„Gyorsan, nagy szakértelemmel végzi ki az embereket”

A háborús időket és a politikai turbulenciákat leszámítva a halálbüntetést Magyarországon mindinkább csak az élet elleni bűncselekmények megtorlására alkalmazták. Rózsa Sándor például – a személyéhez kötődő romantikus legendák ellenére – közönséges rablógyilkos volt, akit a bíróság aggályok nélkül ítélt halálra. Ám többször is császári és királyi kegyelemben részesült –, az sem érdektelen, ki kap kegyelmet, ki nem, és miért éppen ők.

Bátyi Zoltán szerint háborús időszakban a feje tetejére áll a jog – olyankor a statáriális bíráskodás a rablást vagy a fosztogatást is halállal bünteti. A Rákosi-érában számos köztörvényes bűncselekményt üldöztek politikai okokból. Lehetőség volt halállal büntetni például a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopást, ha visszaesőként követték el. Ugyancsak halálbüntetés fenyegette a szabotázst; az emberek halálra rémültek, ha elromlott a kezük alatt valamilyen ócska gép, hogy nem rajtuk akar-e az ÁVH példát statuálni, mert, ahogyan A tanú című filmben is elhangzott, a statuálás a lényeg.

A hóhér megítélése még a XX. század első felében is pozitív volt. Az állami ítéletvégre-hajtói állást pályázati úton töltötték be, olykor kétszázan is jelentkeztek. A korabeli újságokban találgatták, melyik jelölt az esélyesebb. Egy kiszombori férfiről azt írták: szép, pirospozsgás, erős parasztember, aki remekül végre tudja majd hajtani az ítéletet. A XIX. század végének állami ítélet-végrehajtója a családja körében, nyilvánosan fényképezkedett. Ő azzal nyerte el a megbízatást, hogy a boszniai háborúban a monarchia hadseregét zaklató partizánok vezetőit végezte ki „rendkívüli gyorsasággal és nagy szakértelemmel".
Bátyi Zoltán szerint a halálbüntetés eltörlésének gondolata két különböző tőről fakadt. Az egyik racionális volt – a profitelvű kapitalizmus képviselői azt mondták, akit kivégeznek, az nem hajt hasznot, ezért halálbüntetés helyett hajóvontatásra vagy bányamunkára kell ítélni a bűnösöket. A felvilágosodás tanait vallók úgy ítélték meg: senkinek sincs joga másnak az életét elvenni – még az államnak sem.

Bátyi Zoltán ellenzi a halálbüntetést, mert nagy a tévedés esélye. A móri mészárlás esetére még mindenki emlékszik. Ha felakasztották volna az adott ügyben ártatlanul elítélt vádlottakat, azt sohasem lehetne jóvá tenni. Bizonyos benne, hogy a halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Amerikában nincs különbség a súlyos bűncselekmények számában aszerint, hogy melyik államban van halálbüntetés, melyikben nincs. Vagy beszűkült tudatállapotban, vagy előre kitervelten ölnek embert. Az előbbiek nem gondolnak a várható büntetésre, utóbbiak pedig abban bíznak, úgysem tudják rájuk bizonyítani a cselekményt.

Bátyi Zoltán szerint a tényleges életfogytiglan sokkal súlyosabb büntetés, mint a halálos ítélet, de annak sincs visszatartó ereje. Sőt, egy 40 éves börtönbüntetés sem sokban különbözik a tényleges életfogytiglantól – nem nyújt sokkal több perspektívát. A „szentkirályszabadjai rém" nemrég a Csillag börtönben elkövetett öngyilkossága kapcsán azt mondta a Hóhércsárdás szerzője: a Csillagban 1200 embert tartanak fogva – annyit, amennyien egy átlagos magyar faluban élnek. Az öngyilkosságok aránya is megegyezik –, bent és kint.