– Ennek legfőbb oka az volt, hogy az úgynevezett szocialista embertípussal szembeni elvárások legitim terepe volt a szexualitásról szóló közbeszéd is. Más kérdés, hogy ez szinte kizárólag az állampolgárok erkölcsileg helyes útra terelgetését jelentette – állítja Murai András filmtörténész, kommunikációkutató, a nemrég megjelent Szex és szocializmus című tanulmánykötet társszerzője. A kiadvány – melynek másik szerzője Tóth Eszter Zsófia történész, társadalomkutató – elsősorban azt boncolgatja, miként jelent meg a Kádár-korszak közbeszédében, a nyilvánosság különböző színterein a szexualitás.
A múlttal együtt a prűdséget is megtagadta
Ami feltűnő: az 1948 előtt, keresztény-konzervatív légkörben felnőtt nemzedékek a szocializmus évtizedeinek első időszakában lényegében ugyanazt gondolták a férfi-nő viszonyáról és a testiségről, mint a szüleik-nagyszüleik. A szexuális viszonyt kizárólag házasságon belül tartották elfogadhatónak, épp ezért a szocializmusban hosszú ideig meg sem jelenhetett a közbeszédben, hogy nemi kapcsolatot nem csupán államilag szentesített párkapcsolatban lehet létesíteni.
 |
Murai András
M. Schmidt János |
– Ebben a helyzetben valóságos áttörésnek számított Szilágyi Vilmos 1978-ban megjelent könyve, a Nyitott házasság – korszerűbb életstílus – idézi fel Murai András. – Ebben a szerző, ahogy ő fogalmazott, „szemforgatástól mentesen, a társadalmi valósággal és az emberi természettel számot vetve” vázolta fel a házasság természetrajzát. Felmerül a kérdés, miként jelenhetett meg egyáltalán a kádári Magyarországon egy olyan könyv, amely természetesnek tartotta a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot.
Valójában a rendszer igyekezett egy modern társadalom képét sugallni saját magáról, jelezve, hogy a múlttal együtt a prűdséget is megtagadta, és hogy hajlandó teret nyitni a korábban tabunak számító kérdések nyilvános megvitatásának.
Lett is nagy vita a nyitott házasságról, amely főként a korabeli sajtó hasábjain bontakozott ki. Támadásba lendültek a hagyományvédők is – Fekete Gyula a Boldog házasságok titkai című könyvével lényegében nekiment Szilágyinak, tagadva a nyitott házasság létjogosultságát.
Szabad csókolózni a nyílt utcán? Nem túl modern kifejezés, hogy „együtt járok valakivel”?
Fekete szerint a házasságokra leselkedő egyik fő veszély a „mindenfelől naponta zuhogó szexuális ingerhatás, nyomában a hódító, gátlástalan, kötelmeket, kötelezettségeket elszaggató szabadossággal”. A nyilvános vita felszínre hozta azt, amiről korábban a közbeszédben egyáltalán nem esett szó: a szocializmusban is léteznek szexuális vágyak, megcsalások, s akadnak, akiknek örömtelen a nemi életük.
A szexualitás problematikájával a hetvenes–nyolcvanas években főként a Nők Lapja és az Ifjúsági Magazin (IM) foglalkozott. Előbbi például közölt olyan riportokat is, amelyekben a párkapcsolatok alakulását meghatározóan befolyásolta a szexualitás, az IM pedig (amely 1965 és 1989 között közel 300 lapszámot ért meg) egyfajta felvilágosító tevékenységet vállalt magára.
– Az Ifjúsági Magazin szerkesztői a küldetéstudatukat úgy fogalmazták meg, hogy kénytelenek átvenni a szülők és a tanárok szerepét, mert hiába vezették be 1973-ban az iskolákban a szexuális nevelés tantárgyat, a fiatalok valójában sehonnan nem kaptak érdemi információkat a témában – mondja Murai András. – Az IM egyébként fokozatosan próbálta tágítani a határokat mind a témaválasztásban, mind a nyelvhasználatban.
 |
| Dr. Veres Pál könyvének címlapja |
A magazinban eleinte olyan vitasorozatok folytak, hogy szabad-e csókolózni a nyílt utcán, illetve nem túl modern kifejezés-e, hogy „együtt járok valakivel”. A lap orvos szakértőket kért fel a szakcikkek megírására és az olvasói levelek megválaszolására, aminek következtében a szexualitással foglalkozó írások többsége egy ideig orvosi szaknyelven íródott. Ez aztán folyamatosan oldódott, részben amiatt, hogy a levéláradatra való tekintettel újságírók léptek elő szakértővé.
