„Eltétováztuk a kegyelmi időt”

A munkatársaink ezután elbizonytalanodtak.

Hosszabb távon egészen biztosan mérhető egészségjavulást eredményeznek a népegészségügyi, különösen a dohányzásellenes intézkedések, melyeknek szintén az egészségügy volt a kezdeményezője. Egyes kényszerű lépések – mint például a radikális megoldásokkal operáló gyógyszer-gazdaságossági változtatások vagy a népegészségügyi termékadó bevezetése – sok tartalékot a felszínre hoztak, de ezek a források nem maradtak teljesen az ágazatban. És sajnos ahogy elmúlt a gazdasági krízis, a várva várt módszeres forrásbővítéssel párhuzamos rendszerszerű átalakítás elmaradt, ezzel pedig úgy tűnik, eltétováztuk a „kegyelmi időt": most újra futni kell a romló ágazati és azt megítélő társadalmi hangulat kiváltotta események után.

– Miért, nem szólt, nem figyelmeztette a döntéshozókat?

– Kórházszövetségi vezetőtársaimmal és másokkal együtt folyamatosan jeleztük és jelezzük a véleményünket. Voltak vitáink is. Amikor például az addig következetesen épített, és valódi betegmozgások, úthálózat és kórházszerkezet alapján gondosan létrehozott térségi modellt megyeire váltották, élesen elleneztem. A közigazgatás akkor „legyűrte" a térségi modellt, most jó látni, hogy újra ezt veszik elő. Kár volt az időveszteségért. Ráadásul a forrásbővítés hangsúlyozása a politikusi és gazdaságpolitikusi közegekben ellenérzéseket és bizalomvesztést szül. Így a szavunk erejét vesztette, de ebből mégse engedhettünk helyzetismeretünkre és lelkiismeretünkre hallgatva.

– Rá lehet szorítani a kórházigazgatókat az adósság nélküli gazdálkodásra?

„A hatékonysághoz nyugalom is kell” Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

– A rendszerben nincs akkora hatékonysági tartalék, hogy akár a mostani, etikai normáinknál egyébként jóval gyengébb ellátási minőséget adósságképződés nélkül tartani lehessen. Az eredményesség és a hatékonyság javításához a pénzen kívül nyugalmi helyzet is kell. A válságköltségvetések időszakai pedig nem ilyenek, így ezektől én óva intem a fenntartót és az ágazatvezetést. A kórházigazgató egyik feladata az, hogy a rábízott lakosságot minél eredményesebben gyógyítsa az általa vezetett intézmény, egy másik pedig az, hogy gazdasági egyensúlyban tartsa a kórházát. Jelenleg ha az elsőben előrelép, eladósodik a kórháza, ha pedig a másodikat tekinti prioritásnak, a betegellátás minőségi romlása következik be. Nyilvánvaló, hogy kell a józan költségvetési fegyelem, de a konfliktus föloldását nem segíti, ha börtönnel riogatják a fedezetlen kötelezettséget vállalókat. A kórházvezetők javára írom, és a kórházszövetség volt elnökeként büszke vagyok arra, hogy miközben a főigazgatók kapnak hideget-meleget az adósságokért, a nagy többség mégis a betegellátást tekintette elsődlegesnek.

– Azért vannak a nullszaldót hozó intézmények is.

– Van néhány ilyen, majdnem kizárólag a krónikus ellátási körből. A kórházak nem azonos pályán fociznak. A finanszírozási rendszer deformált. A kórházaknak kiosztott pénz nincs egyensúlyban sem az ellátandó lakossággal, sem az intézmény szakmai feladataival. Nem azonosak az emberi erőforrás és infrastrukturális feltételek sem. Egyetlen igazgató sem attól jó önmagában, hogy nincs adóssága az intézményének. Kétségtelen, hogy a menedzsmentek teljesítménye is különböző, de ez nem értékelhető egy olyan egyszerű mérőszámmal, mint az adósság mértéke.

– Segíthet a mostani államtitkár öt pontja, benne a kancellárrendszerrel?

– Azt, hogy egy választási ciklus közepén szerepet kapó államtitkár nem nagy ívű programot, hanem végrehajtható projekteket hirdet, jónak tartom. De a választások utáni időkre kell, hogy legyen koherens közép- és hosszútávú stratégiája is az egészségpolitikának. Az öt pont legkritikusabbja kétségtelenül a kancellárrendszer. Ha ez az egymáshoz közel levő szolgáltatók harmonikus együttműködését szolgálja, akkor rendben van.

