A nemzeti múlt retusálása
A kezdő előadást tartó osztályelnök, Hunyady György (szociálpszichológus) akadémikus jelezte, hogy az emlékezet és a történelem viszonya nálunk merőben politikaivá vált. Utalt rá, hogy a hatalom alaptörvénybe rögzített általa vélt történelmi igazságokat, ezeknek emlékművet állít, tankönyveket alakít hozzá. A jelen így formálja a múltat – mondta ironikusan. Előadásában felvázolta a szociálpszichológiai alapjait annak, hogy a mai (és a korábbi) politikák miért és hogyan használják, módosítják újra és újra visszamenőleg a történelmet. Az általa felvázolt nemzetképben a kiemelkedő teljesítmények mindig tőlünk erednek, míg a kudarcoknak mások, az idegenek az okai. Egy ilyen nemzeti önreflexió nélkül megélt élmény Trianon és annak következményei. Ennek az attitűdnek a jellemzőjeként beszélt az emlékműről, amelyet a Szabadság téren építenek.
Ez a téma még többször visszatért az MTA rendezvényén. Az emlékmű szimbolikájában szinte minden erről szóló tudós a nemzeti múlt retusálásának hazug szándékát látta. Hunyady György elemzésében kitért arra is, miként változik a magyar társadalomnak a diktatúrákat illető megítélése.
– Miért van az, hogy a rendszerek elszenvedői, kizsákmányoltjai is azonosulnak az őket kihasználó rezsimekkel? – kérdezte az előadó. Azt mondta, a rend és biztonság érzése felülírja az előnytelen viszonyokat, megjelenik az önalávetés a társadalomban. Ennek az önkéntes rendszerigazolásnak persze oka lehet, hogy hiányzik az a rendszerkritika, amelyet az alávetettek könnyen elfogadhatnak, s amely eljut hozzájuk. Hunyady akadémikus viszont intett arra, hogy megjelenhet a társadalomban az „etnocentrikus lázadás, amely új rendet követel".
A magyar társadalom (és benne jelentős írók) történelmi és társadalmi következetlenségéről, a zsidóügyhöz való viszonyuk változékonyáságról is beszélt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, aki elsősorban Márai Sándor példáját felhasználva érzékeltette a szellemi élet véleményvezéreinek törékenységét. Ez az elemzés érthetővé teszi, mennyire sokféle lehetőséget adnak a mai kornak, ha idolok egykori kijelentéseivel akarják igazolni a politikákat, vagy indokolni a kormányváltással együtt járó irodalmi, művészi kánonváltást.
Idegenrendészeti eljárás
Ormos Mária akadémikus ironikus első „esettanulmánya" az 1941 nyarán a nácik által megszállt ukrán területre deportált zsidók ügye volt. Anélkül, hogy említette volna a nevet (Szakály Sándor, a Veritas Intézet főigazgatója) adatok sokaságával bizonyította, mennyire elfogult felületesség volt ezt a tömeggyilkosságot „idegenrendészeti, rendészeti intézkedésnek" minősíteni. Ormos nem zárta ki, hogy a külföldieket ellenőrző hatóság akkor használta ezt a szóösszetételt, ám sem a politikai, sem a katonai vagy diplomáciai szóhasználatban nem bukkant ez fel. Az akadémikus azt mondta, iratokkal bizonyíthatatlan, hogy az „állampolgárság nélküli" zsidókat el akarták pusztítani. De a jól értesült magyar politikusok, kormánytisztviselők nyilvánvalóan tudták, hogy velük ellenséges háborús területen eresztik szélnek a kitelepítetteket, ahol biztos éhhalál vár rájuk.
Az emlékmű kapcsán beszélt Ormos Mária Magyarország megszállásáról és a magyar szuverenitás elvesztésének ügyéről. Emlékeztetett rá, hogy hazánkban a nácik nem gyakoroltak totális katonai uralmat, a lakosság megnyugodhatott, megmaradtak a hazai vezetői. Magyarország így vazallus, bábállam lett, ahol a korábbi államfő egyébként sokáig megmaradt. „Horthy nem volt szuverén államfő március 19-e után, de kormánya lelkesen részt vett a magyar zsidók elpusztításában. Lehetetlen Magyarországot áldozatnak látni" – szögezte le Ormos Mária, hozzátéve: a lakosság nagy része, benne az értelmiség is „építette az áldozati oltárt". Ormos azt mondta, Gábriel nem jelképezi az áldozatokat, miként a német nácikat sokkal inkább a horogkereszt szimbolizálná. Ezt kiiktatták a szobortervből, s nem véletlen, hogy a mai Németország hivatalosan is tiltakozott a szimbolika miatt.
