A polgármesteri táviratban említett lelkesedés nemcsak Budapestet jellemezte. A hadüzenet napján – ahogyan ez az Esztergom című helyi lapban (augusztus 2.) olvasható – „Thália fabódés templomában” Bíró Lajos „gyönyörű gondolatokkal megépített” művét játszották. „Ez a darab a mostani háborús mozgalmakra tekintettel igen aktuális. A színházban jelenlevők a karzatra húzódó fiatalsággal már az első felvonás közben tüntettek. Ugyanis a szereplő Dózsa Jenő hatalmas érzéssel kiáltott fel a darabban: – Vesszen Szerbia! A jelenlevők erre fülsiketítő lármával kiáltották:
– Vesszen Szerbia! – Éljen a hadsereg!
– Éljen a király! S ez az éljenzés és frenetikus tapsvihar csak negyedóra múlva szűnt meg.”
Lelkesedésről számolt be ugyanazon a napon a Szarvasi Hírlap is. Igaz, egy fél mondatban könnyekről is szó esett: „A Beliczey útnak a községháza előtti része szinte feketéllett a járókelőktől, akiknek nagy része katonakönyvvel a kezében a községi katonaügy osztályba igyekezett... A községháza folyosóján oly nagy volt a tolongás, hogy szinte életveszélyes volt ott a járás-kelés. Itt persze már az asszonyok is nagy számban jelentek meg, akik sírva vették tudomásul, hogy az apának, férjnek, fiúnak menni kell, nincs senkinek pardon, nincs halasztás, amit a hadkötelesek egyébként a szarvasi nép hagyományos flegmájával, férfias nyugodtsággal vettek tudomásul.”
Kivétel számba mentek a Népszava háborúellenes cikkei, és Móricz Zsigmond is elgondolkodtathatta a kéthetenként néhány száz példányban megjelenő Nyugat 15. számának olvasóit: „Az első nap tomboló rivalgás. Vesszen Szerbia! Orgyilkosok országa! Rákóczi-mars, Marseillaise, kávéház a késő éjszakáig, mámor és vörösre főtt arcok. Másnap reggel fél ötkor, még első álomidőn fiatal férfiak százai vonulnak lent az utcán a csodálatosan lila hajnalon... Az asszonyok, a lányok virítanak, a fiatalság ég és minden kedv úgy felszítva, csak hozzá kell érni és kiroppan a kacagása. »Belgrád ég! Kétszáz halott, négyszáz sebesült, tízezer szerbet lefegyvereztek!« S a hajó elején a berukkoló népfölkelők borosan rikoltják a tiszta reggeli fényességbe: Akárhogy is dörög az ágyú, Mégse félünk a Szerbiátú...”
Breznóbánya erdészt keres
A lelkesedés örömittas óráit, napjait szükségképpen a megszokott hétfők, szerdák, vasárnapok követték. Enni, aludni, dolgozni kellett, játszottak a mozik, hamarosan elkezdődött a tanév. És a nyomdagépek sem pihentek. A lapok az első oldalaikon főképpen a szinte kivétel nélkül a bizonyos győzelmet sugalló harcok mozzanatait harsogták. A hátország hétköznapi vagy legalább „minthabékevolna” hírei hátraszorultak. És persze a békét idézte – főképpen a háború első hónapjaiban – az újságok zömének megannyi hirdetése.
Elképzelni is nehéz békésebb hírt A Természet állatkerti mellékletében megjelentnél (szeptember 11.): „Nelly, az állatkert kedves kis elefántja hazaérkezett Hévízről. A javulás határozott jelével jött meg, amennyiben mindkét hátsó lába teljesen kigyógyult, csupán egyik első lába merev még egy kicsit... Nelly nyolc hétig fürdőzött Hévízen s ez idő alatt kilencvenkét fürdőt vett. Nyolc hét alatt nyolc centiméternyit nőtt s tíz kilóval emelkedett a súlya... Most 610 kiló.”
