Ám ez nem adhat felmentést azoknak, akik embertelenül bánnak a menekültekkel. Másfelől: az idén Európába érkező migránsok száma nem éri el az egymilliót, miközben az unió összlakossága 500 millió fölött van. A következő években is sok menekültre kell számítani, de a bevándorlás nem lesz jóval nagyobb, mint a pénzügyi krízis előtt volt. A válság ugyanis megfelezte az érkezők számát. Az összetételük viszont valóban megváltozott: kevesebben jönnek Kelet-Ázsiából és Latin-Amerikából, sokkal többen a Közel-Keletről és Afrikából.
– Ahogyan a tagországok a határokon pingpongoznak a menekültekkel, az nem azt jelzi, hogy kudarcot vallott az unió létrejöttéhez vezető elgondolás, miszerint létezik közös európai érdek?
– Ahol nincs uniós hatáskör, ott az egységes érdeknek megfelelő döntés sosem egyik napról a másikra alakul ki. Más példák is vannak arra, hogy a tagországok először a nemzeti érdekeiket képviselik. Ez történt a görög válságok idején is, amikor szintén hosszú idő kellett a hitelmegállapodásokhoz.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Úgy látja, menekültügyben megfogalmazható összeurópai álláspont túl azon, hogy humánusan kell bánni az ide érkezőkkel?
– A határvédelem, a menekültek tömegét ellátó közel-keleti országok támogatása, és az, hogy fejlesztés- és biztonságpolitikai intézkedésekkel stabilizálni kell Szíriát, illetve a többi, élhetetlenné vált államot, minden európai érdeke. A közös álláspont kialakításához viszont azért is idő kell, mert az unió ma sokkal nagyobb és heterogénebb, mint huszonöt éve, a schengeni és a dublini rendszer kialakításakor volt. Megváltozott a környezet is. Nincs már Szovjetunió, abban a formában Irak és lassan Szíria sincsen.
– Nem lehet, hogy nemcsak a környezet változott meg, hanem a választói elvárások is, és egyre több európai vezető csak ehhez igazodik Orbán Viktortól az osztrák FPÖ politikusain át Le Pen-ig, amikor élesen bevándorlóellenes politikát képvisel?
– Lehet, de látni kell, hogy teljesen eltérő összetételű társadalmak kormányai utasítják el a befogadást. A keleti peremországok – köztük Magyarország – jellemzője a demográfiai hanyatlás, míg például Nagy-Britanniában hosszú ideje nő az unión kívüli és belüli bevándorlók aránya, ezzel együtt a teljes népesség is. Mégis egyaránt a sajátos helyzetükre hivatkozva akarnak mentességet ezek a tagállamok. A kelet-európai országok joggal hivatkoznak saját nehézségeikre,
de ez nem ad kibúvót az emberiesség elemi követelményei alól,
vagy nem magyarázza az olyan hajmeresztő megnyilatkozásokat, mint például hogy Szlovákia azért nem hajlandó befogadni muzulmánokat, mert az országban nincs mecset.
A kvótarendszer kelet-európai elutasítása azért is nehezen érthető, mert a javaslat figyelembe vette az országok fejlettségét, teljesítőképességét, nem pusztán terület- vagy népességarányos volt.
Egyértelmű, hogy Magyarországról is terhet venne le a menekültek elosztása, az elutasítás inkább annak szólt, hogy az Orbán-kormány – amely ebben hivatalba lépése óta következetes – nem akar több hatáskört adni
az uniónak semmilyen téren.
– Be lehet tartatni a kvótaszabályokat? Orbán azzal érvel, hogy ha valaki Berlinben akar élni, nem éri be Tiszafüreddel.
– Kétségtelen, hogy bárhol telepítik le őket, a menekültek szabad mozgását nem lehet megakadályozni. Korlátozni azt lehet, hogy hol kapnak letelepedési engedélyt és hol vállalhatnak munkát – mindaddig, amíg egy ilyen korlátozásnak értelme van.
Szerintem annak nincs értelme, hogy a menekülteket olyan helyre kényszerítsék, ahol rosszul bánnak velük.
– A kvótaterv nem jellegzetesen brüsszeli társadalmi mérnökösködés? Körzővel, vonalzóval, számológéppel meghatározható, hogy ki hol éljen?
– Az uniós megoldások sokszor úgy születnek, hogy a steril, szakértői elképzeléseket a politikai testületek hozzáigazítják az élethez vagy saját akaratukhoz.
Mindkét fázisra szükség van, itt is ez történik.
