A látássérültek képesek megtanulni (vissz)hangok alapján tájékozódni és minimális segítséggel élni – csak el kell hinniük, hogy képesek rá. A vakoknak ugyanis kisgyerekkoruktól kezdve azt sugallja a világ, hogy egyedül semmire sem jutnak. Az echolokáció szabadságot ad nekik.
hirdetés
Vigyázz az utcasaroknál, fordulj be! – kiabálja a rollerrel száguldó kilencéves kislány után futva Juan Ruiz. Sila hallgat a szóra, lelassít, balra fordul és máris suhan tovább. Meleg van, tavaszi ruhája és hosszú haja lobog a menetszélben. Tanára nehezen tartja vele a lépést, pláne hogy két fehér botot is cipel magával, Siláét és a sajátját. Sem ő, sem diákja nem lát, ám ezt nehéz észrevenni. Olyan gyorsan és magabiztosan mozognak a bécsi utcán, mintha látnák, mi van körülöttük.
Sila, aki nem lát ugyan, mégis magabiztosan rollerezik Reviczky Zsolt / Népszabadság
Valóban „látnak", de a fülükkel: nyelvük segítségével csettintenek, klikkelő hangot adnak ki, és a visszaverődő hullámok alapján érzékelik, mi van körülöttük. A visszhang megmutatja nekik, merre fut a kerítés, így tudják azt követni, és ugyanígy érzékelik a nyílt teret is – köztük az utcasarkot, ahol az úttest kezdődik. Sila azért tud olyan magabiztosan rollerezni, mert folyamatosan klikkel, és hallja a tőle balra futó falról visszaverődő hangot, és az alapján tartja az irányt. Amikor a fal megszűnik, mert kapuhoz vagy bejárathoz ér, lassít. Itt nincs, ami vezesse, ezért óvatosabbnak kell lennie.
– Látja ezt a nagy teherautót, ami az út szélén parkol? – kérdezi tőlem Juan, miközben Sila után szaladunk. És a teherautó, amelyet csak én látok, valóban ott áll mellettünk. – Ez nekem olyan, mint a látóknak egy világító, élénk szín, kiemelkedik környezetéből – mondja.
Hangokkal látni
Elsőre nehéz elhinni, hogy valóban visszhangokkal „látnak", ám az echolokációnak nevezett technika épp erről szól. A harmincas éveiben járó Juan a bécsi vakok intézetének egyik irodájában próbálja megmutatni a módszer működését fotós kollégámnak és nekem. Miközben beszél, egyre közelebb megy a falhoz, már-már hozzáér. Így demonstrálja, hogyan változik a hang, amit visszaverődve hallunk. Ezt hallom is, eddig könnyű. Majd kinyitja az ablakot, és háromszor jó hangosan klikkel a nyelvével. – Hallják a visszaverődő hangot? Ott szemben a nagy épületről? – kérdezi. Kollégám mosolyog: „tényleg!" Én viszont nem hallom. Juan megnyugtat, hogy szerinte ez csak gyakorlás kérdése, és bárki meg tudja tanulni.
Ő maga születésétől fogva vak, és kisgyermekkorában magától kezdett hangok alapján tájékozódni. Mexikóban, egy Puebla melletti apró faluban töltötte első éveit. Hét testvére van, és úgy kezelték, mint a többi gyereket. Hagyták, hogy felfedezze magának a világot, még ha néha a ház tetejéről kellett is leszedni.
hirdetés
– A vak kisgyereket nem az élénk színek, hanem a hangok vonzzák. Én az alapján tájékozódtam, hogy a környezetemben a tárgyak által kiadott hangok hogyan lépnek kapcsolatba egymással – mondja. Ötéves volt, amikor a család Kaliforniába költözött, és 12, amikor megismerkedett Daniel Kishsel. Sok vak ösztönösen tájékozódik hangok alapján, a maga módján (lábbal dobbant, tapsol), de Kish fejlesztette tökélyre a klikkeléssel való tájékozódást.
Juan Ruiz Reviczky Zsolt / Népszabadság
A kaliforniai férfi huszonnyolc éves korában kezdte tanítani módszerét; az akkor kiskamasz Juan az egyik első diákja volt. – Gyerekként azt gondoltam, hogy látom magam körül a dolgokat. Hiszen tudtam, hogy ott vannak a tárgyak, és azt is, hogy milyen messze vannak. Hát akkor látok, nem? – kérdezi Juan. Daniel Kish döbbentette rá, hogy bizony hallás után tájékozódik, amikor betakarta a fülét és megkérte, úgy menjen körbe a szobában. – Na, az teljes katasztrófa volt – idézi fel nevetve. – Tudtam, hogy vak vagyok, hogy mások színeket és részleteket is látnak, de bicikliztem, rollereztem. Szabad voltam!