A fővárosban kiadott 1914-es építési engedélyekről írt a Budapesti Hírlap (december 25.): „Engedelmet kaptak ötemeletes ház építésére negyvenketten, négyemeletes ház építésére hetvennyolcan. Tavaly csak huszonegyen kértek engedelmet négy- és ötemeletes házak építésére. Háromemeletes házra vonatkozóan ötvennégy engedelmet adtak ki az idén, tavaly nyolcat, kétemeletesre negyvenhármat, tavaly tizennégyet és egyemeletesre ötvenhármat a tavalyi negyveneggyel szemben.” Az írásból nem derül ki, hogy hány engedélyt adtak ki a hadüzenet előtt és után. Mindenképpen meglepő azonban – és nem lehetetlen, hogy háborús spekulációval magyarázható – az engedélyek számának az előző évhez képest való megszaporodása.
A lapok tudósításaiból nyilvánvalóvá válhatott, hogy a kormány az élet mind több területét igyekszik a maga kezébe venni: „A kormány megállapította a maximális lisztárakat – írta a Magyarország (december 14.). – Így például a legfinomabb liszt árát 68 korona 68 fillérben állapította meg. A közönség nem tudja azt, hogy a malmok ezért a lisztért tulajdonképpen hetvenkét koronát követelnek a pékektől. A kormány ugyanis nem kalkulálta bele az árakba az egy korona 80 fillért kitevő zsákdíjat, a zsák-lehordási díjakat és azt, hogy zsákonkint fél kilót veszít a pék.”
A közhivatalok javarészt évtizedes rutinjukkal dolgoztak tovább. Az Erdészeti Lapok (november 15.) szokványos pályázati hirdetményt közöltek: „Breznóbánya szab. kir. városánál az erdészeti állás megüresedvén, ezen állásra folyó évi deczember hó 20-ig terjedő határidővel pályázatot hirdetek. Az erdészeti állással... a X. fizetési osztály szerint járó fizetés és VI. lakásosztálynak megfelelő lakpénz, évi 600 K napidíj- és útiátalány-váltság, nyugdíjjogosultság, irodaátalány és 15 m lágy- és 15 m kemény-hasábfának az erdei rakodón díjmentes kiszolgáltatásával járó tűzifailletmény van egybekötve. – dr. Répási Mátyás alispán”
A néhány hónappal vagy akár évvel azelőtt megszokott hirdetésekkel találkozhattak a Szentesi Lap (december 13.) olvasói is: „A Tudományos Mozgószínházban ma délután 6 órakor mérsékelt és este fél 9 órakor rendes helyárak mellett lesz bemutatva cigányzene kísérettel Az utolsó tánc című 4 felvonásos dráma, főszerepben Rita Sachetto, a világhírű dán kir. udvari táncosnő. Ezenkívül Nápoltól Serrentáig a tengerpart remek látképe és pár vígjáték. – Belsőecseren 77 111 nszgöl (1100-os) tanyaföld melyből 50 hold kitűnő szántó, 8 hold kitűnő lucernás, 19 hold kaszáló 1100 nszgöl tanya telekkel, jó karban lévő épületekkel, jó ivóvízzel, 1100 nszgöles holdanként 560 koronáért, kedvező fizetési feltételek mellett azonnal eladó. Alkut lehet kötni ifj. Fazekas Antal irodájában Nagy Ferenc-utca 1. Piactér. – Pár ezer darab tüzelni való tőzeggané megvételre kerestetik. Cím a kiadó hivatalban. – 40-45 év körüli tisztességes, jó, magabíró asszony tanyára kerestetik. Cím a kiadóhivatalban megtudható.”
