Sokat köszönhet apja munkásainak, mindenben segítettek. A birtokon hét ember dolgozik, de szüretkor 60-70 napszámost alkalmaz. Ildikó szeret a természetben dolgozni, élvezi, hogy kitanulta a birtok irányításának tudományát, s azt is, hogy jövedelme a pedagógusbér többszöröse. Bevallja, hogy házassága felbomlott, s ennek egyik oka a sok munka lehetett. Férje elment, volt párja 18 éves gyermeke viszont Ildikónak dolgozik.
– Ma már ő a jobb kezem – neveti el magát a paradox helyzetén, ám ennél többet nem mondhat, mert hajtania kell vissza, a következő szállítmányért. A kisvejkei szövetkezet telephelyén június közepétől szeptember végéig nagy a nyüzsgés. A környék falvaiból naponta többtucatnyi járművel hordják a gyümölcsöt. Kisvejke, Lengyel, Mucsfa, Mucsi és Závod e gyümölcsösök nélkül 50-80 százalékos állástalanságtól és mélyszegénységtől szenvedne.
E falvak alig 7-12 aranykoronás földjein a nyolcvanas években a téesz fogott gyümölcsös telepítésbe. A rendszerváltás után – mivel a környező agrárcégek és ipari üzemek elszálltak – ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliség, s ennek kezelésére indult el újra a kistérségben a gyümölcsöstelepítés, uniós támogatással. Jelenleg 300 hektáron terem gyümölcs, a fő sláger a kajszi, emellett alma, bodza, cseresznye, körte, meggy, őszibarack, szilva és szőlő ad megélhetést a gazdáknak és a kertjeikben dolgozó napszámosoknak.
A Fink-birtok az egyik legjelentősebb, hasonló nagyságú alig néhány van, a gyümölcsösök többsége fél és öt hektár között mozog. Egy családot 2-3 hektárnyi barackos már el tud tartani, vallják az itteniek. Egy hektár barackos művelése – attól függően, hogy a gazda mennyi bérmunkára szorul – kijön évente 1-2 millió forintból, miközben 3-4 milliót hoz. A kisvejkei siker részben annak is köszönhető, hogy a gazdák okosan integrálódtak. A másfél évtizede alapított, 65 tagú Danubia-Frucht Szövetkezet a gazdák szakmai felkészítésében, a termés értékesítésében nyújt segítséget.
A gazdák a termésük kétharmadát maguk adják el a felvásárlóknak, egyharmadát bízzák a szövetkezetre, ahonnan főképp külföldre viszik az árut, Bécsbe, Hamburgba, Szentpétervárra. A gazdák másik cége, a Völgység Kincse Szociális Szövetkezet lé- és lekvárüzemet épített, ahol tizenegyen dolgoznak, őket munkahelyteremtő programokkal tanították be az itteni munkára. Ebből az üzemből 64 környékbeli iskolába szállítanak adalékanyagok nélkül készített, százszázalékos gyümölcslevet. A gazdák létrehoztak egy egyesületet is, utóbbi vállalja azok földjének megművelését, akik nem rendelkeznek gépparkkal, s – birtokuk kicsinysége miatt – nem is akarnak gépesíteni.
Az előbbieket dr. Tóth Györgytől, a szövetkezet igazgatóságának elnökétől tudom meg. A 69 esztendős férfi korábban tíz évig irányította is az intézményt. Azért választották meg elnöknek, mert az iskola volt a helyszíne a gazdák továbbképzésének, és Tóth – aki doktoriját agroökológiából szerezte – ösztönzője volt az összefogásának. A szövetkezetek alkalmazottai és a gazdák napszámosai úgy vélik, hogy ezek a gyümölcsösök a kistérség életmentői.
