„Már nem viszik el azt, aki kérdez”

– A hatóság hárommillió forintra bírságolta a fővárosi levéltárat, amiért kiadta egy újságírónak Kiss és társai büntetőperének iratait. Miben hibázott a levéltár?

– Nyilvánvaló, hogy aki egy konkrét ügy iratait kéri ki, az tudja, hogy annak kik voltak a szereplői. Ezek után felesleges anonimizálni az iratokat, hiszen a kérelmező pillanatok alatt visszaállíthatja benne a törölt adatokat. Ezt a levéltárnak is érzékelnie kellett volna, és meg kellett volna tagadnia az akta kiadását.

– Mire föl?

– Bár a levéltári törvényre és a kutatás szabadságára hivatkoznak, ez nem mentesíti őket a személyes adatok védelmének kötelezettségétől. A levéltár nem könyvtár, hogy jön valaki, leadja a megrendelését, és minden további nélkül megkapja a kért könyveket. Nincs olyan törvény, amely felhatalmazott volna bárkit arra, hogy fél évszázaddal ezelőtti bűnügyi adatokat így kezeljen. És a magam részéről azt a közérdeket sem látom, ami indokolta volna mindazt, ami történt.

– Ha Kiss László szövetségi kapitányi kinevezése vagy valamely kitüntetése előtt veszik elő az aktáját, akkor minden rendben lett volna?

– Nem hinném, de legalább akkor arra a kérdésre tudtak volna válaszolni, hogy milyen megfontolásból vették elő épp akkor ezt a fél évszázaddal ez előtti ügyet.

– Az nem elég, hogy vannak bűnök, amelyeket az emberek nem vagy sokkal nehezebben bocsátanak meg?

– Nem. Nem feltétlenül az a közérdek, ami iránt a köz érdeklődik. Az esetek többségében egyáltalán nem az. Ön szerint vannak bűnök, amelyeket az emberek nehezebben bocsátanak meg. Elfogadom.

De biztos abban, hogy azok vannak többségben, akik szerint Kiss László tette ebbe a körbe tartozik?

Én nem tudom a választ, és nem is akarok találgatni. De ha azok vannak többségben, akik szerint igen, alkottassanak róla törvényt, hogy az ilyen és ilyen bűnelkövetők bűnügyi adatait másképp kell kezelni, mint a többiekét.

– Ma már anonimizálva felkerülnek a világhálóra olyan emberek bírósági ítéletei, akiket bárki könnyen azonosíthat, hiszen emlékezhetünk a körözésükre, vagy megtalálhatjuk az interneten. A régi idők köztünk élő bűnelkövetői ezzel szemben érinthetetlenek?

– Nem feltétlenül, csak meg kell tudni mondani, milyen érdek fűződik ahhoz, hogy a régi ügyüket most felmelegítse valaki. Az nem érv, hogy több újságot tud eladni, és az sem, hogy most jutott az eszébe.

Az európai adatvédelmi szabályozás ismeri a felejtéshez való jogot.

– Nyilván az elkövetők szívesen élnek vele. De mi van az áldozatokkal? Az ő érdekeikkel?

– Más az, ha az áldozatok állnak elő a történetükkel, ha ők leplezik le az egykori bűnelkövetőket. Soha nem indított semmiféle eljárást, még csak fel sem szólalt a hatóságunk olyan ügyekben, amikor valaki például könyvet írt az őt ért sérelmekről. Mindenkinek jogában áll a saját bűnügyi adatait kezelni. Természetesen nem sértheti vele mások személyiségi jogait, vagy ha mégis, polgári perben helyt kell állnia az igazáért. Az ilyen ügyekben nekünk általában nincs dolgunk.

– Szinte minden gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmény után felvetődik, hogy létre kellene hozni egy központi nyilvántartást a szexuális bűnelkövetőkről. Egyetért ezzel?

– Nem mi lennénk az elsők, akik megkísérelnek létrehozni egy ilyen nyilvántartást. Létezik egy nem nyilvános adatbázis az Egyesült Királyságban, csak meghatározott személyek tekinthetnek bele. Lengyelországban is hasonló szabályokat fogadtak el, igaz, ott készül valamilyen nyilvánosság is. Nálunk nem lehet tanár, nem dolgozhat gyermekekkel foglalkozó intézményekben az, akit szexuális bűncselekményekért elítéltek. Ehhez elengedhetetlen, hogy az intézmények tudják, kit nem vehetnek fel. Ám ez nem az interneten elérhető adatbázis, ahol bárki utána nézhetne ilyen adatoknak. Persze felvetődhet egyéb bűnelkövetőkkel kapcsolatban is hasonló megoldás, azonban nem véletlen nem alakult ki még Európában követhető gyakorlat e téren.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– 2018-ban lép hatályba az új Európai Adatvédelmi Rendelet. Mi változik majd nálunk ennek hatására?

