A szívem egy képzelt, a mostaninál nyugodtabb Magyarországhoz húz
Tizenhét éves korom óta „tanulom” a lengyeleket. Már tizenkilenc évesen az a szerencse ért, hogy három izgalmas hónapot tölthettem Lengyelországban a Magyar Írószövetség ösztöndíjával. Ezután (1954-től) már az egyetemen is folytathattam lengyel tanulmányaimat, követve a lengyel írók harcát az egyeduralkodó párt ellen. Ezért lettem ötvenhat októberében a változást kivánó lengyelek melletti rokonszenvtüntetésnek induló budapesti egyetemista tüntetés kezdeményezője a bölcsészkaron. Azóta sokszor jártam Lengyelországban, számos lengyel barátom van, és persze egyetemi karrierem is ezzel függ össze: 1969 és 2001 között a Cambridge-i Egyetemen lengyel nyelvet és irodalmat tanítottam (a magyart csak mellékesen). Mivel Balassi Bálint életében jelentékeny szerepe volt a lengyeleknek, az idén kötetbe érett Balassi-kutatási mániámat is főleg ennek a kapcsolatnak köszönhetem.
Segített vajon az ’56-os forradalomban vállalt aktív elkötelezettsége abban, hogy a legelitebb nagy-britanniai és amerikai egyetemeken tanulhasson, majd dolgozhasson, taníthasson? Egyáltalán: 1956 nélkül is az lenne ma, aki?
Életem egész biztosan másképp alakul ’56 nélkül.Többször megírtam, milyen katartikus élményt jelentett számomra (és azt hiszem, egész nemzedékem számára) a forradalom, ami csak a szovjet beavatkozás következtében vált szabadságharccá. Utána, más okok mellett a huszonharmadiki tüntetést szervező szerepem miatt is menekülnöm kellett. A ma külföldön munkát kereső vagy tanulni vágyó magyar fiatalok nem is tudják felfogni, milyen rendkívüli rokonszenvvel fogadtak akkor bennünket szinte mindenütt. Valósággal ölembe hullott az oxfordi ösztöndíj, ahol posztgraduális diplomát szereztem. Rengeteg lehetőség nyílt meg előttünk. Oxford után a kaliforniai egyetemen, Berkeley-ben kaptam állást, amit elsősorban Czeslaw Milosznak köszönhetek. Milosz később a Harvardra is beajánlott. A cambridge-i állást pedig azért kaptam meg, mert már mögöttem volt egy publikált könyv, ami az 1945–56 közötti lengyel és magyar költészetet tárgyalta, erős politikai összefüggésben. Ezek a lehetőségek mind 1956 következtében adódtak.
 |
Úgy érzi, joga van beleszólni az itteni folyamatokba
Kovalovszky Dániel / Népszabadság |
Fordításaiban és más műfajokban számos XIX. és XX. századi magyar és kelet-közép-európai irodalmi nagyságnak és nemzetközileg kevésbé elismert költőnek biztosított a szigetországban bemutatkozási lehetőséget. Úgy érzi, eredményes volt Radnóti Miklós, vagy mondjuk, Petri György népszerűsítésében?
Ami a magyarról angolra fordított költőket illeti, a Carcanet Press már 1969-ben kiadta Clive Wilmerrel együtt fordított első Radnóti-kötetünket – még egy Artisjus díjat is kaptunk érte.Wilmerrel két Petri-kötetet is készítettünk, a második (Eternal Monday) bekerült a Weidenfeld fordítói díj döntőjébe. Radnótit sokan ültették át Angliában és Amerikában, remélem, hogy a mi fordításaink a legjobbak között vannak. Petri angliai megismertetéséért viszont egész biztosan mi tettünk a legtöbbet, a második Petri-kötet rengeteg elismerő kritikát kapott. Végül, ami a kis Pilinszky-füzetet illeti, azt Wilmer kezdeményezte, mert nem volt megelégedve a koszorús költő, Ted Hughes még 1977-ben kiadott fordításaival. Közben saját versesköteteim is napvilágot láttak angolul, a legújabb éppen pár héttel ezelőtt.
Ugyan 1956 óta él emigrációban, és ha jól tudom, 1968-ig be sem tette a lábát Magyarországra, igyekezett nem elszakadni gyökereitől. Mennyire volt ez sikeres, mennyire ismeri ki magát a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben, a kortárs irodalomban, illetve mennyire tudja magát autentikusként beállítani?