A 34 esztendős Sebestyén Éva 2011-ig egy bonyhádi kábelüzemben dolgozott, aztán leépítették, és kilenc hónapig nem talált munkát. Eközben a kisvejkei asszony családjának 25 ezerről 60 ezer forintra emelkedett a házvásárlás okán felvett devizahitele. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy házassága megromlott, az asszony ott maradt két tizenéves gyerekkel. – Sokszor azt gondoltam, jobb lenne kiszaladni a világból – sóhajt, amikor felidézi ezt az időt. 2012-ben felvették a szövetkezet léüzemébe. Minimálbért keres, ami alig több, mint 2015-ben lejáró hitelének havi részlete, ám szülei segítségével valahogy kihúzza tartozása elfogytáig. Arra a kérdésre, hogy mi lenne a mostani állása nélkül, csak azt ismételgeti: – Nem tudom... nem tudom.
|
FOTÓK: REVICZKY ZSOLT
Reviczky Zsolt |
A szövetkezet udvarán targoncájával térül-fordul Lotz János. A 32 esztendős férfi nyolc évig kivitelező cégeknél dolgozott, hat éve targoncás a Danubiánál. – Az építőipar bizonytalan, sokszor ki se fizették a munkámat – mondja a férfi a tízórai szünetben. – Nekem jó ez az állás, az is jó, hogy nem kell ingázni. Szezonban a fizetés se rossz.
Faggatom, hogy ő miért nem telepít magának gyümölcsöst? Legyint: – Nem úgy vagyok eleresztve. Az apám fuvaros, anyám varrónő. Egy hektárt megvenni, betelepíteni két és fél millió forint. Ha annyi pénzem lenne, akkor vennék egy öreg házat, mert a szüleimmel lakom. Ezért nősülésre, gyerekre se gondolok. A magamfajta nagyon nehezen boldogul.
A 440 lelkes Kisvejke lakóinak harmada cigány, az aktív korú romák túlnyomó többségének a gyümölcsszedés az egyetlen biztos megélhetési forrás. Bár ez csak 80-90 napig tart, ám ez alatt a három hónap alatt összejön annyi, hogy az állástalanok tudnak kicsit spájzolni. Napi 8-10 óra munkával 4-6 ezer forint is összejön, s ennyit a kisvejkei romák máskor nem tudnak megkeresni. Ezt már az 51 éves Sárközi István árulja el, szakadozott szóval. A vékony férfi élettársával, Sztojka Magdolnával 11 gyerekről gondoskodik. A nagyobbak maguk is beszállnak a szüretbe.
– Ha ez nem volna, nem tudom, mi lenne velünk – morogja Sztojka Magdolna, nyűtt mosollyal, miközben szedi a csacsanszka szilvát, s pillanatra sem veszi ki szájából cigarettáját. A szüret több száz napszámosnak ad munkát a környékbeli falvak gyümölcsöseiben, azokat viszont, akik értenek a mezőgazdasági munkákhoz, akár 8-9 hónapon át is alkalmazzák a gazdák. Utóbbiak száma félszáz lehet. Sok, állástalanságtól fuldokló dél-dunántúli falu vezetője irigykedve gondol arra, hogy Kisvejkén és a szomszédos kistelepüléseken ennyi embernek átmeneti megélhetést nyújt a napszám, Höfler József, Kisvejke polgármestere azonban elégedetlen.
A 66 éves férfi így meditál: – Amikor kárpótláskor földhöz jutottak a vejkei téesztagok, a többség hektáronként 20-30 ezer forintért elkótyavetyélte a földjét, mondván, se pénze, se gépe a gazdálkodáshoz. Később jött a telepítési támogatás, és megalakult a szövetkezet, ami megművelte volna a földjüket. Most már a föld nélküliek hiába akarnának elindulni, drága a föld, így marad nekik a napszám, a közmunka, a segély.
A mindig függetlenként induló Höfler 1990 óta valamennyi választáson fölényesen nyert, amiben szerepe van annak, hogy a nyugdíjazásáig a teveli postán dolgozó férfi mindig tiszteletdíjasként vezette a falut. Az is népszerűsíti Höflert, hogy az ő családja is a földet túrja. Saját történetét a polgármester így foglalja össze: – Az anyósom a kárpótláskor jutott öt hektárhoz, s ő azt mondta: földet eladni nem szabad. Ma már van 185 hektár szántónk és öt hektár gyümölcsösünk. A két fiammal közösen műveljük. Előfordul, hogy egyik-másik növény nem úgy sikerül, de az egész birtok mindig nyereséges.