Az önálló élet a cél
A korkülönbség ellenére Daniel és Juan barátok lettek, és az echolokáció terjesztésére tették fel az életüket. Juan szerint összesen négyen tanítják a módszert a világon, és eddig körülbelül kétezer látássérültnek adták át a tudásukat. Nem szeretik, ha csodabogarakként vagy cirkuszi látványosságként kezelik őket. Hiszen az echolokáció tanításával épp az a céljuk, hogy a látássérültek minél önállóbb életet éljenek. Hogy olyanok legyenek, mint mások.
Ám a módszerük népszerűsítése érdekében hajlandóak bárhol, tévékamerák előtt megmutatni, mire képesek: biciklizni, tájékozódni, húsz méterre lévő kerítést észrevenni. Sőt, azt sem bánják, ha a sajtó úgy nevezi őket: denevéremberek. Hiszen ők is az általuk kibocsátott hangokkal hallanak.
Daniel Kisht és Juan Ruizt gyerekként nem kezelték fogyatékosként. Nem óvták őket a széltől is, és nem nevelték beléjük, hogy folyamatosan segítségre szorulnak. Úgy nőttek fel, hogy saját helyzetüket tartották normálisnak és alkalmazkodtak hozzá. Nem más ez, mint a Pygmalion-hatás: ha a vaktól önállóságot vár el környezet, akkor azzá válik. Az echolokációt tanító tanárok számára sem maga a technika átadása a legnagyobb kihívás, hanem, hogy elhitessék diákjaikkal: többre képesek, mint gondolják. – Az órán Sila sokszor mondja, hogy ezt egy vak nem tudja megcsinálni – meséli Juan Ruiz. – Sokat kell biztatnom, óriási elvárásokat kell támasztanom. Aztán amikor megcsinálja a feladatot, meglepődik.
Hosszan sorolja azokat az eseteket, amikor az addig csak a sarokban üldögélő, a külvilággal nehezen kommunikáló tanítványai kinyíltak, bátrak és kezdeményezőek lettek. Másfél éve él Bécsben, ahol félállásban dolgozik a vakok intézetében. Havonta 2-3 hetet tanít itt, az idő többi részében utazik és a világ minden táján oktat. Van, hogy csak három-négy napja van valakivel foglalkozni, de az alatt is jelentős eredményt ér el. A tanítvány rájön, mi mindenre képes – a klikkelést pedig már maga be tudja gyakorolni később.
Vak vezet világtalant
Juan módszerének legfontosabb része, hogy az együtt töltött idő kilencven százalékában ismeretlen környezetben gyakorol a diákkal. A klasszikus módszer alapján ugyanis a vakoknak betanítanak bizonyos útvonalakat, ahol ezután egyedül is tudnak járni. Juan Ruiz ezzel szemben azt tanítja, hogyan boldoguljon egy látássérült egyedül, idegen helyen.
Elsőre nehéz elhinni, hogy valóban visszhangokkal „látnak" Reviczky Zsolt / Népszabadság
Nemcsak a diákot, de a szülőket és külvilágot is meg kell győzni, hogy ez működik. Egy anya nehezen viseli, amikor Juan megmászatja a gyerekével az ablakot vagy a fehér bottal együtt kitapogatják, milyen mélyen fekszenek a vasúti sínek. Azt is elhűlve nézték a járókelők, amikor egy kamasz tanítvánnyal keresték a bécsi vasútállomást. Egy építkezés miatt ugyanis nem ott állt meg a busz, ahol szokott, a hangok alapján kellett megtalálniuk az épületet. – Átmentünk a villamossíneken meg a füvön is, a körülöttünk lévők már rendőrt akartak hívni, hogy két vak kószál a síneken! – meséli nevetve.
– Ez az egész a mozgás szabadságáról szól. Hogy a vakok sokkal természetesebb, céltudatosabb módon tudjanak mozogni. Sok vak nem mozog túl jól. Félnek az új környezettől, nincs is alkalmuk felfedezni a világot, és így nem is alakul ki ez a képességük – magyarázza. Épp ezért egyébként a vakok a legszkeptikusabbak, amikor az echolokációról hallanak, hiszen még nem tapasztalták meg, hogy a klikkelést használók milyen magabiztossággal mozognak a térben. Juan szerint felmérések bizonyítják, hogy a hangokkal tájékozódó vakok aktívabbak, kisebb köztük a munkanélküliség és magasabb a jövedelmük. Jobb az életminőségük.
