Két út

A munka társadalmában egyértelmű a szerepek, a jogok, a lehetőségek és az esélyek elrendeződése. Kettéhasad a társadalom: egyik oldalon azok, akiknek osztályrésze a munka, a másikon azok, akiknél a tulajdon és ebből következően a szabadság. Ez a kettéhasítottság az alapja a nemzeti együttműködés rendszerének, amin kívül nincsen élet (legalábbis a közéletben részt venni szándékozók számára). Az elpusztított liberális demokrácia romjain épülő munka társadalmában a maffiaállam urainak kezében van a tulajdon, míg a polgárok a maffiaállam urainak javára végzett munkájuk szerint lehetnek ennek a társadalomnak a részesei. A maffiaállam urainak javára végzett munka jogosít a részvételre, aki ezt nem vállalja, sőt makacsul ragaszkodik az elpusztított liberális demokráciában élvezett jogaihoz, lehetőségeihez, tulajdonához, attól a maffiaállam törvényei egy tollvonással, a megszerzett és gyakorolt ököljog szabályai szerint – alkotmányosan – veszik el, amije van, legyen magyar vagy külföldi; tekintélyes vagy szerény; labdarúgó vagy labdába rúgni nem tudó.

A bölcsőtől a sírig terjed a munka társadalmának, a maffiaállamnak a gondoskodó ereje. Akinek még halni sincs tehetsége, aki szegény, aki nem képes megfizetni a temetés közköltségét, az a sírba is csak a társadalmon kívül kapartathatja el magát. Akinek a bölcsőjét pedig nem a maffiaállam urai engedik ringani, az nem számíthat a munka társadalmában résztvevők gyermekeit megillető segélyre, támogatásra, az legfeljebb a gettósodó – erre kijelölt – falvakban várhatja sorsa beteljesedését.

Nem kell bandába szerveződve vadászpuskát hordania annak, aki a szegényektől rabolni, szegényekre vadászni indul. Elvégzi ezt a maffiaállam joga és törvénye, hiszen azzal, hogy a nép igazságérzetének megfelelve annak hagyja meg a támogatást, aki „rendesen” műveli földjét, aki rendben tartja udvarát, mosdatja gyerekeit, aki rendszeresen jelentkezik közmunkára és nem zavarja a munka társadalmának rendjét aluljárókban való alvással, kéregetéssel, lakótelepi lármázással, államilag átcsoportosít a szegények zsebéből a tehetősebbekébe. Aki a többségi, munkaalapú társadalom rendjében nem vesz részt, annak számára a „levadászás”, azaz a Vezér által irányított „természetes” kiválasztódáson alapuló illiberális együttműködés rendszere érvényesül.

A munka társadalmának erkölcsisége nem rasszista, csupán a választók igazságérzetén alapul: „aki nincs velünk, az nincs”. Ennek egyenes következménye, hogy a valaha mindenkit – a munka társadalmában azonban kizárólag az elismert munkában résztvevőket – megillető társadalmi szolgáltatások (oktatás, járványveszély elhárítása, gyógyítás stb.) költségeit nagyobb arányban kell, hogy viseljék azok, akik nem alkalmazkodnak a többség törvényeihez, akikkel nehéz az együttélés.

Az is magától értetődő, hogy a közterhek viselésében azoknak kell bizonyítaniuk részvételüket, akik nem támogatták eddig a munka társadalmának jótéteményeit, sőt ellenségesen tekintettek erre vagy ellenségesen nyilatkoztak erről. Még inkább elfogadott és igazságos, hogy nagyobb arányban viseljék a terheket, akik a nemzeti határokon kívülről jöttek, akik csak hasznosítani kívánják a nemzet piacát, a nemzet munkaerejét, a nemzet ja vait, és akik nem vállalják a sorsközösséget a munka társadalmával.

Világra jönni sok vesződséggel jár, hiszen a világ nyelvein kell megérteni, hogy mit is akar tőlünk a világ

A munka társadalmától idegen a hatékony működésen alapuló szabad verseny. A nemzeti együttműködés rendszerében a langyos sör szállítóiból, a beázó futballstadion építőiből lehet király, itt nem a fogyasztó vezényel, hanem a Vezér által kijelölt, neki a sápot tejelő nemzeti bajnokok, a Vezér kiválasztottjait szolgálják a fogyasztók. Hasznos, ha a munka társadalmának tagjai egyre nagyobb arányban rendezkednek be az önellátásra, s nem ülnek föl – a fizetési mérleg egyensúlyát is rontva – a Nyugat mákonyainak és tartózkodnak a kóla vagy a hamburger fogyasztásától.

Az önellátás értékeinek tisztelete miatt a nem mindenki számára elérhető bőségben termelt árukat először a maffiaállam gazdái fogyaszthatják, így a tej vagy a marhahús az állami földeken vidám, nemzeti marhákat legeltetők számára lehet majd hozzáférhető, és ezekhez a ritka kincsekhez nem a „mért oly bús” nemzetietlen marháik számára legelőt kéregetők gazdái juthatnak.