A polgármester okkal szomorkodik a földtelen és pénztelen napszámosok sorsán, ám az is tény, hogy a környékbeli gyümölcstermesztés léptékváltás előtt áll. Egy újabb telepítési programnak köszönhetően öt esztendő múlva a Kisvejkét övező 15 kilométeres sugarú körön belül a gyümölcsösök területe megtízszereződik! A gyarapodásnak a módosabb családok a mozgatói, van azonban egy olyan terv, ami lehetőséghez juttatná a pénzteleneket is. Azokat, akiknek csak félhektárnyi háztáji kertjük van, gyógynövénytermelésbe szeretné bevonni a Völgység Szövetkezet. A gyógynövényeket aztán belekevernék a gyümölcslevekbe és a lekvárokba, amitől a termékek egyedibbek, divatosabbak, eladhatóbbak lennének.
Ha mindez sikerül, akkor az életszínvonal nagyot javulna a hátrányos helyzetű kistérség tucatnyi falujában. Hogy a szövetkezet ki tudja szolgálni a tízszeresre gyarapodó ültetvényterületet, növelni kell a hűtőház és a feldolgozóüzem kapacitását. Ennek a 200 milliós beruházásnak az uniós forrásait még keresik, emellett építenek a szövetkezet tagjaira is. Eddig, ha valamilyen fejlesztésbe fogott a szövetkezet, a tagok fedezték a költségek egy részét. A tagok területarányosan vásárolnak részjegyet, a legnagyobb birtokok gazdái akár 1-2 milliót is befizettek. A befektetést a tagok úgy kapják vissza, hogy a szövetkezet nekik 15 százalékkal olcsóbban szolgáltat, s tőlük mindig átveszik a termést, míg attól, aki nem tag, túlkínálat esetén nem.
Ettől még a „nem tagoknak” is jó a kapcsolatuk a szövetkezettel. Ezt egy nyugdíjas mucsfai házaspár állítja, az előbb hajtottak be autójukkal az átvevő udvarába. Utánfutónyi szilvát hoztak, annyira megbíznak az átvevőben, hogy még az árat se kérdezik meg. A férfi egykor víztársulatnál dolgozott gépkezelőként, felesége meg cipőgyárban. Van ötvenegy szilvafájuk, annak termését mindig idehozzák. Eddig nem léptek be a szövetkezetbe, ám lehet, hogy majd megteszik, hiszen telepítettek két és fél hektár kajszit. A két éve befejezett munkára ötmilliót költöttek, a pénzt két fiukkal közösen dobták össze. Az egyik fiú Bonyhádon társasházkezeléssel foglalkozik, a másik villanyszerelő, most épp külföldön keres boldogulást.
– Szeretnénk a gyerekeknek valami biztosat – mondja a férfi. – Van már három unokánk, szeptemberben megszületik a negyedik, decemberben az ötödik.
Jönnek a barackszedők. A gyümölcstermeléssel foglalkozó családok sarjai hamar beletanulnak a kerti teendőkbe. A Danubia-Frucht elnöke, Szénási Tibor az egyik legnagyobb gyümölcsös gazdája, ötven hektáron gazdálkodik. Azt mondja, hogy a gazdák óvodáskorú kicsinyei már ott lábatlankodnak szüretkor, segíteni akarnak. A tízévesek traktorra vágynak, s meg is tanulják vezetni, a 14 éves gyerekek pedig kötelességüknek érzik kivenni a részüket minden munkából.
A 45 esztendős Szénásinak három fia van, a legidősebb 17 éves. Ő most azon agyal, miképp lehetne számítógéppel vezérelni a terület öntözését. Mellesleg Szénásiék a kárpótláskor kapott földön kezdték, s az első évben annyira „bejött” az egyhektárnyi barackos, hogy attól fogva folyamatosan gyümölcsöst telepítettek. Az elnök ekképp meditál: – Amikor tél végén elkezdődik a munka, mindig azt mondom: elég, nem kell nagyobb birtok, nem bírjuk, aztán hogy vége a szezonnak, otthon ülve egyből azon gondolkodom, mennyivel növeljem az ültetvényt. Már eldőlt, hogy nyolc hektárt megint betelepítünk. Nincs megállás.