Angliában élő magyar költőnek tartom magamat. Folyamatosan követtem a hazai irodalmi fejleményeket, több magyar regényt és verset olvastam az elmúlt 40-50 évben, mint angolt. Gyakran járok Budapesten, vidéken is több helyen volt szerzői estem, legutóbb például Szegeden. S bár máshonnan és másképp látom a hazai politikai és kultúrpolitikai fejleményeket, akkor is felháborít az az érzéketlenség, gyakran primitívség, amivel a jelenlegi kormányzat a kulturális ügyeket kezeli. Én mindig is Adyval, József Attilával és Radnótival voltam szolidáris, nem harmadrangú nácibarát írókkal, akiknek most szobrot állít a korlátolt, a múlt bűneit tagadó vagy megszépíteni kivánó hatóság.
Különböző, magyar irodalmi folyóiratokban megjelent cikkei általában nagyon kritikusak és nem tűnik nagyon boldognak a rendszerváltó politika fejleményei láttán. Csalódott azzal kapcsolatban, ahogy az ’56-os forradalmat kezelik, illetve általában elégedetlen a politikusokkal? Nem éreztetik magával időnként, hogy nem helyes külföldről beszólni?
Bosszant, hogy az 1956-os forradalom, ami, ismétlem, minden tisztességes magyaré, a rendszerváltás óta részben elfelejtődik, részben pedig pártpolitikai célok érdekében fel- és elhasználódik. Nevetséges azt állítani, a 2006-os zavargásoknak bármi közük lenne ahhoz, amit mi annak idején elindítottunk. És ha a külföldön élő magyaroknak ma választójoguk van, miért ne lenne nekem jogom ahhoz, hogy időnként elmondjam: „az én vezérem bensőmből vezérel” és idézzem, milyen szép szavakkal aposztrofálta Ady Endre azt a gróf Tisza Istvánt, akinek ma újra emléket akar állítani a hatalom. Tehát igenis, úgy gondolom, van és mindig is lesz beleszólási jogom.
Ha ideje nagy részét Angliában tölti is, rendszeresen megfordul Magyarországon? Melyik közösséghez húz jobban a szíve?
Angliában van a családom, fiaim és egyik lányom, és ez az otthonom. Feleségem Mari, Angliában felnőtt magyar, teljesen kétnyelvű, de otthon magyarul beszélünk, és ezt most már az unokáknak is próbáljuk átadni, tehát az élet ide köt. Megszerettem ezt az országot, ahol megbecsülik a tevékeny emigránsokat. Ám mivel főleg magyarul írok és magyaroknak, azt hiszem, a szívem egy képzelt, a mostaninál nyugodtabb Magyarországhoz húz. Vagyis minden probléma ellenére, bár sokkal jobban érzem magam Angliában, gyakran foglalkozom hazai ügyekkel. Szeretném, ha a magyarok megpróbálnának józanul gondolkodni és felhagyni azzal a szűk látókörű etnicizmussal, ami ismételten katasztrófába vitte az országot. A rendszerváltás olyan reményeket ébresztett bennünk, amelyek sajnos nem teljesültek. 2006, és főleg 2010 óta egyre zavarosabb, nyomasztóbb a helyzet ebben a kis országban, amelyik távolodik Nyugat-Európától és attól, amit „európai értékeknek” neveznék.
Kerek születésnaphoz közeledve elégedettnek érzi magát? Elérte az élet különböző területein, amit maga elé kitűzött, amit felelősségteljes európaiként elvárt magától?
Azt hiszem, nagyjából elégedett lehetek azzal, amit elértem, vagyis nem gazdálkodtam rosszul a bibliai „tálentummal”. Vannak évek, amiket most másképpen élnék meg, ha tehetném. Egészében véve legtöbb elképzelésemet meg tudtam valósítani, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek a jövőre vonatkozó terveim. Életemet tekintve, ahogy ezt egy filológus barátom egyszer megfogalmazta: szerencsés ember vagyok. Amit az is bizonyít, hogy súlyosabb betegség nélkül és elég jó szellemi állapotban nézek szembe ezzel a kerek nyolcvannal.
