Gőzünk sincs, hol helyezkedett el ezen a skálán Dózsa. Azt sem tudjuk, hogy Dózsa katonaként mit ért. Azt sem, hogy a sorsdöntő temesvári csata csata volt-e egyáltalán, vagy ütközet nélkül szaladt szét Szapolyai serege előtt a had. Dózsa életének egyetlen pontját látjuk élesen: a végsőt. A kivégzéséről sok megbízható és egybevágó leírást ismerünk, és ezek, a tüzes trón legendáját leszámítva, nagyjából megfelelnek annak, ami a köztudatban él. Kegyetlenséghez szokott, a test kínzásában tobzódó kor volt ez, de Dózsa kivégzésének módja és az ő hősies magatartása még ekkor is feltűnt, és foglalkoztatta a hazai és az európai közvéleményt.
Dózsa méltóságteljes magatartását még azok is kiemelték, akik egyébként ellenségesen viszonyultak hozzá. Mások nem is tehették, hiszen Dózsáról az írástudók körében századokon át csak negatív vélemény létezett. A halála óta eltelt öt évszázadból körülbelül másfélben élt szélesebb körökben pozitív Dózsa-kép, hivatalos kultusza néhány évtizedig tartott. Ebben a másfél században viszont hatalmas Dózsa-irodalom keletkezett, mert a kor szinte minden releváns problémáját össze lehetett kapcsolni Dózsával.
Az ambivalens
Vannak nyomai folklorizálódott, misztikus népi Dózsa-kultusznak, de nem tudjuk, mennyire volt ez elterjedt. Az írott forrásokban mindenesetre töretlen volt a nemesség Dózsa-képének, a vérszomjas, bestiális lázadónak az egyeduralma a felvilágosodás koráig. Romsics Ignácnak a Rubikon 2014/3. számában megjelent összeállítása szerint Losontzi István 1771-ben először és azután még sokszor kiadott tankönyve volt az első, amely nem negatív módon ábrázolta Dózsát. Ettől kezdve 1945-ig párhuzamosan élt az idealizált, a bestializált és az árnyalt Dózsa-kép a társadalmi tudat különböző rétegeiben.
Berzsenyi Dániel tudatában „a Dózsa, Hóra gyilkos pórhada” (Vandal bölcsesség) még magától értetődően a történelem sötét erőihez tartozott. A reformer nemeseket a nemesi előjogok eltörlésének ügye az 1514-es követelések mellé állította, de azért nem tudták megkedvelni a főnemeseket karóba húzató Dózsát, kinek személyéhez a kastélyok kifosztása és felperzselése, a nemes hölgyek megbecstelenítése és az urak felkoncolása fűződött.
 |
A bosszúálló Werbőczy István
Wikipedia |
Wesselényi Miklós a Balítéletekről (1831) című nagy művében arról ír, hogy a keresztes hadak „színe alatt a legirtóztatóbb lázadás történt, borzasztó vadsággal kegyetlenkedett a nyomás alatt régóta nyögő parasztság”, és rettegő és bosszúszomjas „eleink” viszont nem kevésbé szörnyű dolgot tettek, amikor megtorlásként megfosztották a parasztokat „törvényes szabadságaiktól és emberi jussaiktól”, igazából ekkor tették őket jobbággyá, ekkor vetették ki a parasztságot a nemzetből, és „Mohács terén kell-e mind az embertelenül kiöntött vérért, mind az embertelen törvényekért lakolni”.
Mint látjuk, már ekkor megszületett a balhit, amely a második világháború után hivatalossá és a közoktatás révén lassan „köztudomássá” vált, hogy ti. az 1514 utáni megtorló törvények alapvetően megváltoztatták a parasztság helyzetét, akadályozták és a nyugat-európai folyamatoktól elszakították a magyarországi társadalmi fejlődést, és jelentős részben 1514miatt következett be a mohácsi csatavesztés. Amint azt a harcok kitörése alkalmából megszólaltatott szaktörténészek ezeken a hasábokon elmagyarázták (Muzsikáltak a kínhalálhoz, 2014. május 16.), ebből szinte semmi nem igaz, a nagyrészt elszabotált törvények az addigi gyakorlaton keveset változtattak, a törökök ellen pedig eleve nem volt semmi esélyünk.
Ez a tévképzet Horváth Mihály, a későbbi ’48-as kultuszminiszter A magyarok története című 1843-as kézikönyve nyomán terjedt el igazán. A jeles paptanár mindkét fél kegyetlenségét elítélte, és úgy fogalmazott, hogy „néhányak bűne miatt az egész osztály sanyarú szolgaságba vettetett”. Dózsát amúgy ő is nagyravágyó, „gonosz szellemnek” nevezte. Közvetlenül 1848 előtt tört be igazán Dózsa a magyar irodalomba. Pár év alatt jó néhány regény, vers, dráma született róla. Ekkor, 1846–47-ben íródott Eötvös József korszakos jelentőségű regénye, a Magyarország 1514-ben is.
