejezni a munkát. Augusztus táján ugyanis a magyar mester nagyon el tud havazódni, a márciusról-áprilisról visszamaradt vakolások, glettelések réme támadja meg, ilyenkor már a magyar mester csak lopva jár a nyilvános tereken, és mindig figyelnie kell, mert vadásznak rá az év közben rendesen be nem fejezett munkák megrendelői.
A pénzes és telhetetlen „parasztok”, akiknek semmi se jó, mániájuk a vízszintes meg a függőleges, bújják a barkácsáruházak katalógusait, és állandóan azt kérdezgetik, mikor lesz már kész az a kis javítás a lambériázás után. Tudhatnák, hogy soha nem lesz kész, mert a mester a végén le fog lépni, vagy elfelejt megérkezni, a megrendelők mégis abban reménykednek, hogy egyik nap vakol a páciens, másnap már glettel, a száradás meg a kötés nem számít már semmit. (Egyszer régen a nagyanyámnak azt mondta egy festő, hogy hozzon neki a kocsmából két deci rumot, mert a mész úgy jobban tapad. A mamám elment, és a végén beleöntötte a nedűt a vödörbe!) Ott van aztán az anyag. A mester megmondta, hogy legyen meg a cement, a gipsz és a drót időben, menjen el az ember a kisuvickolt autójával a Tüzépre, öntse be azt a rohadt homokot a csomagtartóba, és hozza rögtön haza. Hiányzik a szög, a deszka, a fal se egyenes. De az izgatja, ugye, hogy mikor lesz már kész! Mi vagyok én? – gondolhatja a tűzijátékon pihenő magyar mester, és hozzáteszi: – A jövőbe mégse láthatok!
A magyar mester kis oldaltáskával jár, benne van az a csípőfogója, amelyet évekkel ezelőtt vásárolt egy balvégzetű építkezésen vasbetonszerelés után. Azért kellett megvennie a szerszámot, mert ott járt egy kubikosbrigád, és a szent szerszámnak lába kélt. A magyar mester ezért nem szereti, ha más is – villanyszerelő, bádogos stb. – megjelenik a munkaterületen. Nem volna jó, ha az előző munkát végző szakember meghallaná, amint szidják. A kőműves szidja a tetőfedőt a nagy ráhagyás miatt, a fűtésszerelő gyalázza a festőt, mert összekente a szelepeket, a burkoló mószerolja a „bizsergő” vezetékeket hátrahagyó villanyszerelőt. A magyar mester csak a maga munkáját tekinti irányadónak, ha csöpög a szelep, és elázik a frissen lerakott laminált padló, az még véletlenül sem a burkoló problémája. Ha beszegetlenül marad a plafonon a lambéria, arra az a válasz, hogy „nem én akartam szegőt tenni rá”. A magyar mester, kiváltképp az, amelyik itt maradt a nyakunkon, s nem tudott elszegődni Düsseldorfba vagy Angliába, vérét szívja az építtetőnek. Gyorsan dolgozik, mert el van havazva, nem „csípi” a számlát, mert a szaküzletben megkapja a 8 százalékos kedvezményt a kereskedőtől (amiből persze a megbízójának már nem ad tovább egy fillért sem), kedveli viszont a járulékos (előre nem kalkulálható) költségeket, amelyeket matematikai alulképzettsége ellenére is fegyelmezetten továbbterhel.
Ez is oka annak, hogy az ember ül reggel hétkor a kanapén, fél szemmel a kiskapura sandít, és azt mondja magában: hátha elütötte egy autó.
Krisztián, az én „szabad” kőművesem például egy időben ráállt a barkácsáruházakban összevásárolt – erőteljes igénybevételt nem bíró – elektromos szerszámaink tönkretételére. Egymás után két fúrógépet és egy flexet égetett le, egy ízben a Dezső nevű betonkeverőnket is felborította, mert túlpakolta homokkal. Sírtak-jajongtak ezek a rossz szénkeféjű építőipari szerkentyűk a bütykös kezében. Volt úgy, hogy rosszul lépett, s letarolta a fáskamra elaggott tetejét, máskor a létrával sikerült kinyomnia egy ablakszemet. A munkálatok előrehaladtával szaporodtak a gépparkban a károk, tokmányokat kellett cserélgetnem, speciális csavarokat kellett beszereznem a szétdarált flexhez, kilógtak a falból a konnektorok, mert hiába kértem, hogy ne tépje ki, nem ment.
