A Keleti nagy arénájában a rendelőnek használt bolthelyiségbe sorra léptek be az ellátást kérő menekültek. Jött sivalkodó babájával a szír anya. A nő könnyáztatta arca felderült, amint a mellé térdelő orvos hasmasszázzsal, a hőmérő finom mozgatásával sikeresen megoldotta három hónapos csöppsége szorulását, és a baba gügyögve mosolygott a tarka hajú, szemüveges doktornőre, Juditra.
Életmentés ingyen van
Jött a derékfájós kurd fiú, a pengésdrót okozta sebét mutató lány. Jöttek a begyulladt lábköröm, a talpak vérző repedései miatt kínlódó szír férfiak. Az esőben átgyalogolt éjszaka után érkezők szuttyogós cipőjükből nehezen húzták ki cipónyira duzzadt lábfejüket. Sebellátás, kötözés után száraz zoknit, cipőt kaptak. Egyeseknek vadonatúj, másoknak használt adománylábbeli jutott. A rendelő előtt várakozókat sorba állító önkéntes szaladt a ponyvára terített cipőhalomból kiguberálni a leginkább passzoló méretet.
A torokfájás, köhögés miatt gyógyszerrel ellátott lány alatt meg se melegedett a szék. Gyorsan akart távozni a vesegörcse miatt infúzióra kötött fiatalember is, amikor értesült róla, hogy odakinn felállt a hosszú sor, mert újabb szerelvény indul Nyugatra. Hiába figyelmeztették, el fog szédülni, a görcsök visszatérnek, maradjon még.
Félbehagyatta az infúziót, pont úgy, mint előző nap. A kőnél jobban gyötörte volna, ha ezúttal se jut fel a vonatra.
Sietett a bárányhimlő pöttyeivel dekorált kisded családja is.
Nem tartóztatta őket a gyerekorvos, csak arra kérte az anyát az arab tolmács útján, hogy ne üljenek más gyerekesek közelébe, s takarják el a mintás arcocskát. Nem kellett takarnia magát a combhajlataira panaszkodó férfinak. Függönnyel védett sarokban diagnosztizálta alfelén a gombás fertőzést a nyugdíjas háziorvos. Fertőtlenítőszerrel tisztította a régiót Mária, krémmel, steril gézzel, csomagnyi alsónadrággal látta el őt az útra. Alig egy órája voltam megfigyelő, amikor megérkezett az én emberem.
Az elkínzott arcú afgán Saber. Az ügyeletes onkológus vakbélgyulladásra gyanakodott. Napokkal később ismerte el, a kórkép nem volt ilyen egyértelmű. Két tipikus tünet, a láz és a hányás hiányzott. Persze nem akart kockáztatni, sebészhez küldte. Musa fordított fársziból: a fiú hasa 3 napja fáj, Röszkétől idáig érve lett kínzó. 15 éves. Ezt jó hírként értékelte a 15-nél alig többnek látszó Móni, s máris hívta kollégáját a Heim Pál sürgősségijén.
Értelemszerűen adódott, hogy felajánljam, kocsimmal elviszem őt a tolmáccsal és testvérével, Nasarral együtt. Fél tíz tájban értünk a felvételi pulthoz. Már ott várt Varga doktor. A hivatalos adminisztrációhoz elég volt, hogy egy fecnire felírtuk Saber nevét és korát. Bármennyit írhattunk volna, ám senki nem rugózott azon, mennyire szabályos ez a megoldás. Hastapintás után maradt a vakbélgyanú, a végső diagnózist vérvétel, ultrahang utánra ígérte az orvos. Kérdezte, elkezdhetik-e a vizsgálatokat.
A három fiú tanakodott. Megértették, végzetes lehet, ha a vonaton perforálódik.
Az orvossal rábeszélő üzemmódba kapcsoltunk: kértük az öt hónapja Pesten (védett házban) lakó Musát, győzze meg őket, feltétlenül fogadja el Saber a műtétet. A nagy gondjuk az volt, hogy ez mibe kerül. „Az életmentés ingyenes” – nyugtatta őket az orvos, erre bólintottak. Saber bevérzett szemei lecsukódtak, altatószer nélkül is szenderegni kezdett. Amikor épp nem a hasát vizsgálták, arca kisimult, békés volt. Musa úgy tudja, 4-5 napja nem aludt, s a 40 napnyi út során három hete nem láttak ágyat a fiúk.