Horthy emlékezete
A korral foglalkozó történészek másik tekintélyes képviselője, Romsics Ignác külön előadásban foglalkozott Horthy Miklós emlékezetével. A történész bemutatta a Horthy-kultusz megteremtését a XX. század húszas éveiben, amikor az ellentengernagyot országmentő, országépítő erős kezű katonaként népszerűsítették, majd ehhez társult 1938-tól az országgyarapító jelző. Romsics jelezte, hogy ezt a propagandaképet erősen bírálta a baloldal, amely katonai diktátort, a fehér terror által hatalomba jutott kisszerű alakot ábrázolta, s támadták őt a fokozatosan visszaszoruló legitimisták, akik képtelenek voltak megbocsátani Horthynak, hogy úgymond elárulta IV. Károlyt. A II. világháború utáni történelemértelmezésben Horthy fasiszta diktátor lett, uralma a magyar történelem mélypontja.
Romsics szerint a Horthy-értelmezés még a nyolcvanas években is politikai kérdés volt. Akkor a történész szakma megegyezett abban, hogy a kormányzó konzervatív autoriter, korlátozottan parlamentáris rendszert jelképezett. Az MSZMP ideológiai titkára még ekkor is ragaszkodott a fasiszta minősítéshez. A történész szerint Horthy nem volt fasiszta diktátor, ez ellentétes volt az XIX. századi alkatával és habitusával. A rendszerváltás után a Horthy-újratemetés gerjesztett vitát.
|
| M. Schmidt János / Népszabadság |
Romsics határozottan cáfolta Antall József akkori értelmezését. A miniszterelnök egy interjúban azt állította, hogy a kormányzó nem volt antiszemita (ő maga ezt nem mondta soha), azt mondta, hogy Horthy nem akart belépni a háborúba, s hogy leállította a deportálásokat, amikor értesült a haláltáborról. Romsics szerint a Horthy-értelmezés identitáspolitikai vita lett. Hogy az egykori lovastengerész megítélése, beemelése vagy kihagyása a nemzeti panteonból mennyire aktuális, azt jelzi Romsics akadémikus ironikus befejező mondata, amely szerint Horthy kapcsán a kormányoldal és ellenzék között tart a háború: csapataink harcban állnak.
Történetpolitika és a mindenkori hatalom
Gyáni Gábor történész az emlékezetpolitika, történelempolitika kérdéseiről beszélt, arról, miként használja ezt a mindenkori hatalom. Emlékhelyeket, ünnepeket kreálnak, köztérelnevezésekkel, az iskolai oktatással érnék el az adott politikai hatalom legitimálását. Hitszerű meggyőződéseket vetítenek a múltba. Gyáni nem beszélne a történelem meghamisításáról, mert a történelemnek több értelmezése létezik. Nincs egyetlen történelmi igazság. Aki ilyesmivel áll elő, (Veritas, vagyis Igazság nevű intézetet kreál), ott egy politikai iránynak szándékoznak örökérvényűséget alkotni. Gyáni olasz, ukrán és magyar példákat hozott fel. Olaszországban Berlusconi alatt megindult Mussolini és a fasiszta kor rehabilitációja, Ukrajnában Viktor Juscsenko elnöksége alatt a nácikkal kollaboráló nacionalista erőket és politikusokat emelték piedesztálra. Magyarország esetében annak a történelemszemléletnek az újraélesztését látjuk, amely szerint Magyarországnak mindig a Nyugattal kellett harcolnia szabadságáért. „Mi áldozatok vagyunk" – ezt közli a Szabadság térre tervezett szobor is – mondta Gyáni Gábor.
Lapos hazugság
A szobortervet vetette alá alapos elemzésnek Marosi Ernő művészettörténész. Az akadémikus a szobrot a hatalom Mikulás-ajándékának mondta. – A kormány által megrendelt mű giccs – mondta, a sas motívumot lapos hazugságnak minősítette, s rámutatott a szobor művészeti előképeire az elmúlt századokból. Az akadémikus kiemelte: a XIX. századdal elveszítette létjogosultságát az allegória a szobrászatban. Bűnösnek és áldozatnak lehetetlen azonos emlékművet alkotni. Marosi Ernő példaként mutatta fel a Pauer Gyula által alkotott Duna-parti cipők emlékművet. Emlékeztetett rá, hogy Áder János is itt helyezte el virágját a holokauszt emléknapján. Ha a köztársasági elnöknek ez jó volt, nincs szükség másikra – mondta.