Ha viszont arról fog szólni, hogy a jelenlegi finanszírozási szint mellett fölülírja a gazdasági egyensúly a szakmai eredményességet, a betegbiztonságot, abból baj lesz.

– Még a kórházszövetség sem tudja, mi lesz ebből?

– Jelen pillanatban a konzultációk az első irányról szólnak, és én nagyon remélem, hogy ez nem is változik.

– Az államtitkár eddigi nyilatkozataiból az is kiolvasható, hogy erősen csökkentenék a kórházigazgatók önállóságát. Sőt azt is mondja, hogy a kancellár lényegében telephelyek között is vezényelhet át orvosokat.

– A kórházi vezetők közötti beszélgetéseken, ha ezt szóba hozzuk, máshogy hangzanak el ezek az állítások. A kórházvezetők ismerik legjobban a helyi viszonyokat, ugyanakkor ésszerű, hogy krízishelyzetben egy-egy intézményi kereten túl is gazdálkodjanak az erőforrásokkal és az is, hogy nagy szükségben harmonizálják a beszerzéseket. De azt is látom, hogy az orvossal és az ápolóval, mint a hímes tojással, úgy kell bánni. Voltak olyan törekvések, gondoljunk csak a 2007-es mobilitási programra, hogy mozduljanak az orvosok, de sajnos az lett vége, hogy aki mozdult, az külföldre ment dolgozni. Magyarország ilyen szempontból konzervatív hely, ragaszkodunk az otthonunkhoz, kórházunkhoz, így nem hiszek abban, hogy a magyar orvos megmozdítható lenne Budapestről vagy az egyetemi központokból a periféria felé, hacsak nincs ehhez hozzárendelve nagyon erős pénzügyi motiváció.

– Ennek nincs meg a forrása.

– Egyelőre nincs, de a magyar egészségügy egyik legnagyobb baja mostanra az egyenlőtlenség az ellátások hozzáférésében. Szétvált a társadalom szegényre és gazdagra. A szegényebb, hátrányos területeken élők egyre nehezebben férnek hozzá az eredményes ellátáshoz, mert elfogynak a szakemberek a környékükről. Másrészt a rendszerben egyre magasabb a magánfinanszírozás aránya, és aki ezt így vagy úgy nem tudja megfizetni, az behozhatatlan hátrányba kerül. Hiába javítjuk az elit és a középosztály életkilátásait a legújabb technológiákkal, és nyerünk ezzel néhány várható életévet, ha közben az ország jelentős hányada meg évtizednyivel le van maradva. Ez erkölcsileg is vállalhatatlan, így a hozzáférés javítása kulcskérdéssé vált.

– Miért nem lépett a kórházszövetség, amikor kiderült, hogy a szakhatóság szerint az intézmények valamivel több mint felében nincsenek meg az ellátás minimális feltételei?

– Mert ennél árnyaltabb a probléma, és az egésznek szerintem a megközelítése rossz. Ez egy olyan örökség, ami sohasem volt tisztába téve, viszont lehetett vele revolverezni az ágazatot is, az ellátókat is. Sosem volt alkalom az egészségügyet rendszerszerűen átépíteni, így nagyon sok kényszerhelyzet, kompromisszum, alkalmi megoldás biztosítja, hogy a beteg ellátáshoz jusson. Attól, hogy valahol az olykor irreálisan sokat elváró minimumfeltétel nincs meg, az adott ellátás értelmesen működhet. Mondok egy példát a saját kórházunkból. 2012 júliusára megcsináltuk a sürgősségi osztályunkat, de sokáig azért ment körülötte a huzavona, mert a minimumfeltételek előírása alapján kellett volna egy mechanikus újraélesztő készülék, noha a gyermekeken 14 éves kor alatt tilos ennek a használata, a beszerzése pedig több millió forintba kerül. Ebből adódóan mi a gyermekkórházunkba ilyet nem vettünk, emiatt nem is feleltünk meg a minimumfeltételeknek. Küzdöttem, mentem, hogy vegyék már ki ezt a gépet a feltételeink közül. Megértették, de nem tudták kivenni, merthogy nincs külön gyermeksürgősségi szakma, és így az általános előírások vonatkoznak ránk. Végül annyit mentem a döntéshozók nyakára, hogy azt mondták, egye meg a fene, a gép nélkül is megkapjuk az osztály működtetésére az engedélyt, de adminisztratív értelemben máig nem felelünk meg az elvárásoknak, vagyis a statisztikákat ez a helyzet is rontja.

– Az új államtitkár által a minimumfeltételek helyébe ígért kompetenciaalapú rendszer jobb lesz?