Egy idő után már négy rovat foglalkozott az olvasói levelek feldolgozásával (ezekből napi 20-30 érkezett a szerkesztőségbe), az újságírók jórészt párkapcsolati-életvezetési témákban adtak tanácsokat a fiataloknak. És persze színre lépett egy nagy ász is: Veres Pál szexológus. Kis túlzással élve, sokan a „Doktor úr kérem...” rovat miatt vették a lapot.
– Veres Pál önmagát állította középpontba, az eredeti olvasói leveleket nem is közölte, csak a saját válaszait – mondja Murai András. – Egykori munkatársai szerint időnként ő maga írt olyan fiktív olvasói leveleket, amelyekre válaszolni szeretett volna. Tény ugyanakkor, hogy a szobájába alig lehetett belépni a rengeteg levéltől, a nevével mindent el lehetett adni, haknikörútjai során úgy viselkedett, mint egy korabeli celeb.
Az IM-ben nem akadt olyan szexualitással kapcsolatos kérdéskör, amely tabunak számított volna. Kivéve a homoszexualitást
Veres doktor sokat tett azért, hogy az IM egyre nyíltabb hangvételben tárgyalja a szexuális problémákat. A témák is egyre inkább a lényeget érintették, egyebek mellett a maszturbáció, a fogamzásgátlás, az első szexuális együttlét, a nemi betegségek elleni védekezés problémakörét. Olyan alapvető dolgokat is leírtak, mint például hogyan néz ki és miként használandó a gumi óvszer, vagy konkrétan hogyan kell csókolózni.
A lap a nyolcvanas években már egyfajta korabeli internetes fórumként működött, lényegében nem akadt olyan szexualitással kapcsolatos kérdéskör, amely tabunak számított volna. Kivéve a homoszexualitást, amellyel a magazin a története során egyetlen alkalommal foglalkozott: Buda Béla pszichiáter írt egy átfogó, tudományos hangvételű, értékítéletet nem tartalmazó cikket.
– A média által generált tematikus vitasorozatok azt a látszatot keltették, mintha a szexualitásról teljesen szabadon lehetett volna értekezni a hetvenes–nyolcvanas években. Valójában ezek irányított diskurzusok voltak, amelyeket minden esetben konkrét iránymutatással zártak le. A Kádár-kori nyilvánosság alapeleme volt a nevelő szándék: a szabályozott, mederben tartott viták is arra szolgáltak, hogy az emberekkel elfogadtassák az erkölcsileg helyesnek tartott álláspontot.
Bizonyos területeken a nyolcvanas évek közepéig az őszinteségről szó sem lehetett. Miután 1950-ben bezárták a bordélyházakat, az üzletszerű kéjelgés pedig büntetőjogi kategória lett, a prostitúcióról nem folyhatott nyilvános diskurzus. Az nyilvánvaló volt, hogy a jelenség nem szűnt meg (elég volt végigsétálni a Rákóczi téri kocsisoron), ezért a témát évtizedeken át egyszerűen kriminalizálták. A prostitúció – leszámítva a kabarét – hosszú ideig csak a bűnügyi híradásokban, esetleg közegészségügyi problémaként bukkant fel.
– A nyilvánosság a hetvenes években a Nők Lapjában találkozhatott először olyan riporttal, amely prostituáltak sorsával foglalkozott. Ezek még jórészt a lányok felelősségét firtatták. Hosszú út vezetett odáig, amíg a „könnyűvérű, a luxuséletformát munka nélkül hajszoló” nők képzetét árnyalni lehetett azzal, hogy milyen társadalmi közeg termeli ki és tartja fenn a prostitúciót, illetve ebben kinek milyen felelőssége lehet – mondja Murai András.
A széles körű nyilvánosság (miután a témában készült szociológiai írások csak szűk körben váltak ismertté) valójában a nyolcvanas évek második felében két riportkötetből (Zombori Attila: Szexpiaci körséta és Moldova György: Bűn az élet), valamint Dobray György K1 című filmjéből kaphatott a korábbinál lényegesen árnyaltabb képet a hazai prostitúcióról.