Egymásra mutogatnak
Nem tetszik az építő szakembereknek, hogy a vevők felkészülten érkeznek az egyeztetésekre és olykor átmennek „tudálékosba”. A vevőknek a trehány munka és a határidők be nem tartása böki a csőrét. A Mapei Kft. 2016 augusztusában online felmérést végzett a lakossági építtetők, burkolatkereskedők és szakemberek körében. A megkérdezett kereskedők 61 százaléka szerint érezhető, hogy a megrendelők online tájékozódnak a vásárlás előtt. Ezt abból szűrték le, hogy felkészültebben, konkrét kérdésekkel, kész elképzelésekkel mennek a vevők az üzletbe. Főleg a csokos korosztályt jellemzi a vásárlás előtti online információgyűjtés. A válaszadó szakemberek 45 százaléka is érzi, hogy a vevők előzetesen tájékozódnak a világhálón. Egyrészt egyre több megkeresés érkezik az internetről, főleg a Facebookról és szakemberkeresőkből. Másrészt tájékozottabbak a vevők, mint eddig, gyakran az internetről kinyomtatott képek alapján adnak megbízást. Az is előfordul, hogy az interneten látottak alapján megkérdőjelezik a szakember döntéseit, és szakmai kérdésekben akarnak utasításokat adni. Ezt általában zokon veszik a szakemberek. A megkérdezett mesterek nem szeretik, ha a megrendelő tudálékos, ha ok nélkül bizalmatlan és alkudozik. Szerintük jellemző, hogy a lakossági megrendelők sok mindent akarnak kevés pénzért, az anyagért még csak-csak hajlandók fizetni, de a munkát nem ismerik el. Viszont mindent azonnal szeretnének. A vevők a határidők be nem tartását nem szeretik a mesterekben. Ezenfelül a megbízhatatlanságot, az igénytelen munkavégzést és pontatlanságot élik meg negatívumként. Tény, hogy a vevők 75 százaléka nem talál könnyen szakembert. Ez utóbbi lehet az egyik magyarázata az online szakemberkeresés növekvő számának. (S. T.)
Volna egy képzési ág, amelyet meg lehetne nálunk honosítani. Az építkezést követő mentális oktatás sokat tudna segíteni. Most az van, hogy elszakad az embernél a cérna, és amikor már harmadszor húzódik el a tűzijáték, rövid úton megszabadulunk a „szabad” kőművestől. Igen ám, de utána be kell fejezni a munkát, amiért előzőleg igen sok pénzt kifizettünk. A felismerés brutális. Felfedezi az ember az összecsapott éleket, a gletteletlen sarkokat, s mindazokat a technológiai hibákat, amelyek kijavítása, eltakarása legalább annyi időt vesz igénybe, mint a munkák mesteremberrel történt elvégeztetése. A kontárok azért nagyon veszélyesek, mert ugyanazokkal a méregdrága építőanyagokkal dolgoznak, mint a rendes szakemberek. És a sok „megoldjuk, Laci bácsi” kezdetű mondat mögött ott lapul a gyilkos valóság. Az, hogy jobb lett volna az embernek saját erőből megoldania. De ez általában csak a legvégén derül ki. Addig, a sok-sok hiábavaló várakozás, céltalan telefonálgatás („Elnézést, uram, most nem tudom adni, a Béla fönn van a tetőn, nem tudom neki átadni az üzenetet”) és dühöngés időszakában mindvégig ott bujkál az emberben a remény, hogy megérte másra bízni a felújítást. Ősz táján, elcsigázva jövünk rá, hogy mindez délibáb. Sok-sok évet elvesztegettünk iskolapadban, újság- és könyvírással, a vállalkozással kapcsolatos könyvelés megtanulásával, bizonyos munkafolyamatok (csiszolás, gyalulás, illesztékek készítése, villamos forgórészek javítása stb.) elsajátításával. Glettelni, burkolni és vakolni is meg kellett volna tanulnunk, mert azok, akik még tudtak ilyeneket, itt hagytak bennünket, eliszkoltak az országból.
Na, ezért ordítottam az utcán azt, hogy szerezzen nekem valaki gyorsan egy szír vagy egy afgán kőművest!