Nincs mese: megy Fótra
Vérvétel után a branül Saber karjában maradt az antibiotikum fogadására. Vénája alig volt szúrható, annyira kiszáradt. Két palack infúziós oldat se váltott ki vizelésingert, a harmadik töltötte fel annyira a hólyagját, hogy éjféltájban ultrahangra mehetett. Nasar nézte a képernyőn a gyulladt féregnyúlványt, tudomásul vette, indokolt a sürgős műtét. De egyre nyugtalanabb lett, menne vissza a Keletibe, anyját, más rokonokat várni. Hamarosan jött is érte két segítő. Az UH ismeretében a sebész, dr. Hegyi szervezni kezdte a műtétet.
Fél órán át zuhanyozta a fiút egy férfiápoló, vigyázva a branülre. „A haját is megmostam, mint egy kisgyereknek!” – evvel kezembe nyomta Saber összehajtogatott ruháit. Talán közöttük volt a talizmánja is, de a mosógépbe nem került otthon. Útközben csúszhatott ki a hónom alól, kocsik kerekeinek prédájául az Üllői út hajnali forgalmában. A hajnali műtétet követő reggelen másik épületbe szállították Sabert. Vittem utána a kórházi motyót, és itt is leadtam a névjegyem, kérve, értesítsenek, ha intéznivaló akad.
|
| Fotó: Kovács Klára / Népszabadság |
Akadt! Öt körül hívtak a kórházból, sürgősen kerítsek egy felnőtt családtagot. Megígértem, szólok az anyjának, ha az elmúlt éjjel megérkezett. Este találkoztam is vele. Egy pillanatra! Az orvosi szoba előtt felvert sátraknál állt a család. Mintha törzshelyük lett volna. „Nasar”, szólítottam meg az ismerős fivért, ő pedig rögtön magyarázni kezdett a kör közepén álló kendős asszonynak. A doktor szót véltem hallani. A felbukkanó fárszi tolmácsnak mondtam, szívesen elviszem Saberhez látogatóba az anyját.
A bólogatásból azt hittem, rendben. Ám az orvosi szobából visszatérve két perccel később a család tagjainak már csak a hátát láttam. Szinte futottak. Nem értem utol őket. A kihúzó vonatot is csak hátulról láttam. Egy segélyszervezet munkatársa mondta, ő adott nekik vonatjegyet, erre felkapták a csomagjaikat és mentek! Hátrahagyva Sabert.
„Egyszerűbb lesz így, a Vöröskereszt majd intézi a családegyesítést” – hangzott ékes magyarsággal az arab dr. Taha véleménye.
Végül a Vöröskereszt nem így került képbe! A naphosszat Saber mellett üldögélő fiú a testvére lehet, rögzítette az osztályos nővér, Erzsi, majd kibökte, az intézeti védőnő látni akar. Már jött is. „Miért hagyta elutazni az anyát? Megmondtam, baj lesz, ha magára marad a kiskorú. Nem csellenghet egyedül egy idegen városban. A kórház ki nem engedi innen!” Meghűlt bennem a vér. Csütörtöki hívásakor nem készített fel erre, de ha mégis, akkor sem tudom, miként reagált volna az anya. Marad? Azt kockáztatva, hogy lezárul előtte a határ?
Elszakítva őt a már Németországban lévő többi gyerekétől, unokájától? „Gyermekvédelmi eljárás alá vonják, megy Fótra! Az se számít, ha az itt ülő testvér esetleg nagykorú” – folytatta Antal Klára, majd vad telefonálgatásba kezdett. Közben Erzsi nővér minden nyelvismeret nélkül kiderítette a látogatónak, Saber másik testvérének, Majidnak az adatait. Csak Majid intelligenciája kellett a továbblépéshez. Rájött, ha Saber neve, születési éve áll az orra alá dugott lapon, majd őt böködik, tőle is erre van szükség. „06.10.1997”, írta.