Autót is lehet szerelni látás nélkül
Juan valóban sokkal magabiztosabban mozog, mint azok a látássérültek, akikkel korábban találkoztam. Ha belép egy szobába, három klikket körbeszórva gyorsan felméri, hol vannak a nagy bútorok és az üres terek, és már semmibe nem ütközik bele. Fel tudja mérni, mi milyen messze van, milyen anyagból készült.
Felmerül a kérdés: észreveszi-e, ha ember van a szobában? – Ha közel van, igen. Egyébként egy embernek pont olyan hangja van, mint egy bútornak – és erre ő is felnevet. Az utcán sétálva a város zaja nem zavarja, az is információt jelent. Ha pedig nagy a hangzavar, hangosabban klikkel. A magabiztossághoz a fehér bot is kell, amit Juan csak „meghosszabbított karjának" nevez. Erre szükség van, mert lefelé vezető lépcsőket, alacsony tárgyakat nem lehet másképp észrevenni. Vagy mondjuk, a szakadékot túra közben – merthogy Juan Ruiz egyik szenvedélye a természetjárás.
Szerinte az a kulcs, hogy nem szabad megállítani egy vak gyereket, ha valamit csinálni akar. Ha azt mondjuk neki, nem képes rá, akkor elhiszi. A kamasz Juant a tiltás egyébként épphogy inspirálta. Érdekelte, hogyan működik egy autó motorja. Ám azt mondták neki, ne is álmodjon autószerelésről. Ő viszont elvégzett két tanfolyamot, vett egy működésképtelen harmincéves autót, majd – kis segítséggel – megjavította a motort. – A világ a látókra van berendezkedve, nekik kedvez – mondja Juan. – De ha senki sem látna, akkor is működne!
Lehet, hogy a vakok tényleg látnak?
Tudományos kutatások sora bizonyítja, hogy az echololokáció valóban működik. Nem is akárhogyan: egyes vizsgálatok szerint a tájékozódáshoz visszhangot használó látássérültek agyában is hasonló képek alakulnak ki, mint a látókéban. „A képet, amelyet látunk, az agyunk hozza létre az oda érkező ingerekből" – magyarázta a téma kutatója, dr. Lore Thaler az amerikai közrádió, az NPR pszichológiai tárgyú műsorában. „Ez az inger a látóknál a szembe érkező fény" – folytatta a brit Durham Egyetem professzora, és már vannak rá bizonyítékok, hogy talán hang is alkothat az agyban „képet".
Nem nevelték beléjük, hogy folyamatosan segítségre szorulnak Reviczky Zsolt / Népszabadság
Thale egyik kísérletében mikrofont erősített vakok füléhez, és felvette, mit hallanak, amikor „klikkelnek." Rögzítette, milyen hang verődik vissza egy lámpaoszlopról, egy salátástálról vagy egy mozgó autóról. Ezután visszajátszotta nekik a felvett hangokat, miközben egy MRI-szkennerrel vizsgálta az agyukat. Kiderült: miközben a felvett hangokat hallották, a látásért felelős agyi területek aktivizálódtak. És amikor összehasonlította ezt azoknak az agyműködésével, akik a szemükkel látták ugyanazokat a tárgyakat, azt találta, hogy nagyon hasonló volt a látók és a klikkeléssel tájékozódók agyi reakciója.
„Nem érzem magam vaknak”
Daniel Kish agyát vizsgálva azt találta: a színekért és a fényérzékelésért felelős agyi területek nem aktivizálódnak klikkelés közben, de más, a látással összekapcsolt területek igen. A mozgást érzékelő agyi terület „úgy világított, mint egy diszkógömb" – fogalmazott a műsor egyik készítője.
Santani Teng, a Berkeley egyetem kutatója szerint az echolokációval tájékozódók körülbelül úgy érzékelik a világot, mint a látók a perifériás látásukkal. Mint amikor valaki SMS-t ír sétálás közben. Látjuk, ha jön felénk valaki, hogy az úton autók mennek. Látjuk a fákat, de azt már nem tudjuk elolvasni, mi van egy táblára írva a távolban.
– Én nem érzem magam vaknak – mondja Daniel Kish. Brian Bushway, aki 14 éves korában vesztette el a látását, azt mesélte az NPR műsorában: amikor megtanulta az echolokációt, mintha minden újra megjelent volna előtte. Elmosódottan, színek nélkül, de minden ott van. Pont úgy, mint amikor még egészségesek voltak a szemei.