A papírtól nem kell félni, megvéd
Magyarországon általános gyakorlat, hogy az építtető szóbeli megállapodás alapján dolgoztat. A megrendelőknek legfeljebb az ötöde köt írásbeli szerződést a munka megkezdése előtt. Holott az írásbeliség még az olyan kisebb volumenű szolgáltatásvásárlásnál is elengedhetetlen, amelynek elvégzéséhez nem kapcsolódik hatósági engedélyezés. Szerződés nélkül mindkét fél kockáztat – szögezi le Koji László, az Építőipari Vállalkozók Országos Szakszövetségének elnöke, aki szerint bizonyos egyszerű munkáknál elég öt mondat. A lényeg, hogy az írásbeli megállapodásnak tartalmaznia kell az elvégzendő munkát, lehetőleg minél részletesebben, a kialkudott árat, a határidőt és a fizetés módját. Még jobb, ha rögzítik a hibás teljesítéskor felszámolható kötbért és a vállalt garancia hosszát. Ez alapesetben öt százalék, illetve egy év.
Sajnos a magyarok alapvetően nem szeretik a papírozást, még kevésbé a 27 százalékos általános forgalmi adót. Inkább kockáztatnak. Még akkor is, ha ennek mértéke jócskán meghaladja – például az engedélyköteles kéménybélelés, gázbekötés esetén – az adókerüléssel megtakarítható összeget. A szerződéssel ugyanis a kivitelező garanciát vállal a munkáért, így az engedélyezés sikertelensége számon kérhető rajta – magyarázza a szakmai szövetség vezetője. (Más kérdés, hogy jellemzően minimálbérre bejelentett, az adóelkerülésben ugyancsak jeleskedő építőipari szakemberek mennyire pártolnák, ha a magánmegbízóik hirtelen tömegesen akarnának velük hivatalos szerződést kötni. – A szerk.)
Egy vasaló vásárlása előtt részletesen kifaggatjuk az eladót a működéséről, a garanciáról és az áráról. A sokkal nagyobb értékű építőipari szolgáltatás megrendelése előtt miért nem teszünk meg legalább ennyit? – csodálkozik Koji László. – Mielőtt építkezésbe, bővítésbe, lakásfelújításba fogunk, vagy egyszerűen csak kifestenénk a lakást, legalább annyira nézzünk körül a piacon, mintha egy vasalóvásárlásra készülnénk. Tájékozódjunk például az ÉVOSZ vagy a területileg illetékes iparkamara honlapján. Mindkét testület tud megbízható mestereket ajánlani. Fogalmazzuk meg pontosan az igényeinket és a feladatot, minél kevesebb bizonytalanság maradjon a megrendeléskor.
Ha nagyon nem értünk a műszaki dolgokhoz, kérjük szakember segítségét. A műszaki ellenőr nagyon sok bosszúságtól és felesleges pénzkidobástól tud megvédeni minket. Kérjünk be több árajánlatot, amelyben az anyagköltség és munkadíj mellett a vállalási határidő is szerepel. Ha nem ilyet kapunk, ne is foglalkozzunk vele tovább. Akkor se szerződjünk, ha a vállalkozó már az első találkozón előleget kér. Egy tisztességes mesterembernek meg kell tudnia előlegezni legalább az első munkafázis költségeit. Pénzt később is csak az elvégzett munka arányában fizessünk ki. S lehetőség szerint mindent rögzítsünk a szerződésben. E nélkül nagyon védtelenek vagyunk, csaknem esélytelenné válik mindenféle jogorvoslat. Erre egyébként két lehetőségünk van: a területileg illetékes iparkamaránál, illetve a fogyasztóvédelmi hatóságnál nyújthatunk be panaszt. Legvégső esetben pert indíthatunk. Ha a mester húzódozik a megállapodás írásban való rögzítésétől, akkor inkább engedjük el.
S már jó az elején tisztázni magunkkal: az építkezés, illetve a felújítás mindig egyedi feladat. Nincs két egyforma lakás, megrendelő, igény, anyag. A tisztességes munkához idő kell és türelem. Ne sajnáljuk a hónapokat arra, hogy kivárjuk azt a mestert, akiről referenciát kaptunk, megfelelő árat és megoldást kínált. Bár valóban sok jó szakember elment külföldre dolgozni, de azért maradt még itthon. Az építőipar teljesítménye pedig a kormány intézkedései ellenére 21 százalékkal csökkent a tavalyihoz képest, a lakásépítések aránya még mindig csak 8 százalék, miközben az uniós átlag 36 százalék – világít rá Koji László, felhíva a figyelmet, hogy az előkészítés esetenként kétszer annyi ideig is eltarthat, mint a megvalósítás. De követeljük meg a minőségi munkát, és igyekezzünk ragaszkodni az eredeti tervhez.
S végül: nem árt tisztában lenni azzal, hogy egy képzett és munkájára igényes építőipari szakember havi bére legalább nettó 250-300 ezer forint. Ehhez viszonyítsuk a vállalási árban szereplő munkadíjat. Ami túl olcsó, az gyanús. (Szalai Anna)
Csókolom, kijavítjuk...