A karján felálló szőrt mutatta a nővér, aki idegesen leste, nehogy 1998 álljon a papíron! „Jeleztem volna, hogyan írja át az utolsó számot!” Majidnak persze senki nem szólt, hogy csak 18 év feletti személy jelölhető gyámnak! Az intézeti családgondozó ezalatt a külföldiek ügyében illetékes V. kerületig jutott. Elnézést kért, hogy péntek délben zavarog. Hosszú töprengés után a gyámügyes azt ígérte, hétfőn dönt, bemenjen-e valaki, s milyen papírokkal. Közbevetettem, a fiúknak semmilyen papírjuk nincs.
Ezt meg se hallva, a hivatalvezető szavait adta tovább: „Hét főig kitalálja, engedélyezhető-e a fivér gyámul jelölése, s milyen papírok kiállításával adható ki neki a kiskorú”. No, ez nem vicces, itt komolyan veszik a szabályokat. Nem volt értelme megismételnem, már a hétfő is késő, szeptember 15-én „új időszámítás” kezdődik. Ráadásul az sem biztos, hogy hétfőn, 4 nappal a műtét után elengedi az orvos. Nincs értelme vitatkozni, hisz a védőnő azt sem vette jó néven, hogy telefonálni akartam (az afgán menekültek ügyeivel foglalkozó segítőnek). „Ne hívjon senkit, míg nem tárgyaltam az illetékesekkel. Az én reszortom az intézkedés!”
Gyógyulás? Indulás!
A fiúk ügye meg az én reszortom, gondoltam, így az ő „programterve” nekünk nem jó! Nem fogjuk meghallgatni az V. kerületi döntést. „A zárójelentést se kell megvárni! Az osztrák oldalon arab mentős megy érte, szerez tolmácsot, ott van állami segítség is ehhez. A seb ellátásához amúgy se kell nyelvtudás. Mihelyst kiléptek a kórház kapuján, hívom Ahmedet, mikortól várhatja” – mondta a jogász.
(Később látom egy szeptember 12-i lapban: „A Magyarországon regisztrált kísérő nélküli kiskorúak 90%-a afgán, 95%-uk 14 évnél idősebb, csaknem mind fiú”. Megírták, a gyámhivatal 8 napra rövidített, ez alatt ki kell rendelni a gyermekvédelmi gyámot. Az Emmi államtitkárát idézték: a határt rokonok nélkül átlépő fiatalokra a kormány nem bevándorlóként, hanem „sérüléseket hordozó, kiszolgáltatott és veszélyeztetett gyermekként” tekint.)
Majid erről mit sem tudott, csak újra sürgető lett a Keletibe mennie. Ismét találtunk fárszi tolmácsot. A nálunk született szépséges Mursal fordított. Hozzáértőkkel konzultáltunk.
A Helsinki Bizottságnak is dolgozó jogász rábólintott, hétfőn kisétálnak a kórházból, a határig viszem őket, a túlparton lesz Ahmed.
Kértem Majidot, kezdje edzeni öcscsét: vigye magával, ha rágyújt. A lelépéskor is az legyen a látszat, „csak” cigizni mennek az udvarra.
Csakhogy szombaton az első orvos útjukat állta. (Talán korainak találta Saber sétálását, vagy a 15 évest tiltotta a bagótól?) Majid erre stratégiát váltott. Borús arca rögtön elárulta, Mursal szavai meg se leptek: előbbre hozza a lelépést. Önzésből örültem, egy nappal rövidebb lesz a szorongás, hogyan fogjuk az akciót kivitelezni. A szemerkélő esőben Majid a sátrak előtti lépcsőre telepedett. Kérdeztem, nálunk töltené-e az éjszakát. Bólintott. A hírekben megjelent első példák óta tudtam, be akarok fogadni menekülteket.
De hogy győzzem meg a családomat, hogy legalább kisgyerekesek jöhessenek? Van kiskád, bölcső, járóka, rácsos ágy nálunk, matracok, padlófelület. A koszt se gond.
Szándékom „nemességét” (fiam szavai) nem vonták kétségbe, csak ne én jótékonykodjak, ne a mi házukban, és ők ne legyenek bevonva.