A nemzeti hírügynökség által ingyen szállított jó hírek amúgy is hozzájárulnak az elégedettséghez és a jó közérzethez, aki pedig szomorkodásra adná a fejét, bizony busásan meg kell fizetnie a nemzetietlen, rossz hírek árát. Ez bizony önellátás a javából: nemzeti jókedv a nemzeti hírügynökségtől, a nemzeti médiákból a gondosan őrzött, keleti szél által simogatott országban.

A gondoskodó állam ezeknek a természetes jogérzéken alapuló elveknek megfelelően óvja a munka társadalmának a tagjait, óvja őket attól, hogy a halódó liberális nyugati demokráciák eszméi, hírei megzavarhassák a centrális politikai erőtérben megfogalmazott nemzetalkotó, nemzeterősítő terveket. A munka társadalmának tagjai nincsenek elzárva attól, hogy figyelemmel kísérjék a munka társadalmán kívüli élet válságainak embereket sújtó jelenségeit, ezt a szemlélődést és az ebből levont tanulságok megfogalmazását józan belátásukra alapozottan, egyénileg folytathatják.

A közönyt és a belenyugvást Zorán Volt egy tánc című, Leonard Cohentől kölcsönzött dalának fent idézett magyar szövegének sorai fejezik ki a legjobban.

Világra jönni nehéz...

Ha lennének, akik nem állnak a győzők közé, mégse választanák a vonzó, könnyebbik utat, azok számára a küzdelmes világrajövetel marad. Mert a világban nem a munka, hanem az eredmény, a teljesítmény számít. Hiába csorog a verejték a svájcisapka gyártójának hátán, ha a kutyának sem kell a svájcisapka. A világban ugyanis először arról érdeklődnek a termelők, a szolgáltatók, hogy „mi kell a nőnek” és csak utána fognak hozzá a dologhoz, nem akarják a fogyasztó torkán leerőszakolni azt, amit éppenséggel képesek a fogyasztó számára termelni. A világban a fogyasztó a király és nem a Vezér által kinevezett nemzeti bajnokok.

A világ soha sincs készen, a világ is újra és újra bajba kerül

Világra jönni nehéz ugyan, de a világot minden érdekli. Nem véletlen, hogy előbb ismerjük az internetnek köszönhetően egymás gondolatát, mint hogy egymás szemébe nézhetnénk, előbb kóstolhatjuk meg egymás ételeit, mintsem azt dühünkben egymás fejére önthetnénk, előbb kezdhetünk gondolkodni, hogyan tanulhatunk egymástól, mintsem meggyőződhettünk volna, hogy a mi vezérünk a jobb. A világ sokfélesége nemcsak gyönyörködtet, de újabb és újabb lehetőséget, esélyt kínál arra, hogy állást, jövedelmet találjunk. A világ ezer jelet küld, ha meg akarjuk valóban ismerni, hogy mibe érdemes belefogni és mikor,miből van túltermelés, mit önthetünk a földre emiatt. Nyitott szemmel, nyitott szívvel könnyebb a világra jönni, mint magabiztosságunk, nemzeti fölényességünk igézetében.

Világra jönni igaz, hogy nehéz, de ha az ember lehorgonyozhatja a saját várakozásait a teljesítménnyel szerzett tulajdonához, amit államának törvényei védenek és bízhat abban, hogy a versenyt, amelyben teljesítményét elismerteti, állama részrehajlástól mentesen utolsó véréig óvni fogja, akkor nincs az az akadály, amit ne lenne képes, amit ne lenne hajlandó legyőzni. Már kétszáz éve jól látták ezt azok a magyarok, akik nem bezárkózni, hanem a világgal lépést tartani, világra jönni akartak. „Szabad birtok és szabad verseny az országok legnagyobb áldása.” (Széchenyi István: Stádium, 1833.)

Világra jönni alkalmazkodással, tanulással, beszélgetéssel lehet, és csak a próbálkozások – kudarcok, sikerek – vezetnek el oda, hogy legyen saját helyünk, hogy számíthassunk segítségre, támogatásra, hogy a versenyben komolyan vegyenek bennünket. A világra jönni mindenkinek van esélye, de senki sem győztesnek születik. „A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s a két vonzerő: szabadság és tulajdon.” (Deák Ferenc)

Világra jönni sok vesződséggel jár, hiszen a világ nyelvein kell megérteni, hogy mit is akar tőlünk a világ, de legalább ennyire küzdelmes megértetni a világgal, hogy mit is akarunk mi tőle. Világra jönni azért se könnyű, mert csak rövid ideig nézik el, hogy értelmetlenül óbégatunk. A világ a párbeszédre, a beszélgetésre épül, akik együgyűen a maguk igazságát gajdolják, azok előbb-utóbb a karanténba zárva találják magukat.

Világra jönni azért se könnyű, mert nekünk kell, mint újszülöttnek alkalmazkodni, nem hozzánk alkalmazkodnak, hanem mi tanulunk. A világ soha sincs készen, a világ is újra és újra bajba kerül, gazdasági és pénzügyi válságba sodródik, a megoldásban számít, hogy ezekben a nehézségekben nemcsak részt vállalunk, nem arra keressük az ürügyet, hogy magunkra zárjuk az ajtót, hanem hogy még tágabbra nyitjuk a kaput. Ha saját hazánkban nem jöhetünk világra, akkor másik hazát választunk: „Népek hazája nagyvilág, Hozzád bátran kiált!”