– Mivel a világ egyik legszigorúbb adatvédelmi törvénye a miénk, nálunk kevésbé érzik majd szigorításnak az érintettek a változást, mint ott, ahol megengedőbb a szabályozás. Mindenesetre nem a szabályok lazítása, hanem egységesítése felé mozdul az európai adatvédelem, Elvileg 2018. május végétől minden országban azonos anyagi jogi szabályok érvényesülnek. Hogy a gyakorlatban ez miképpen valósul meg, még mi sem tudjuk. Mert könnyű azt mondani, hogy a tisztességes adatkezelés elvének kell érvényesülnie, de mit jelent ez, és mikor sérül a tisztesség? A rendelet értelmében minden jogsértést azonos módon kell szankcionálni minden tagállamban. Ma 20 millió forintig bírságolhatunk, 2018-tól 20 millió euróig. Gondoljon bele, ekkora összegű bírság az egyik országban csak fájdalmas ütésnek számít, a másikban halálos döfésnek. Ráadásul az adatvédelmi hatóságok jogköre nem is azonos mindenhol: a 28 uniós tagállamból csak 16-nak van joga a titkosszolgálatok ellenőrzésére (a magyar hatóságnak van – A szerk.), de az ő jogosítványaik is eltérők.

– A jövőben Európa-szerte kitakart arcú rendőrök kísérik majd a gyanúsítottakat a sajtófotókon, mint nálunk?

– Bár mindenki az én nyakamba akarja varrni, de ez ebben a formában nem igaz. Persze adatvédelmi kérdés is, hogy a rendőrökről készülhet-e fotó vagy sem. A 2006-os őszi zavargások után kétségtelenül kiadtunk egy állásfoglalást, mely szerint az, hogy egyes rendőrök bűncselekményeket követtek el, akik ráadásul nem is voltak azonosíthatók, mert „véletlenül egyszerre esett le mindegyikükről az azonosító", senkit nem jogosít fel arra, hogy lefotózza őket és retorzióként feltegye a képüket egy honlapra. Nem ez a bűnüldözés törvényes módja. A „kitakarósdi" már jóval ezelőtt elkezdődött. Azóta az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a közterületen közfeladatot ellátó rendőr nem visszaélésszerűen igenis fotózható, ám a gyakorlat nem minden esetben igazodik ehhez. A problémát abban látom, hogy a törvény értelmében nyilvános adat a rendőr neve, rendfokozata, de még a kitüntetései is, azonban az arca nem szerepel a felsorolásban. Javasoltuk, hogy változzon a törvényi szabályozás, de nem változott meg.

– Nem tart attól, hogy lassan nevet kellene változtatnia a hatóságnak? Kivehetnék a nevükből az információszabadság szót. Már csak azért is, mert olyan lassan már nincs is nálunk a közadatok körének sorozatos szűkítése miatt. És nem úgy tűnik, hogy önök túl sokat tennének ez ellen.

– Nem vagyunk nyilvánosság-ellenesek.

Amit lehetséges, megteszünk a közérdekű adatok nyilvánosságra érdekében. Látni kell azonban, hogy a lehetőségeink korlátozottak. Elmondhatjuk a véleményünket, hozhatunk állásfoglalást, készíthetünk jelentést, amit vagy megfogadnak, vagy nem.

– Inkább nem.

– Mindenkor a politika alakítja a játékszabályokat. Sok éves tapasztalatom, hogy

ellenzékben minden párt nyilvánosságpárti. „Milyen alapon titkosítja a kormányoldal az ilyen-olyan tanulmányokat?" Amikor aztán kormányra kerülnek, mindezt azonnal elfelejtik.

És ilyenkor jönnek az esztelen titkosítások, és a közérdekű adatok visszatartása mondvacsinált indokokkal. Mi minden hozzánk forduló személyt és sajtóorgánumot segítünk megszerezni az általa jogosan és jogszerűen kért adatokat.

– Harminc napig levelezik az újságíró az adatgazdával, majd újabb 30-60 napot vár az önök állásfoglalására. Aztán ha az kedvező, újabb egy hónap, mire megkapja az adatokat. A sajtótörvény elvárja az időszerűséget a médiumoktól. De mire föl, ha negyed év alatt lehet hozzájutni alapvető információkhoz?

– Törvénymódosítást javasoltunk, hogy az adatgazdák tegyék fel a honlapjukra azokat az információkat, amelyeket rövid időn belül többen is kértek tőlük – nem sok sikerrel. Felvetettük, hogy hatóságként kapjunk jogot felszólítani vagy akár megbírságolni is azokat, akik nem teszik közzé azokat az adataikat, amelyeket törvény alapján közzé kell tenniük. Nem kaptunk ilyen jogkört. Sajnálatos módon míg az adatvédelem gyorsan beivódott a társadalomba, az információszabadság még igencsak gyerekcipőben jár. Ez talán a szocializmus hagyatéka. Már nem viszik el, ha kérdez, csak nem kap választ a kérdéseire.