A kor népszerű „félbulvár” hetilapja, Az Érdekes Ujság (45. szám) térhatású látványt ígérő sztereoszkópot hirdetett: „Rendkívül érdekes panoráma mechanikus képcserével – Csak urak részére – 50 nagyon pikáns fényképfelvétel ingyen. A képek a lencsék erőssége által, különösen szépen s plasztikusan láthatók, és ezen panorámát mechanikus képcseréje és pikantériája mellett az urak igen szívesen veszik. Egy teljes panoráma fényképpel együtt csak 3.50 korona. Diszkrét egyedárusítás.” Másfajta látványosságról, az Auguszta-serlegért vívott küzdelmekről számolt be a Magyarország (december 9.): „A ma délutáni labdarúgó mérkőzések során a Budapesti Egyetemi Athletikai Club győzött a Magyar Athletikai Club ellen 3:1 arányban (félidő 1:0 az előbbi javára).
A Ferencvárosi Torna Club és Ujpesti Torna Egylet mérkőzése a második félidő 16. percében 3:0 arányban áll a ferencvárosiak javára. Ekkor a bíró kiállítja a ferencvárosiak kapusát, akinek helyét Schlosser foglalja el.” Az újság nyilván korai lapzártája miatt nem közölte, hogy mi történt a 16. perc után. Csak másnap írhatta meg, hogy a Fradi megduplázta góljai számát, s hogy a lila-fehérek egyszer sem késztették megadásra az évtized csatársztárjából cserekapussá lett Schlossert.
A háború különös hatása volt, hogy miközben több százezer munkabíró férfit frontra küldött a hadvezetés, a hátországban – mert temérdek vállalkozás ment csődbe vagy függesztette fel a működését – a munkanélküliség okozott gondokat. Az A Nő című feminista folyóirat egyebeken kívül azért jelentetett meg októberben rendkívüli kiadást, hogy közreadhassa: „A Feministák Egyesületének munkaközvetítő irodájában szeptember havában elhelyezést nyert: 61 ápolónő, 27 bonne és nevelőnő, 120 gyári munkásnő, 838 háztartási munkásnő, 2 házvezetőnő, 7 hímzőnő, 69 kötőnő, 411 napszámosnő, 5 sapkakészítőnő, 8 újságárusítónő, 23 üzleti alkalmazott, 752 varrónő, 28 vegyes, 34 zsákvarrónő.”
A lapok zöméből a háborús hírek özöne miatt szinte teljesen kimaradtak a riportok, színes tudósítások. Üdítő kivétel volt – igaz, nem a tartalma okán – egy a Népszavában megjelent olvasói levél (december 29.). Beküldője szakaszjegyet kívánt venni a villamoson, s ennek a történetét vetette papírra:
„A kalauz (megnyálazza a jobb keze mutatóujját, leszakítja a jegyet, bal kezével átadásra készen tartja, jobb kezét kérőn nyújtja felém): Tessék!
a Én: (még egyszer búcsút veszek a tízkoronásomtól, és át akarom nyújtani a kalauznak).
A kalauz (a pénzt nem fogadja el): Nem tudok visszaadni, kérem.
Én: Nekem meg nincs más pénzem. Most mit csináljak?
A kalauz: Tessék leszállni és váltani valahol.
Én: Hogy lehet az, hogy ilyen forgalmas vonalon nem tud egy kalauz tízkoronást váltani?
A kalauz: Hát kérem, összesen két korona táskapénzem van.
Én: Hát csak két korona aprópénzt ad a villamos társaság egy-egy kalauzának?
A kalauz: Fenét ad, a két korona minden kalauznak a saját pénze.”