Akkor én itt vágok egy lyukat, kezét csókolom – mutat fel a kéményes a hófehér, még száradó falra, miközben létrájával a frissen fugázott járólapon topog. A tulajdonos értetlenül néz a munkaszervezéssel megbízott emberre, aki széttárja a kezét: valahol ki kell vezetni a füstöt, asszonyom. S nem lehetett volna előbb vágni, utána festeni és burkolni? – hörren fel a tépázott idegrendszerű megrendelő. De megnyugtatják, hogy majd nagyon vigyáznak, nem lesz itt semmi hiba. Ettől a vér is kiszalad a fejéből. Legutóbb, mikor ezt hallotta, szét kellett szedetnie a fürdőt, ahol a függesztett vécécsésze libegett, a mosdószekrényt nem lehetett becsukni, a kád pedig felborulni készült. A konyhapult fölé nem sikerült vezetéket húzni se a dugaljaknak, se a világításnak, se a gépeknek.
Kezét csókolom, megoldjuk – hallotta azelőtt is, ha a zuhanykabint úgy sikerült beépíteni, hogy két centire elálljon a faltól. – Nem egyenes a fal – indokolt a gépész. Holott ez aligha érhette váratlanul a brigádot, lévén a ház 80 éves, masszív, de nem éppen a merőlegesek gyűjtőhelye. Nem volt az a kisebbik mosdóban sem, meg a hálószobában, sőt a konyhában sem. Miért lett volna éppen itt? Az erre tett utalásra a meg nem értettek megtört pillantásával kísérten érkezik a válasz: mások gányolását is rajtam verik le. – De – hangzik a válaszcsapás – ha ezt is szétszedjük, akkor biztosan nem készülünk el a költözésre. – Talán ha nem kellene mindent többször szétszedni, akkor gyorsabban haladnának – fakad ki a tulajdonos, akinek már csak egy kérdése maradt az előtte állóhoz: – Akkor is így csinálta volna, ha otthon a saját fürdőjébe építi be?
Érti a mester a célzást. Kissé lejjebb csúszik a válla. De hogy még jobban értse, elhangzik a bűvös mondat is: ha így marad, nem fizetem ki. Ez hatásosnak bizonyul, ahogy működött korábban a tempó gyorsítására is. Az éppen egy hónapos késedelemben lévő brigád ultimátumot kapott: ha a hét végére nem végeznek, ugrik a fizetség. Azóta minden nap 4-5 munkás robotol a lakásban. Előtte hetekig egy pilinckázott le-föl. Az is másnaponta.
Nem mintha a tulaj mindeközben lábát lógázva várhatná a boldog végkifejletet. Munka előtt, közben és után rohangál boltról telephelyre, árudából barkácsáruházba, majd vissza a szaküzletbe. A brigádvezető ceruzája ugyanis elég vastagon fog az anyagköltségnél. A békesség kedvéért inkább maga intézi a beszerzést. De így se egyszerű. Az anyagszükséglet kiszámolása eléggé ördöngös feladat. Festékért kétszer kellett menni.
Először valahogy elfelejtkeztek a mennyezetről. A dugaljak és kapcsolók felmérésébe is hiba csúszott, mert maradt belőle egy tucat. Egy radiátorral viszont kevesebbet rendeltek. S közben eltűnt a kádelőlap felszereléséhez szükséges készlet, meg néhány kilincs. Levonom – rikácsolja a tulaj, miközben megfontolás tárgyává teszi a lakókocsiba költözést. Petrocelli, sőt a Grace Klinika sármos sebésze is elég jól eléldegélt benne. Bár nekik nem kellett osztozniuk a helyen három kis-nagy kamasszal.
Ráadásul férfiak voltak. S ez csak látszatra mellékkörülmény. Erre akkor érez rá az ember, mikor a burkoló harmadszor kapja elő a telefonját, hogy felhívja a vele szemben álló asszony férjét, hogy egyeztessen vele. Az adekvátnak tűnő kérdésre – Olyannak tűnök, aki gyámság alatt áll? Netán imbecillisnek, esetleg kitartottnak? – olyan választ kap, ami az edzett női lelket is megrázza: Úgyis a férje fog fizetni. Egy csendes helyreigazítás ilyenkor sokat segít: Téved. Együtt fizetünk, de nem magának. A burkoló hangot váltva közli, hogy két nap múlva befejezik a két perccel korábban a ködös jövőbe vesző munkát. Így válik genderelméleti kérdéssé egy lakásfelújítás. (Szalai Anna)
