Például a leemelt faszerkezetek szétbontásába, a megtisztított felületek lecsiszolásába, vagy a kisebb felújított elemek összeszerelésébe. „Nem az a lényeg, hogy mennyire fajsúlyos munkát végeztek, hanem az, hogy a két kezükkel vettek részt a saját otthonuk megszépítésében. Beleadták a szívüket, na, ez a lényeg” – mondja a mester.
A somogyvári Széchenyi-kastély jelenlegi állapotában igen abszurd látvány. (A háború óta gyerekintézmény működik benne,mostanában 250-300 sérült fiatal tanul itt, közülük 150-en állami gondozottak.) Átfogó rekonstrukciójára milliárdok kellenének, reálisan számolva azonban csak apránként haladva újulhat meg az épületegyüttes. Most például közel 200 millió forintból zajlik a védett kastélypark rekonstrukciója.
Belül első lépésként a fa lépcsőház szépült meg, hamarosan pedig az 1896-ban lerakott parketta rekonstrukciója következik. Az állami intézményt működtető humántárca ez utóbbi két feladattal Rostás Árpádot bízta meg. Ami nem kis felelősség, ugyanis elég macerás vele dolgoztatni. Persze nem a munka minősége miatt. A most 52 éves Rostás Árpád állami gondozottként gyermekotthonokban nevelkedett, kitanulta az asztalosszakmát, majd felnőttként bejárta az országot, később egész Európát.
Többmint harminc éve dolgozik restaurátorként: megfordult a Vatikánban és Versailles-ban, itthon a Parlament, a Dohány utcai zsinagóga és számos más műemlék épület felújításán jutott feladathoz. Mivel sem érettségije, sem restaurátori papírja nincs, hivatalosan egyetlen műemlék épület rekonstrukcióján sem dolgozhatna. A szakmában nehezen viselik el, hogy romaként és restaurátori papír nélkül magasabb színvonalú munkát végez, mint sokan bizonyítvánnyal a zsebükben.
Kollégái azt sem nézik jó szemmel, hogy éppen a papírok hiánya miatt a piaci áraknál olcsóbban dolgozik, amivel nyilván üzleti érdekeket is sért.Míg a szakma egyik fele átkozza, mások segédkezet nyújtanak neki: Somogyváron például az egyik legnagyobb hazai restaurátortekintély, Morgós András vállalta Rostás munkájának szakmai irányítását és felügyeletét – így már a műemlékvédelemnek sem volt kifogása a megbízás ellen.
Az eredmény a megbízókat igazolta: a lepusztult kastélyépületben valóságos ékszerként csillog a felújított fa lépcsőház. Azt azért a szemére vetették, hogy az általa vállalt márciusi időpont helyett csak júniusra fejezte be a munkát – igaz, Rostás maga is elismeri, hogy a határidőkkel rendre meggyűlik a baja. A restaurálásba bekapcsolódó 26 gyerek közül 16-an vizsgát is tettek a speciális tanfolyam végén. Ami nem azt jelenti, hogy mostantól mindannyian asztalosnak készülnének, de például a 23 éves Józsi szívesen tanulná ki a szakmát.
Igaz, azt is mondja, hogy csak Árpi bá mellett szeretne dolgozni. „Ért hozzá, nekem meg ugyanolyan ügyes a kezem, mint neki” – mondja az enyhe értelmi fogyatékos fiatalember. Azt már mások teszik hozzá, hogy Rostás Árpádnak nemcsak a keze jár munka közben, hanem a szája is. Mesél, énekel, szórakoztatja a közönségét. A gyerekek alig várják, hogy megkezdődjön a parkettafelújítás – a roma vándorasztalos irányításával.
A kastélyban egyébként egy bevésés hirdeti, hogy 1896-ban mások mellett Rupf Sándor asztalosmester alkotta meg a díszes falépcsőt. Nem akármilyen munkát végzett, műve több mint száz évig szolgálta az épület használóit. Rostás Árpád – szokásához híven – ezúttal is elrejtett egy üzenetet a faelemek mögött azoknak a mestereknek, akik majd legközelebb hozzányúlnak a lépcsőházhoz. Nem árulta el, mit írt az utódoknak. Hiszi, hogy az intelmei legalább egy évszázadig titokban maradnak.