Ennél nagyobb gondokról írt – s ebben korántsem volt egyedül – a Pancsován megjelent Délvidéki Lapok (november 15.): „Felhívás – A nedves és hideg őszi napok mint a közeledő tél előhírnökei, nem csekély aggodalmat keltenek azon szegény sorsú családokban, amelyek az uralkodó nagy drágaság folytán a legnagyobb erőfeszítés daczára alig képesek a maguk és gyerekeik megélhetését biztosítani, annál kevésbé ruházatukról gondoskodni... Ez okból az idén még inkább mint máskor, a szegény sorsú iskolás gyermekek reménye városunk nemes szívű, áldozatkész és nemes lelkű hölgyeihez fordul azzal a kérelemmel, hogy úgy mint az előző években, tegyék emberbaráti gondoskodásuk tárgyává, hogy a tanköteles gyermekek kellő ruházat és lábbeli hiányában ne legyenek kénytelenek a hideg téli időben az iskolai előadásokat mulasztani. – dr. Radda Ignácz polgármester”
Sokaknak persze nem voltak efféle gondjaik. Sőt, a háborút is „lezseren” vették tudomásul. Példázza ezt Krúdy Gyula Téli bál című írásának részlete (Magyarország, november 29.): „...úgy látjuk, hogy a város nagyon keveset változott körülöttünk. Budapest ifjan, vígan, győzedelmesen ússza eddig a háborút, mintha a városi lakosság emberemlékezet óta megszokta volna a világháborút... Miért szomorkodna mostanában a város, amidőn voltaképpen sohasem is volt egyébre gondja, mint a kikapós menyecskéket számon tartani, a sikkasztókat és csalókat megbeszélni, kártya- és lóverseny-nyereségek körül ólálkodni, és a szép színésznők kalandjairól beszélni?”
A Krúdy-írás mondandóját mintegy megerősítendő – de ezért ne ítéljük el sommásan eleinket – a Délmagyarország (december 25.) a szegedi színházi iroda ajánlatát adta közre: „Sylveszter estéjén a társulat minden tagjának közreműködése mellett egy igazán jókedvű, de distingvált nagy kabaré előadás lesz fél 9 órai kezdettel... Pompás kis párjelenetek, monológok, tréfák, víg és értékes énekszámokból van összeállítva a pazar műsor.” Azt nem tudni, hányan váltottak jegyet a szilveszteri vidámságra. Azt sem, hogy akadtak-e közöttük olyanok, akiknek szerettei fegyverrel a kezükben néztek az új esztendő elé, vagy már áldozatául is estek a harcoknak.
Diana, a győzelem titka
A hadüzenet elküldésére a piac azon nyomban reagált: „Egy behívott tartalékos kiment a Garai-piacra – írta a Népszava (július 29.) –, hogy itt maradó családjának élelmet vásároljon. Egy kofától tojást akart venni, de ez 18 fillért kért a tojás darabjáért. Az elkeseredett ember fölkapta az egész kosár tojást, odavágta és rátaposott. Nagy csődület támadt, rendőr is odajött, de volt benne annyi tapintat, hogy csak szóval intette a haragvó embert.”
A háborúból – amint ez ugyancsak a Népszavából kiderülhetett (augusztus 1.) – mások is igyekeztek gyorsan sápot húzni: „Háborúba Diana sósborszeszt visz és győzni fog a magyar katona, mert a Diana sósborszesz hőség ellen, kimerültség ellen, sebesülés okozta fájdalmak ellen első segítség. Kapható mindenütt.”
A Magyar Iparművészet (7–8. szám) tollforgatója kapott az alkalmon, hogy villámokat szórjon: „Világot rengető, háborús bonyodalmakra volt szükség, hogy az illetékes körök végre belássák azt az elemi igazságot, hogy nem kell okvetetlenül Páris és London minden divathóbortját vakon követni, hanem minden nagy nemzet maga csinálhatja meg a maga divatját... Így aztán remélhető, hogy valahára eltűnnek utcáinkról a hasított szoknyájú, tipegő lépésű s a francia kokottok öltözködését utánzó nevetséges női pojácák.”