Kicsi gyerekeik vannak, ki tudja, minek tenném ki őket is! Amikor szóba hoztam a dolgot, férjem így szerelt le: „mi van, ha 10-20 ember egyszer megfürdik, enni kap? Ezreken kell segíteni, ami csak állami szinten megy!”
Igaz, de ha mindenki az államra várt volna, nem indulnak meg seregek segíteni… Ám, az önkéntesek elemi önzetlensége nyomán olyan humanitárius „szubkultúra” alakult ki, ami külön elemzést érdemel. Kezemre játszott a véletlen: egy külföldről hazalátogató ismerőst beszippantott ez a szubkultúra, s mesélt a Nyugati lépcsőjén infúziót bekötő orvosról. Neki szóltam, megnézném, milyen eseteket látnak el a segítők. Mogyorós Judit visszahívott, este 8-tól kinn lesz. Éreztem, indulnom kell.
Majid mindenre figyel
Így szerda este, szeptember 9-én elkapott a gépszíj. Akkor kapott el, amikor Saber hasa már annyira fájt, hogy szinte támolyogva, derékban meggörnyedve lépett be a „Medical Aid” helyiségébe. Így történt, hogy őt kórházba, majd a testvérét hozzánk vittem. Esténként Majid kérte a telefont. Iránban maradt rokontól kérte a Norvégiában élők számát, hogy rajtuk keresztül üzenjen a Németországba tartó többieknek. „Ha eddig megúsztad, majd most rád kattan a rendőrség. Iráni hívás?” – jegyezte meg a férjem.
Egyre feszültebb lett. Azt azért nem mondta, többet ne aludjon nálunk Majid. Szimpatikusnak tartotta a fiút, aki az ajtó előtt hagyta a cipőjét, reggel a kanapé végébe hajtogatta az ágyneműjét, étkezés után a tálalóedényeket is kihordta. Visszarakta az ételt a hűtőbe. (Amúgy keveset evett. Ízlett neki a vajon átsütött kenyér, a körözött, a csirkefelvágott. A szaftos csirkét tésztával legalább oly sebesen villázta, mint a vele vacsorázó unokáim.) Mindenre figyelt. Egyszer a kocsiban felejtettem a telefonom, ezután nézte, hozom-e a kezemben.
Arca mindig töprengő, komoly volt. Néha felderült, például arra a hírre, hogy mosógépbe rakom a ruháit.
Elérkezett az akció napja. Vasárnap reggel behajtottam a kórházba, vártam a fiúkat. Eltelt egy óra, majd még egy. Megjelent Majid. „Túl nagy a mászkálás, nem tudunk kijönni. Legalább egyig várnunk kell, hátha eltűnnek ebédelni, mint tegnap”, fordított a telefonban Mursal. Kettőkor megint kijött: „kimászunk az ablakon.” Kértem, ne tegyék! Túl friss a hasi seb! Ha kell, estig itt olvasok. A könyvemnél (Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns) aligha lehetett volna alkalomhoz illőbb olvasmány…
A sebészeti részleg sarkánál felbukkant egy rendőr, derekán lőfegyver, tomfa, bilincs. Olykor leposztolt tőlem 2-3 méterre. A szeme sarkából láthatta az autót s vezetőjét. Újabb cigiszünetében Majid a sötétkék (Police) pólóval jött szembe. Érzékelte, baj van. Közben két osztályos nővér is többször átment az udvaron. Ismerősként üdvözöltek az ablakon át. Már késő délutánra járt. Az ügyeletes nővér ezúttal a kocsibehajtóhoz ment, a biztonságiak mellé. Úgy éreztem, bekerítettek.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Majid ösztönei is ezt súgták. (SMS-eimre férjem ezt írta: „Ne csinálj olyat, amit nem szabad. Nem engedheted meg magadnak, hogy lebukj. Hívd az afgán lányt, szóljon a fiúknak, ha most elviszed őket, följelentenek.” Már öt órája ültem a parkolóban, amikor Mursal közvetítésével megbeszéltük, kihajtok. Egyedül. Majidnál hagyom a telefonom. Ők a főbejáratot célozzák meg. Ha kisétáltak, hívja Mursalt. Megmutattam, milyen kód aktiválja a mobilt, hol keresse a kontaktot.