– Még nem tudom, hogy mit jelent majd a kompetenciaalapú rendszer...

– Akkor máshogy kérdezem, a Bethesda főigazgatójaként kitenné a kórház honlapjára a szövődményes esetek számát, meg azt, hogy hányszor volt kudarcos, hányszor volt sikeres egy-egy ellátás?

– Nem. Most volt egy nagyon tanulságos kommunikációs helyzet a kórházi fertőzésekről, ami megmutatta a probléma ellentmondásosságát.

A világban mindenhol természetes velejárója az orvostudománynak, hogy rengeteg kórházi fertőzés van, és az is, hogy heroikus a küzdelem ezek ellen.

Így van ez nálunk is. Az orvostudomány ugyanis fejlődik, betegek súlyosabb betegségekkel is tovább élnek, erősebb gyógyszerekkel kezelik őket, és az intenzív osztályra kerülők szervezete sokszor éppen a gyógykezelések miatt is legyengült, a fertőzésekre igen fogékony. Ráadásul a korábbi, sokszor máshol alkalmazott túlzott antibiotikum-használat miatt a kórokozók rezisztensekké válva könnyebben elszaporodnak a szervezetben. Ha a súlyos beteg végzetes fertőzést kap ilyen körülmények között, akkor azt lehet úgy interpretálni, hogy nagy baj van, és lehet úgy is, hogy hatalmasat fejlődött az orvostudomány, hiszen a beteg súlyos, korábban jóval előbb biztos halálhoz vezető betegségeit évekig vissza tudta szorítani jó életminőséget adva neki, mígnem végül legyengült állapotban egy elkerülhetetlen fertőzésben veszítettük el.

– Ebben igaza lehet, de ha valamennyi kórház közli ezt az adatot, akkor lesz egy olyan mutató, ami alapján meg lehet ítélni, átlagos vagy annál jobb, vagy rosszabb az adott kórházban az ellátás...

– Lehet, hogy a kiugró érték pont ott lesz, ahol a legjobb a gyógyítás, mert oda kerülnek a legsúlyosabb esetek, és ott tettek meg mindent a leghosszabb ideig a betegért, akinek szervezete mégis föladta... A súlyos égett gyerekeknél, ha életben tudjuk őket tartani, és a mindent bevetve küzdünk velük akár hónapokig, akkor is jöhet egy baktérium, ami minden addigi küzdelmünket keresztülhúzza. Egy-egy gyerek hal meg így két-három évente nálunk, azoknál viszont szinte biztosan előfordul egy ilyen heroikus küzdelemben kórházi fertőzés is.

– Angliában, Amerikában kiírják. Ott hogy csinálják?

– Egy sokkal szervesebben felépülő és működő rendszerben, ahol ráadásul nem terheli ez a mérhetetlen bizalmatlanság is az egészségügyet, egészen más a levegője egy ilyen értékelésnek. Ott a közbeszédben nem válik azonnal durván támadottá az a kórház, amelynek első látásra rosszabbak, valójában azonban pusztán árnyaltabb értékelésre szorulók a minőségi mutatói. Nem azt mondom, hogy nem kell a transzparencia felé törekedni e téren is, csak azt, hogy jelen pillanatban sem a rendszer homogenitása, sem pedig a kultúra, a befogadó közeg nem jó terep erre. Érdemes volna kicsiben elkezdeni, és ebben is szervesen építkezni.

– Az orvospótlásra lát rapid megoldást?

– Nagyon gyors megoldás ebben a rendszerben semmire sincs, éppen ezt fogadják el nehezen a rövid távú sikerekre áhítozó döntéshozók. A gyógyításban sok olyan, ma orvosok által végzett feladat van, amihez nem kellene feltétlenül orvosi végzettség. Az ilyen tevékenységeket elvégezhetnék a jól képzett szakápolók, hiszen ezeknek megvan a protokollja, megtanulhatók, ez szerte a világban gyakorlat. Hogy ez mégsem rendszer nálunk, annak az is az oka, hogy ehhez is hiányzik a bizalom. A beteg azon nyomban gyanút fog, hogy neki nem orvos adta az infúziót, látta el a sebét. Ez is egy gát, meg nyilvánvalóan akadály a belső hierarchia, a paraszolvencia, a szervezetlenség. De az nem kérdés, hogy a váltás ezen a területen is nagyon fontos volna. A mérhetetlen mennyiségű adminisztráció is elveszi az időt a valódi orvosi tevékenységtől. Ebből ma nem látok kiutat, de látni kell, hogy az ezzel elveszett idő és erőforrás is az eljogiasodott, bizalomvesztett légkör következménye.