Alig zajlottak le az első harctéri összecsapások, a hátországban élők máris tapasztalhatták, hogy a háború nem lesz az ígért diadalmenet. A polgármester a Fővárosi Közlönyben (augusztus 28.) mindenkit érintő megszorításokról tájékoztatta a lakosságot: „E nehéz napokban, mikor előrelátással kell mindannyiunknak a jövőre gondolnunk, a székesfőváros is kötelességének érzi, hogy ahol józanul lehet és szükséges, egész háztartásában takarékoskodjék. Ezért a tanács elhatározta, hogy utcáink és köztereink világítását korlátozza, természetesen csak amennyire ez a közlekedés és közrend biztonságával megfér. – Bárczy polgármester”
Gomba módra kezdtek szaporodni a lakosság segítségét kérő felhívások – bizonyítékául annak, hogy a Monarchia és azon belül Magyarország voltaképpen nem volt felkészülve a pedig éppen általa kirobbantott háborúra: „Kérjük a lelkes honleányokat, hogy a hósipkákat kössék és semmi esetre se flanelból csinálják. A közönséget pedig kérjük, hogy minél több kapcát adjon a hadbavonult katonák számára, a kapca lehet viselt is, csak jó meleg legyen.” (Komáromi Újság, október 8.)
– „Irányadó helyről hangzott el az az óhaj, hogy nélkülözhető tábori és színházi látcsöveinket bocsássuk a katonaság rendelkezésére, mely azokat, mint kiválóan fontos segédeszközöket a terep kikémlelésére és az ellenség felismerésére előnyösen tudja felhasználni.” (Délmagyarország, november 25.) – „Szivart, cigarettát a katonáknak! Az utcákon elhelyezett szekrénykékben összegyűlt és egyesek által adományozott szivar és cigaretta mennyisége a következő volt: szivar 3400, cigaretta 67 007 darab. Az utcákon elhelyezett szekrénykékbe dobált fillérekből ezideig 274 k 43 f gyűlt egybe.” (A Fővárosi Közlöny melléklete, december 25.)
Kilakoltatási moratórium
A segélykérés nem mindig talált halló fülekre. Már csak azért sem, mert azok közül, akiktől a kormányzat, a hadvezetés segítséget várt, sokan maguk is nélkülöztek, esetenként nyomorogtak. Igaz, néhányuknak valamelyes szerencséjük volt: „Csepeli Weiss Manfréd úr a háború tartama alatt szűkösebb helyzetben lévő, Budapesten lakó családok és magánosok részére a VI. ker. Váczi-út 89. szám alatt lévő székesfővárosi elemi iskolában egyelőre naponta 1000 adag kétfogásos ingyenebédet osztat ki. A leves-, főzelék- és tésztaadagok mennyisége ételadagonként 1/2-1/2 liter. Minden ételadaghoz 15 deka barna kenyér jár.” (Fővárosi Közlöny, szeptember 4.) – „A városligeti színkör előtt tanyáz egy kilakoltatott család. Egy asszony három gyerekkel, néhány szegényes bútordarabbal, ami néhány fillért ér, de neki egész vagyonát képezi. A Cserhát utca 17. számú házból lakoltatták ki, mert nem bírt házbért fizetni. A férje bevonult és így nem volt köteles fizetni, teljesen érthetetlen tehát, hogyan lehetett ellene kilakoltatási bírói ítéletet kieszközölni.” (Népszava, szeptember 17.) A következő számban a lap hírt adott arról, hogy egy ügyvéd – a civil szolidaritás példájaként – rövid időre szállást talált a családnak.
A háborúknak egy-egy valótlan hír terjedése, terjesztése szinte elkerülhetetlen velejárója – és a cáfolatban a sajtó nem mindig volt, nem mindig lehetett az olvasók támasza. „Repülőgépek Sopron felett” volt a Soproni Napló (augusztus 18.) hírének címe: „A legutóbbi napokban az a hír terjedt el, hogy éjjelenként ellenséges léghajók járnak a város felett. A rendőrkapitányság erre vonatkozólag kijelenti, hogy sokkal valószínűbb feltevés, hogy a saját hadseregünk légi flottája tart éjjeli gyakorlatokat. Mindazonáltal a rendőrség és katonaság megtette a legkiterjedtebb óvóintézkedéseket.”
