Persze a labdarúgás fontos, sőt nagyon fontos, amennyiben minden sportág szép és jó, de elsősorban azok a legprímábbak, amelyeket, hehe, labdával és lábbal játszanak; csak éppen ez a konklúzióféle így, ahogy van, vastag zárójelbe kerül az angol–francia tesztmeccs után.
Nemzetek, kultúrák, habitusok, attitűdök, világképek mosódnak el, amikor a steakes-pubos, aki étkészletmenedzser-helyettes lehet egy tottenhami McDonald'sban, s eleddig fuckoffozott minden Wembley-ben járó svájcit, szlovént, észtet, átszellemülten énekli az ősellenség szűk órával korábban megtanult himnuszát.
Aux armes citoyens, Formez vos bataillons...
Speciel énekeltem én is; mélyről indítva, teli torokból, ahogy kell.
Még anyu tanította; tízéves lehettem. Szép időszak volt: annyira túltengett bennem a hit és bizalom, annyira bíztam az emberekben, annyira kék volt az ég, hogy azt gondoltam, a Béla kamionos faterja, szintén Béla sosem felejt el hozni nekem Bravót Németből, ezenfelül a magyar válogatott nem marad le már egyetlen vb-ről és Eb-ről sem. Hogy alkalmilag rohad a magyar futball, nem tűnt fel; a Bravók jöttek, többnyire az ég is kék volt, s hát Laci edző bát sem utáltuk, azzal együtt sem, hogy rendre fura kérdést intézett hozzánk („Mit csinálsz, te szerencsétlen fasz?!"), ha nem fejeltünk bele az esőtől medicinlabdává nehezedett, oldalról élesen belőtt labdába.
Nem ismertük mi még akkor Bill Shanklyt, a korszakos Liverpool-menedzsert, de pórusainkban éreztük bonmot-ját – ugye: „A futball nem élet-halál kérdése; jóval fontosabb annál" –, s csak örültünk, hogy mez van a hátunkon, apa hozza a Népsportot, továbbá a csepeli stadionban végre élőben láthatjuk Törőcsik Isten Andrást, akinek rajongása ügyében az is megbocsátható, hogy hamisan énekli az 1982-es vb-re kiadott kislemez buzdító dalát Nyilasi Tiborral: „Hajrá! Nehéz küzdelem vár..."
A kisember naiv; mit sem tud politikáról, világnézetbeli különbségekről, szélsőségesekről, csak azt tudja, hogy az Újpesti Dózsa és a 22-es számú Volán SE jó csapat.
Ez az állapot aztán némileg változik.
S nem csupán azért, mert a Dózsa és a Kisvolán fizikailag megszűnik, hanem inkább azért, mert
egyszer csak arra ébred, hogy ami fontos volt, már nem jelent semmit, kifogyott belőle a hit;
mint amikor a házibuliban hirtelen Modern Talkingra váltanak, hátrálni kezdesz, a végén pedig magányosan kortyolgatod a langyos jaffát a sarokban.
Régen verekedni kezdtem, ha Törőcsik Andrist bárki is a szájára vette, manapság az orromat is pöckölgethetik azzal, éló-éló, mi van, csak nem kikapott az Újpest?
Körülbelül tehát visszamenőlegesen egy lopást szeretnék bejelenteni: tőlem anno eltulajdonították a magyar futballt. S ebből fakad, hogy évről évre mind rosszkedvűbben válaszolok, amikor azt kérdezik: ez az Iksz Jenő nagy tehetség? Hétvégén jössz meccsre? Ott leszünk mi még valaha vb-n és/vagy Eb-n? Na ja: idehaza még 23 évesen is mindenki tehetség, míg a szerb, a horvát, a szlovák (stb.) gyereket 18 évesen piacra dobják... De a gyermekkor 25 000-es nézőszáma után sem vicces a 416 néző egyikének lenni... Ehhez a továbbjutósdihoz meg – mutatóujj fel – paradigmaváltás kéne, vagy valami hasonló cucc... Mert hát az nem az igazi, amikor a Madrid művészeit nézed: az Örömóda zeng a füledben, ám az élmény csak részben a tied; s pláne nem a benned lakó tízévesé, aki hitet tett a megbonthatatlan hazai futball mellett.
Ellenben mindig eljön az a pillanat, esetleg a pillanat illúziója, amikor azt érzed:
a régi szerelem kicsit újra a tiéd.
Jó, nem azzal az érzelmi túlfűtöttséggel, amilyennel egykor a vörös salakon csúsztál alá a centerhalfnak, de afféle régi ismerősként, távolról nézve, akárha egy kávéház teraszáról követnéd az eseményeket: úgy igen. A lemenő nap cirógatja arcodat, belecuppantasz a kapucsínóba, s békés mosollyal biccentesz az eufóriában úszó tömegnek: látom ám, fiúk, hogy Priskin csatár bevágta, lelkileg a tízévesforma magam is köztetek ünnepel, s várom a Dzsudzsák-posztermellékletet is, amelyet kitennék a Samantha Fox-..., pardon, a U2-poszter mellé, ha tényleg ennyi idős lennék és otthon laknék.
Pontosan ezt kellett volna érezni vasárnap Priskin extra góljánál; ezt a finom, afféle öreguras, nyugodt örömöt, amely nem tud arról, hogy a bravúrhoz Michel Platini UEFA-elnök létszámemelése is kellett, s amely nem érzékeli azt, hogy a magyar válogatott nem lett se jobb, se rosszabb, maximum szervezettebb és motiváltabb. Ebben a mátrixban jó ideje – az Eb-ket tekintve 44, a vb-ket tekintve 30 éve – nem mozogtunk, s hát kell-e nagyobb hájp annál, mint hogy a The Guardian percről percre közvetítse a norvégok elleni pótselejtezőt, aztán rögvest a Magical Magyars utódairól értekezzen...
Nem, nem kell; ugyanakkor van, amikor a futball nem érzelmi, esztétikai alapú örömforrás, hanem valami egészen más: megmagyarázhatatlannak tetsző mozaikok mindent felülíró egysége. Ott van mindjárt az a péntek este; a Stade de France vendégét, a német válogatottat – biztonsági okokból – nem engedik ki az arénából, s amikor a francia játékosok értesülnek a rivális „öltözőfogságáról", úgy döntenek: maradnak, együtt éjszakáznak kollégáikkal. Aztán nézzük csak meg Bastian Schweinsteiger Nationalelf-csapatkapitány Twitter-üzenetét, amelyben megemlékezik az Iszlám Állam bejrúti áldozatairól is: „Mindegy, hogy a Föld melyik szegletéből származunk, milyen vallásúak vagyunk, összetartozunk." S akkor makacsul ott van még, ugye, az a steakes-pubos csávó is, aki a Wembley-ben – még most is borsódzik a hát – a Marseillaise-t énekli kilencvenezred magával: „Allons enfants de la Patrie..."
Ő is francia, én is francia vagyok, a feröeri bálnazsírkészítők is franciák.
S bár e pillanatban sok a megválaszolatlan kérdés, az biztos, hogy a meccsnek folytatódnia kell. Ahogyan a másik Nationalelf-spíler, Thomas Müller mondta: „Mi, labdarúgók a sport eszközével állunk ki a tolerancia, a demokrácia és a népek közötti megértés fontossága mellett." Ha így van is, magam a steakes-pubos drukkeren és a Schweiniéken túl legföljebb egy kislányt látok, aki a Place de la République virágcsokrai fölött, cumival a szájában, mérhetetlen gondossággal rendezgeti a tengernyi mécsest.
A tömegből senki sem szól, csak azt az édes gyermeket nézi.