Alig értem haza, alig kaptam meg otthon, mibe keveredtem, hogy voltam képes öt órán át feltűnően, a helyszínen várakozni, átadni a telefonom, más otthoni számot is megadni! Éreztem, miként száll el a családi támogatás. Ráadásul kimerítő volt a nap, az eddigi feszültség. Nehéz lesz a határhoz vezető út! Ekkor megcsörrent lányom mobilja: „A fi úk kinn vannak!” Indultam vissza, megígérve a családnak, nem megyek a határra, a Keletibe viszem őket. Hívtam a jogászt. A késői időpontra tekintettel, ő is jóváhagyta az esti vonatozást.
A rendőr megjelenését szokatlannak találta. Némi gondolkodás után viszont arra jutott, ha fiatalkorúak börtönéből hoztak be valakit, a közelében szoktak posztolni. A biztonságiak mellé kisétáló nővér ügyét magam fejtettem meg később: buli volt a Rezső téren, talán azt nézték a kórházi dolgozók. Amúgy meg a kocsibehajtó mellé járnak cigizni…
A hívás után negyedórával a Szent István kórház parkolójában voltam. A fiúk sehol. „Távolabb kellett húzódniuk, sok rendőr jelent meg a kereszteződésben” – hívott Mursal, mintha röntgen szemekkel látná, hogyan nyújtogatom a nyakam. Ezek a fiúk sokszor lehettek éles helyzetben, hetedik érzéket fejlesztettek, s tudnak konspirálni.
Saber célba ér
Hamarosan leizzadva futott hozzám Majid, egy mellékutcába vezetve. Ott dugta el az öccsét. Saber nem úgy mászott be a kocsiba, mint akit pár napja műtöttek. A Keleti parkolójától az orvosi szobáig is jól bírta a tempót. Ezúttal könnyed mozdulattal heveredett a vizsgálómatracra. Az ügyeletes megnézte a sebét, a szépen gyógyuló pici vágást fertőtlenítette, steril gézlappal fedte, és adott fájdalomcsillapítót az útra is.
Most egy gyerekkülsejű fiú fordított, ő volt az ötödik tolmács. Egy segítő két vonatjegyet nyomott a fiúk kezébe. Mentünk a peronra. Most nem volt tömeg, várakozás. A sorfalat álló rendőröktől nem kellett a betegségre hivatkozással előnyt kérni. Készségesen adtak utat, majd kísérték őket a MÁV biztonsági emberei között a kupéhoz. Saber fürgén felkapaszkodott a lépcsőn, Majidot még meg tudtam ölelni. Eltűntek a szemem elől. A szerelvény mellett haladva kerestem őket a szürke, alig átlátható ablaktáblák mögött.
Fülig érő szájjal mosolyogva, két kézzel integettek. Az elmúlt öt nap alatt csak akkor láttam ilyen derűt Majid arcán, amikor kétéves unokám játszani hívta.
Két perce sem ültek a vonaton, amikor a szerelvény elindult. Három órával később értesítést kaptam, hogy a győri állomáson dolgozó vöröskeresztesek Hegyeshalomba tartó buszra ültették a testvéreket. Késő este már tudtam a Majid vállán lógó Wilson teniszzsák mint ismertetőjel alapján, Ahmed azonosította a fiúkat.Mentőautóval vitte őket tovább…
A hatalmas lelki tehertől megszabadulva korán mély álomba zuhantam. Csak reggel láttam a négy nem fogadott hívást. Kettő a Heim Pálból jött, kettő a rendőrségről. Amikor visszahívtam őket, az ügyintéző azt feszegette, honnan ismerem ezt a titkos számot. Végül rögzítette, jelentkeztem. Azóta várom az újabb hívást. Lehet, hogy hiába. Lezárhatták az ügyet, ha a kórháziak hétfőn továbbadták a rendőrségnek, amit tőlem hallottak. Hogy letehetik a felelősséget, mert Saber célba ért.