A kvótában azonban elsősorban nem a mérnökösködést kell látni, hanem a tagországok közötti szolidaritást. Azokat az országokat, amelyeken keresztül a legtöbb menekült érkezik, és amelyekbe a legtöbben menni akarnak, a többieknek segíteniük kell. A kvótához való hozzáállásban az mutatkozik meg, hogy melyik kormány hogyan viszonyul a szolidaritáshoz, ami az unió egyik alapértéke.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Társadalmi befogadásért felelős uniós biztos volt. Maradt tennivaló az utódjának is. A magyar kormány a romák integrációjának sikertelenségével magyarázza, hogy nem akarunk bevándorlókat, máshol a fiatalok munkanélkülisége miatt mondják azt: nem tudnak gondoskodni az érkezőkről – különösen, hogy többségük fiatal férfi.
– A munkahelyek száma nem véges egyetlen országban sem: néha nő, néha csökken, jó gazdaságpolitikával pedig bővíthető. Ráadásul a bevándorlók aktív korosztályhoz tartozó csoportja vállalkozó szellemet, keresletnövekedést is hozhat, így élénkítve a helyi gazdaságot. Való igaz, hogy sok a fiatal férfi az érkezők között, akik részint a kötelező sorozás elől menekültek el, mert nem akartak golyófogóként meghalni, és ez méltányolható. Másrészt a migrációs gyakorlatban megszokott, hogy
azok jönnek először, akik egészségesek, könnyebben találnak munkát, és pénzt tudnak hazaküldeni, illetve akiket később követhet a többi családtag. Ez éppen azt bizonyítja, hogy ezek az emberek nem élősködni, hanem dolgozni akarnak.
Ami a dél-európai államokat illeti: ott valóban nagy a munkanélküliség, de ezt figyelembe vette a kvótajavaslat, ráadásul Görögország kivételével a déliek is kezdenek kilábalni a válságból, gazdasági fellendülés idején pedig könnyebb befogadni a bevándorlókat.
– Ha már Görögországot említette: meglepte a Sziriza győzelme a hétvégi választáson?
– Nem. Ciprasz azért kezdeményezte az előre hozott választást, hogy visszatérhessen, és a közvélemény-kutatások is a Sziriza győzelmét jelezték. Ami szembetűnő, hogy a választási részvétel csökkent. Az év eleji eufóriát az apátia váltotta fel. Ez a kormányzásra stabilizáló hatással van, viszont így kevesebb az esély a változásra.
– Szóval ez a győzelem volt az újbaloldal első nagy veresége?
– Ellentmondásos a helyzet. Azt mindenesetre láttuk, mi történik, ha egy radikális baloldali erő kerül hatalomra egy pénzügyileg kiszolgáltatott országban, és provokatív módon kezd el tárgyalni a hitelezőkkel.
Sok görögnek fáj, hogy belekényszerítették az országot egy harmadik segélyprogramba, ám azt mondják, Ciprasz legalább harcolt. Kudarcot vallott, de megpróbálta.
Miközben lehet, hogy a korábbi vezetőik is megpróbálták, ám de akkor a tárgyalások a színfalak mögött zajlottak. Leszámítva azt, amikor 2011-ben Papandreu népszavazást kezdeményezett, amibe azonnal bele is bukott. Az elmúlt tíz hónap pozitív hozadéka, hogy az európai közvélemény ma már pontosan látja, hogyan zajlik az adósok és a hitelezők közötti alkudozás az eurócsoporton belül.
– Ami elég rossz fényt vet az unióra.
– Így van. Ez a modell nem fenntartható.
– A Sziriza eddigi története szolgál tanulsággal az európai baloldal számára, vagy Görögország ahhoz túlságosan speciális helyzetben van?
– Az a jövedelemveszteség, amelyet Görögország elszenvedett, a GDP negyedének elveszítése, békeidőben semmiképp nem szokványos, nem elfogadható – ráadásul brutális munkanélküliséggel járt. Nyilvánvaló az is – ma már a Nemzetközi Valutaalap is ezt mondja –, hogy az adósságkönnyítés szükségszerű, mégsem adják meg könnyen Görögországnak. Az emberek pedig a két hagyományos nagy pártot együtt tették felelőssé mindezért, és ez máig érezhető. Az Új Demokrácia a várakozások ellenére nem tudta megszorítani a Szirizát, a PASZOK pedig az észrevehetőség határán stabilizálta táborát.
Ez az eredmény nem feltétlenül jelenti a radikalizmus támogatását, inkább a korrupció és a nepotizmus elutasítását. A Sziriza melletti kitartás cáfolja azokat, akik szerint a görögök nem akarnak szakítani a múltjukkal.
Kívülről nézve azonban arra figyelmeztet a görög példa, hogy az egyéni sérelmekre alapozott tárgyalási stratégia az EU-ban nem működik.
– Nem csak a Sziriza miatt tűnik úgy, hogy a baloldal fordulóponthoz jutott. Van, ahol a régi pártok helyett újak veszik át, ugyanakkor Nagy-Britanniában a Munkáspárt változik: nem megújul, hanem mintha a hagyományos értékeihez térne vissza. Mivel magyarázza ezt?