Ebben ösztönös, középszerű Dózsával találkozunk, ki mindig csak „vad indulatát követé”. Dózsa értékelésében Eötvös középre áll: „Az, kit a sors nagy történetek eszközéül választott, félistennek vagy ördögnek szokott tekintetni a jövő kor által. Dózsa egyik sem vala e kettő közül. Sem annyira aljas s vérszomjúzó, mint azt nemes vagy nemesek zsoldjában álló történetíróink velünk elhitetni szeretnék; sem oly nemes érzelmekkel eltelt, minőnek újabb korunkban, midőn a nép szenvedései több rokonszenvre találnak, a népmozgalom vezetőjét gondolni szoktuk. A keresztes had vezére vitéz, de közönséges és csak helyzete által kitűnővé vált férfinál nem vala több.
Megtörhetetlen lélekkel, mit halála bizonyít, de előrelátás s minden nagyobbszerű vállalat vezetésére szükséges képesség nélkül, mit a paraszthad egész története bizonyít.” Eötvös igazi hőse Lőrinc pap, a messzelátó reformer. Ő ismeri fel, hogy nem az erőszak útja, a forradalmi út vezet sikerre, melyen addig járt: „Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség fogja körül. De ne hidd, hogy azért reményeimről lemondék. A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen.”
Megváltó trón
333 év telt el Dózsa halála után (pont kétszer annyi, mint azóta), amikor megjelent a pozitív Dózsa-kép a magyar irodalomban. A plebejus demokratákként emlegetett radikális jakobinusokkal kezdődött el Dózsa heroizálása. Konkrétan a Dózsát „a magyar történet egyik legdicsőbb” alakjának tartó Petőfi 1847-es híres versével, A nép nevébennel. Petőfi nem szépíti a nép fellépésének szörnyűségét, hanem helyesli. Nem menteget, hanem fenyeget, és nem habozik Dózsa felvilágosodás előtti, régi népét állatnak minősíteni:
|
Dózsa egy Fidesz-nagygyűlés háttereként
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
„Még kér a nép, most adjatok neki! / Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? / Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg, / Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: / Ismét pusztíthat e láng rajtatok! // S a nép hajdan csak eledelt kivánt, / Mivelhogy akkor még állat vala; / De az állatból végre ember lett, / S emberhez illik, hogy legyen joga.” Sokan ehhez a vershez kötik azt a tévhitet is, hogy Dózsát tüzes trónra ültették, mintha ezt Petőfi találta volna ki, de ez a motívum már évtizedekkel korábban felbukkant.
Jókai Mór idealizált Dózsát állított a Világos utáni sötét években írt verses szomorújátékának fókuszába. Dózsa Jókai által kitalált főrangú kedvese a szomorújáték végszavában meghirdeti a nemzeti gondolaton alapuló osztálybékét: „Midőn a legnagyobb és legkisebb / Egy lelkesült eszmében egyesül (...) S úr és paraszt csak abban versenyez, / Melyik szeresse jobban nemzetét?” Jókai műve alapján Erkel operát írt, amit a kiegyezés pillanatában mutattak be.
A XIX. század közepétől a XX. század közepéig Dózsa megosztó személyiség volt. A radikális ellenzéki mozgalmak a magasba emelték, a konzervatívoknak, a keresztény-nemzeti kurzusnak, a hivatalos Magyarországnak nem kellett. Az ellenzéki mozgalmak Dózsa-képét Márki Sándor 1883-ban megjelent úttörő Dózsa-életrajza alapozta meg. Márki emelte Dózsát Kossuthtal egy magasságba: „Dósa neve borong a korszak kezdetén, – Kossuth neve ragyog a korszak végén. (...) A magyar nép sohasem követett tömegesebben egy forradalmi vezért sem, mint Dósát, midőn jogok nyeréséről – s mint Kossuthot, midőn nyert jogok meghálásáról volt szó.”
A századfordulóra kialakult a Dózsa-kultusz. Dózsa az agrárszocialista, szociáldemokrata és polgári radikális mozgalmak első számú eszményképe lett. 1901-ben a szocialisták pünkösdi kongresszusán megszületik a javaslat: indítsanak mozgalmat azért, hogy szobrot állítsanak Marx és Lasalle mellett „a proletárság magyar előharcosának, Dózsa Györgynek”. „Ha hagyományainkat keressük, úgy elsősorban Dózsa Györgyöt idézzük” – szögezte le Kunfi Zsigmond 1906-ban. 1908-ban az Áchim András vezetése alatt zajló békéscsabai parasztkongresszuson követelnek Dózsa-szobrot.