Nem a sajtó, hanem a rendőrség vetett véget egy alkalmi „hírmagyarázó” okoskodásának: „Békéscsaba főterén egy üzlet kirakatában kifüggesztett térkép előtt tegnap délután egy kopottasan öltözött idegen ember magyarázgatta a körülötte álló katonáknak a galíciai hadállásokat. Az ismeretlen előadó arra a konklúzióra jutott, hogy az oroszok feltétlen győzelmet fognak aratni. Tanúja volt a jelenetnek egy végrehajtó, aki rendőrt hívott és az idegen a rendőrségre került. Miután nem tudta magát igazolni, letartóztatták.” (Az Est, szeptember 12.)
Annyi alapja lehetett az alkalmi elemző mondandójának, hogy orosz csapatok pár héttel a harcok megkezdése után betörtek az ország északkeleti térségébe. És bár viszonylag gyorsan visszaverték őket, megjelenésük számottevő – nemcsak az ő számlájukra írható – kárral járt: „Az orosz inváziótól megszállott Máramaros megyéből a técsői, taracközi és szigeti járás már teljesen tiszta. Ezekben a járásokban egyetlen orosz sincs. Hozzávetőleges becslés szerint az oroszok által Máramarosszigeten okozott kár körülbelül 1 000 000 korona. Ugyanennyire értékelhető a rablóútra indult népsöpredék kártétele is. A városházán már óriási rablott holmit hordattak össze a csendőrök s több száz rabló is fogva van.” (Máramarosi Független Újság, október 19.)
Károkat – amint azt a Népszava (december 27.) cikkírója megjegyezte – nemcsak a közvetlen harci cselekmények okoztak: „A konjunktúra menetében a hét folyamán semmi újabb változás nem merült föl. A fő vásárló még mindig a hadsereg, amely óriási tömegekben vásárolja a katonaság számára szükséges dolgokat. A hadseregszállító üzemek ilyenformán jól keresnek. A kereset java része azonban a közvetítők zsebébe jut.”
„Hozd vissza, Isten!”
Mindez nem hagyta érintetlenül a lakosság hangulatát. Alig volt már nyoma a korábbi lelkesedésnek, tízezrek szeme lábadt könnybe az első hónapokban közzétett hosszú-hosszú halottlisták olvastán. Sokak nevében mondhatta Kaffka Margit a Záporos, folytonos levél című versében (Nyugat, 1914. évi utolsó szám) egyebeken kívül ezeket a keserűen reménykedő sorokat:
„Millió picike asszony
Sir itthon a párja után, méri gyötrődve az időt,
– Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,
Lesi a póstát: »Jaj, eleven még a kéz, mely irta?...«
Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.
Keserüen száll özvegyi ágyba: Mi vackon pihen a másik?
Majd imádkozik és tervez. – Ó, hogy terít majd neki asztalt!
Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!
Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!
Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;
»Hozd vissza, Isten!«...”
Az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának küldött hadüzenete hírére Magyarország fővárosában ezrek tüntettek túláradó lelkesedéssel. A polgármester nem kevésbé lelkes táviratot küldött a Monarchia fővárosába, a kabinetiroda illetékesének: „Budapest polgársága – idézte a Fővárosi Közlöny három nappal későbbi, július 31-iki száma – a városháza előtt rendíthetetlen hűséggel és igaz lelkesedéssel fejezte ki hódolatát Ő Császári és Apostoli Királyi Felségének Isten áldását kérve hőn szeretett dicső uralkodónkra és bátor hadseregére. Mély tisztelettel kérem, hogy Budapest lakosságának hazafias és hű dinasztikus hódolatát a legmagasabb trón zsámolya elé juttatni méltóztassék.”