– Az egyenlőtlenségek elszabadulásával a fejlett országokban. Mára Európa országaiban a jövedelmi egyenlőtlenségek olyan mértékűek, hogy az OECD szerint is a gazdasági növekedést veszélyeztetik. Egyrészt az eurózónán belüli egyensúly felborult, másrészt az egyes országokon belül jelentősen növekedtek egyenlőtlenségek, például Nagy-Britanniában is, a 25-30 évvel korábbi helyzethez képest. Nemcsak Európában van ez így, és Ferenc pápától Barack Obamáig ma nagyon sokan arról beszélnek, hogy csökkenteni kell az egyenlőtlenségeket. A társadalomtudományokban pedig az elmúlt év a jövedelmi különbségek növekedését évszázados távlatban bemutató Thomas Pikettyről szólt.
– Piketty radikális megoldást sürget: globális, progresszív vagyonadót. A hagyományos baloldal nemigen reagált erre, az újbaloldaltól viszont nem áll távol a radikalizmus.
– Ezért kell Tony Atkinsont is olvasni, aki mestere és ihletője is Pikettynek. Piketty francia, könnyebben javasol adóztatást – egy progresszív ember nem is mondhat le a progresszív adózásról –, de
nem lehet egyetlen eszközzel megoldani az összes, egyenlőtlenségeket okozó, fokozó és újratermelő problémát.
Ugyanilyen fontos az egyenlő hozzáférés a minőségi oktatáshoz és egészségvédelemhez, a pénzügyi-tőkepiaci rendszer szabályozása, a lakáspolitika, az örökösödési adó, és még folytathatnánk.
– A magyar baloldalon alig esik szó minderről.
– Valóban szordínós a vita, viszont volt egy érdekes fejezete a garantált alapjövedelem ügyében. Erről Magyarországon az európai átlagnál sokkal komolyabb politikai és szakmai eszmecsere folyt, még ha nem is kormányzati körökben, hanem ellenzéki oldalon. Magyarország azért specifikus, mert a legtöbb országgal ellentétben itt a jövedelmi különbségeket nem a piac polarizálja, és az állami újraelosztás változása nem csökkenti.
Nálunk a piac – mivel viszonylag sok ipari munkahely maradt meg vagy keletkezett – nem polarizál nagymértékben, az állam viszont a családtámogatás regresszívvé alakításával, az egykulcsos személyijövedelem-adóval, a munkanélküliek járadékának csökkentésével, a 27 százalékos áfával csak fokozza a különbségeket.
Már az is előrelépés lenne, ha ezen a területen irányváltás történne.
– Ez nagy távlatokat nyithatna a baloldal előtt, elvégre az állami szférát érintő döntésekkel lehetne csökkenteni az egyenlőtlenségeket.
– Igen, de hozzá kell tenni, hogy mivel az utóbbi 15-20 évben a baloldali politika nem fókuszált ennyire az egyenlőtlenségekre, sok mindent újra fel kell találni. Széles körben az az elgondolás uralkodott, hogy ha lesz gazdasági növekedés, az mindenkinek jó lesz; a tapasztalat azonban nem ez. Nem véletlen, hogy a brit Munkáspártban a Jeremy Corbyn megválasztását követő viták is nagyrészt arról szólnak, hogy a korábbi politika számos sarokpontját felül kell vizsgálni. Újra hangsúlyoznám azonban, hogy a megoldások keresését nem szabad leszűkíteni az állami szférára, illetve az újraelosztásra.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Ha már a Labour: magyar Blair – ha kicsit sárga és savanyú is, de – jutott nekünk egy. A hátraarcot végrehajtó magyar Corbynt látja a színen?
– A politika nem működik copy-paste alapon. Se Blair, se Corbyn, se mások politikáját nem lehet vagy érdemes egy az egyben átültetni, de lehet – és kell is – tanulni belőlük.
– Mégis adja magát a kérdés, főleg az ellenzék állapotát látva: ön lesz a baloldal következő miniszterelnök-jelöltje?
– Szerintem nem.
– Bármi köze van a hazai pártokhoz?
– Uniós biztosként szoros kapcsolatom volt az Európai Parlament magyar képviselőivel. Ezt fönntartom, rendszeresen megtaláljuk egymást, főként szakpolitikai ügyekben hívnak.
– Nincs is ennél többre ambíciója?
– Hasznosnak gondolom az írást, az előadásokat, a vitákban való részvételemet, hogy segítem mások politikai gondolkodását, itthon és Brüsszelben is. Mindkettőt fontosnak tartom, de ha őszinte vagyok, akkor egyértelmű, hogy jelenleg Brüsszelben van több esély arra, hogy elősegítsem a változást, és hogy az jó irányba menjen.
