István visszadől a HÉV-megálló padjára. Befejezte a beszélgetést. Nagy ívben kerüli ki a havas esőben mellette dühösen hömpölygő emberár. Ahogy gyökerestül kiforgatott fát az áradó folyó.
– Ha el tudnánk tüntetni a látható helyekről a hajléktalanokat, akkor Budapest népe megnyugodna. Holott ez csak a jéghegy csúcsa. Ráadásul az, amelyikre időnként rásüt a nap. A fővárosban némi együttműködéssel fél év alatt el lehet jutni az albérletig. Ha valakinek ruha kell, megkapja, ha gyógyszer kell, hozzájut, ha orvosi ellátás, akkor elég a mozgó orvosi szolgálatig elmennie. A vidéki szegénység ennél sokkal nehezebben túlélhető, még akkor is, ha hajlék van a fejük felett. Csak az nincs szem előtt. Kevésbé bántja a középosztálybeli szemeket – dobja be a hajléktalanokról szóló múlt heti diskurzus állóvizébe provokatív mondatait Vecsei Miklós, egykori hajléktalanügyi miniszteri biztos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, aki ugyanakkor – a fővárosi hajléktalanrendeletre utalva – értelmetlennek tartja a nyomorúság büntetését.
– Nincs olyan európai ország, amely tűri, hogy megágyazzanak a közterein. Skandináviában minden este összeszedik a kint lévőket, Nagy-Britanniában szabálysértésnek számít a padon aludni, Párizsban és Berlinben krízisautót hívnak. Budapesten azonban nem partner ebben a rendőrség, az intézkedés mögött ugyanis nincs kiépült ellátórendszer, amely tartósan gondozni tudná a bevitt rászorulót – magyarázza Győri Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) szakmai vezetője, aki szerint naponta 800-1000 ember alszik odakint. A fővárosi hajléktalanrendelet hatálybalépése óta rengetegen mentek be a szállókra, de erre nem mindenki hajlandó. S ha be is viszik őket, hamar kikerülnek onnan, mert hiányoznak a drogosokat, alkohol- és pszichés betegeket ellátó alaprendszerek. Ráadásul a hajléktalanok újratermelődése gyorsabb, mint az együttműködők rehabilitációja, illetve a szállók férőhelyeinek növelése. A gyermekotthonokból, a börtönökből, a bizonytalan albérletekből mind odavezet az út.
– Sokan feszegetik: olcsóbb lenne, ha a hajléktalanszállókra költött pénzt odaadnák nekik – ismeri el Győri, de szerinte ez nem igaz.
– Jelenleg havonta 41 ezer forintot költünk egy hajléktalan ellátására, csakhogy ebből 30 ezer a szociális munkás bére, akire akkor is szükség lenne a megkapaszkodáshoz, ha fedél lenne a rászoruló feje fölött.
– Ha kinyitnánk a zsilipet, akkor megroppanna a szociális rendszer – teszi hozzá Vecsei Miklós. – Ha minden hajléktalannak adnánk 10-20 ezer forintot havonta, mondjuk, lakbértámogatás címén, akkor hirtelen sokkal több lenne a hajléktalan. Most ugyanis több százezren húzzák meg magukat tanyákon, rokonoknál, lakhatásra alig alkalmas zugokban.
– Egy stadion építésére költött pénzzel azért látványos eredményeket lehetne elérni – véli Győri. – Négy-öt milliárd forintból meg lehetne fonni azt a szociális hálót, amely felfoghatná a munkáját elvesztett vagy adósságát törleszteni nem tudó megcsúszót, mielőtt a hajléktalanságig süllyedne. De a társadalom egyelőre lefelé nyitott zsák: mindenkinek joga van a hideg aszfaltra pottyanni.