Ady Endre számos cikkében támogatta szenvedélyesen a szobor eszméjét. Egy 1906-os írásában például így: „Akik a mi nagyjaink lehetnének méltán, a mívelteké, a munkásoké, a rongyosoké, azok nem kellenek nekik. És most akarnak országos Szent Imre-ünnepet csinálni. Csinálnak ezek még Caraffa-ünnepet is, ha a rongyosok olyan gyávák maradnak, mint amilyen rongyosak. Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket. Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai.”
 |
| A parasztokat leverő Szapolyai János |
Ady számos Dózsa-verse közül a szocialista közoktatás a Dózsa György unokáját emelte ki. Azt, amelyik a Petőfi által megverselt fenyegetést újítja fel sokkal kisebb költői erővel: „Hé nagyurak: sok rossz fehér ököl, / Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe / Rettenetes, nagy dühvel özönöl?”
Adynak ennél sokkal jelentősebb Dózsa-versei is vannak. Nagyon sokan kihasználták és közhellyé koptatták a Dózsa–Krisztus-párhuzamot, amire a gúnykoronával való kínzatás és az úrvacsora („vegyétek és egyétek, mert ez az én testem”) csábít. Ez a párhuzam legnagyobb erővel, legsűrűbb képpel, a legnagyobb ellentétet és feszültséget hordozva a Dózsa György lakomáján című versben jelenik meg: „Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer, / Holt ember varjaknak étkük. / Pajtás, mi voltunk a rossz varjak. /Mi éhesen széjjeltéptük. // Gyomrunkban az élet s az átok, / Hajh, gyomor, hajh, kutya bendő, / Ti vagytok Magyarország sírja / S ti lesztek majd a jövendő. // Lesz böjtje a nagy lakomának, / Lesz új vezér és új Dózsa. / Sebő pajtás, ne köpködj: megvált / Bennünket a Dózsa trónja.”
Hat évvel később már azzal keseríti magát és társait Ady, hogy ennek az új Dózsának az eljövetelét ők már nem érik meg: „Egyszer volt itt forradalom, / Hites, igaz forradalom, / Rendet, igazságot csináló, / De Dózsákkal / S azon a hősi hajnalon, / Mikor gőgösen nem alkudtunk. // Egyszer volt itt egy kis remény, De véres és tüzes remény. / Jönnie kell új Dózsa Györgynek / S fog is jönni / Jaj, félek, meg nem érem én, / S ti se drága, csüggedt bajtársak.”
Éppen százéves ez a vers, az Egyszer volt csak. 1514 négyszázadik évfordulójára készült. Ezen az évfordulón a csúcspontjára ért a rendszerkritikai Dózsa-kultusz. Dózsa a magyar történelem „legbecsületesebb, legerősebb, legnagyobb lelkű, a népet legszeretőbb alakja” írta a szocialista munkásköltő, Csizmadia Sándor. Szabó Ervin megállapította, hogy Dózsa „okos, becsületes és önzetlen is”. Szerinte Dózsa programja egyenesen a vagyonközösség (!) volt. Ha már Szabó Ervint sem zavarta Dózsa programjának és jellemének markáns megjelenítésében a ténybeli támpontok teljes hiánya, akkor képzelhetjük, hogy másokat mennyire nem zavart.
Nem halt hiába
A Tanácsköztársaság hivatalosan is megszentelte Dózsa nevét. „Nem rabja már dölyfös heréknek, / Ki műveli, azé a föld, / S fölzeng a győzedelmes ének, / Nem halt hiába Dózsa György.” Ezt remekelte egy ismeretlen költő a Dósa népe című hetilap első számába 1919 júliusában. A lapnak három száma jelent meg, aztán megbukott a Tanácsköztársaság. Amilyen optimista volt az ismeretlen költő, annyira lehangolt az ismert, Juhász Gyula, aki ugyanekkor a Dózsa feje című versében már a bukás utáni világot idézte meg: „Zsarátnok lesz, ami tűz volt, / Síri világ, aki szűz volt, Koponyák és szívek porán / Új dalba fog új csalogány. // Haj, a sírok egyre nőnek / Szőnyegén a temetőnek, / Elhervadnak mind a rózsák / Őskertedben, Magyarország.”
A két háború között a Dózsa-kultuszt leginkább a népi írók táplálták. Valamennyien lelkes művekben méltatták őt. Féja Géza nagy Dózsa-monográfiát publikált. A kommunisták megrendelték Derkovits Gyula híres Dózsa-sorozatát. Rákosi Mátyás a perében az utolsó szó jogán előhozta Dózsát. Ahogy Márki Sándor korábban levezette, hogy Dózsával kezdődött, ami Kossuthtal végződött, Rákosi levezette, hogy Dózsával kezdődött, ami vele végződik.