A Szex és szocializmus kötetben számos olyan jelenséget is górcső alá vesznek a szerzők, amelyben a Kádár-rendszernek a testképpel szembeni elvárásai érhetők tetten. Ilyen volt például a tetoválás, amit a nyilvánosságban még a nyolcvanas évek közepén is elítéltek – hasonlóan más, deviánsnak tartott, valójában csak az átlagtól eltérő külső jegyhez.
A szépségverseny-győztes, Molnár Csilla későbbi öngyilkossága óhatatlanul átformálta a rendezvénnyel kapcsolatos emlékeket
Akadtak olyan jelenségek is, amelyek a közbeszédben szinte egyáltalán nem jelentek meg, a „személyközi kommunikációban” viszont annál inkább. Ilyen volt a keletnémet lányok balatoni inváziója. A személyes emlékezések úgy őrizték meg a hetvenes–nyolcvanas éveket, mint egy olyan korszakot, amikor a Balatonnál tömegével születtek – jórészt a német hölgyek kezdeményezésére – „egynyári szerelmek”.
Szintén NDK-s inspiráció volt a nudizmus magyarországi elterjedése. A nyilvánosság sokáig nem is tudott a naturista mozgalom létezéséről, holott hívei már a hatvanas évek elejétől kezdve igyekeztek legalizálni a meztelen fürdőzés lehetőségét. A közbeszédben valójában csak akkor jelent meg a kérdés, amikor 1983-ban Délegyházán elsőként kapott engedélyt egy nudista strand. Ettől kezdve viszont riportok sora foglalkozott a témával.
Külön fejezet szól a Szex és szocializmus kötetben az 1985-ös első magyar szépségkirálynő-választásról. A szerzők nem magát az eseményt elemezték, hanem azt, miként értékelte a korabeli nyilvánosság a szépségversenyt.
|
| Bánhalmi János / MAFILM/Hunnia Stúdió |
– Mindez azért izgalmas kérdés, mert a győztes, Molnár Csilla későbbi öngyilkossága óhatatlanul átformálta a rendezvénnyel kapcsolatos emlékeket. Csakhogy a korabeli híradásokat és elemzéseket vizsgálva kiderült: már a verseny idején általános volt az elutasító hozzáállás, akadtak, akik a közerkölcsöt féltették, mások túl fiatalnak tartották a benevezett lányokat. A szépségkirálynő-választás valójában idegen volt a kádári Magyarország légkörétől.
Egyébként ekkor jelentek meg először hétköznapi emberek a testükkel a közönség előtt. Hiába keresztelték át a rendezvényt Miss Hungaryról Magyarország Szépére, a prekapitalizmus szinte összes hibáját elkövették a szervezők – mondja Murai András. Mivel a pornográfia a Kádár-rendszerben tiltott volt, így a nyilvánosság színterein nem kerülhetett szóba, a külföldről becsempészett pornólapok és -filmek kizárólag a személyközi kapcsolatokban bukkanhattak fel.
Maga a meztelen test ábrázolása is nagyon lassan nyert teret a nyilvánosságban, a játékfilmeket leszámítva csak a nyolcvanas években vált „legálissá” a hazai gyártású kártyanaptár, faliposzter vagy éppen a Tollasbál című kiadvány. A televízióban a filmeken kívül Árkus József Parabola című műsorában „kínáltak” a férfi nézőknek meztelen nőket – pucér férfiakról szó sem lehetett.
A Kádár-kori filmgyártásban a hatvanas években bukkant fel először meztelen test a vásznon. Sáfár Anikó volt az első „vetkőző színésznő”, aki az 1966-os Harlekin és szerelmese című filmben dobta le a ruháit, majd két évvel később A veréb is madár című vígjátékban Medveczky Ilona fedte fel egy képkocka erejéig a bájait.
A hetvenes években a meztelen női test látványa már nem számított különlegességnek – Jancsó Miklós, Fábry Zoltán, Huszárik Zoltán és mások munkássága hamar elfogadottá tette –, a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától pedig teret nyert a szeretkezés képi ábrázolása is.
Murai András szerint az 1982-es Egymásra nézve című film fogadtatása azt is bebizonyította, hogy a Kádár-érában a filmnyelv jóval bátrabban nyúlt a szexualitás témájához, mint a közbeszéd. Makk Károly leszbikus szerelmet ábrázoló alkotásának korabeli kritikáit elemezve kiderült, hogy amíg a női szeretkezés a vásznon magától értetődőnek tűnt, addig a filmről író kritikusok alig találtak megfelelő szavakat és kifejezéseket a leírására.