A mérsékelt ellenzék nem pártolta Dózsát. A kisgazdapárt nevében Eckhardt Tibor utasította vissza a népi írók és a parasztpárt Dózsa-kultuszát. „Mi nem foghatunk össze azzal a parasztmozgalommal, amely eltérve Kossuth Lajos, Nagyatádi Szabó István és Gaál Gaszton tanításaitól a magyar parasztság eszményeinek Dózsa Györgyöt és Áchim Andrást tartja.” Az előbbiek lettek volna azok, akik a nemzeti célokat az osztálycélok, a nemzeti összefogást az osztályharc fölé rendelték, az utóbbiak pedig fordítva. A Magyar Nemzet recenzense is azzal bírálja Féja Dózsa-koncepcióját, hogy a magyar nép igazi hősei nem az osztályharcok, hanem a nagy nemzeti küzdelmek vezetői.
Révai József velük szemben fejti ki, hogy a nemzeti egységfront a kivétel, az osztályharc a törvény, a haladó osztályprogram az igazi nemzeti program, ezért Dózsa Kossuthék fölött áll. „Rákóczit és Kossuthot tiszteli és szereti a magyar nép, de Dózsa a saját vére. A nemzeti egységfront a külső ellenség ellen múló, rendkívüli helyzetek terméke – a harc a belső megújulásért az állandó, az igazán alakító, a haladást biztosító tényezője a nemzeti fejlődésnek.” Az 1945 előtti mértékadó kézikönyvben, Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történetében Dózsa kisember. Egyszerű székely katona, aki nem rendelkezik egy hadsereg irányításának a képességével, és 1514-ben kegyetlen vérengzők álltak szemben kegyetlen vérengzőkkel. A hivatalos Magyarország 1941-et Werbőczy-évnek nyilvánította.
Eltékozolt esély
1945-ben rögvest megkezdődött a hivatalos, állami Dózsa-kultusz kiépítése. Nagy Dózsa-ünnepségeket rendeztek már 1945 tavaszán is. Ettől kezdve Dózsáról nem létezhetett negatív kép a nyilvánosságban. A háború utáni években rengeteg köztér, közintézmény vette fel a nevét, elszaporodtak az emléktáblák, a Dózsa-szobrok. A koalíciós években a nemzeti érzelmek erejét felhasználó nacionálkommunista szemlélet erősödött meg, Ennek megfelelően alakult a Dózsa-koncepció is. Ő és serege immár a honvédő patriotizmus és az osztályharcos forradalom szintézisét képviselte, a velük szemben állók pedig egyszerre voltak elnyomók és nemzetárulók.
„Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség! Éljen a Testvériség! Minden hatalmat a dolgozóknak!” Ezzel kezdődik az emigrációból éppen megtért fiatal Illyés Dózsa-verse internacionalista-kvázikommunista, kassákos korszakából. A harmincas években írt Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című hatásos és világnézeti szempontból meglehetősen szimpla versét sokszor idézték és adták elő az ötvenes években. Illyés 1954-es Dózsa Györgye sokszereplős, patetikus tömegdráma. Dózsa itt hangsúlyozottan nem nemes, ösztönös népi igazságérzet él benne, ami akkor fejlődik tudatos forradalmisággá, amikor Lőrinc barát a maga értelmiségi módján, egy bizonyos Anna pedig a földközeli népi bölcsességével feloldja benne a kegyetlenségtől való szentimentális tartózkodást.
„A Rosszat kímélve a Jót ölöd” – érvel Lőrinc, Anna meg népleányi hasonlattal: „lám, a kondért is homokkal sikáljuk, van, amikor tisztít a piszok is.” Dózsa pontosan úgy beszél és cselekszik, ahogy a Révai-séma szerint kell neki. Először nemzeti összefogással kívánja megvédeni az országot, s amikor konstatálja, hogy az urak erre nem hajlandók, összekapcsolja a belső és a külső ellenség elleni harcot, a belső (az osztályszempont) elsődlegességével: „Harcra! Melyikkel előbb? Amelyik – / mindegy nekünk – előbb következik. (...) Mégis a benti... az a hamisabb! / Az födözi a messzibb másikat.”
Ezzel egy időben született meg a Sztálin halálát követő revíziós kritikai-önkritikai hullám egyik legjelentősebb műve, Juhász Ferenc Dózsa-eposza, A tékozló ország, a fényes szellők szabadságra lelkesült nemzedékének nagy siráma a szabad és emberi élet eltékozolt esélye fölött: „Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér! / S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember-elleni, (...) S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába, (...) Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat”.
Az eposz az emberhúsfaló hangya rettenetével kezdődik és az emberhúst faló ember rettenetével végződik: „Ó, nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló embert! / Ahogy ökrendi-zabálja szegény tébolyúlt a szabadság eleven húsát, / a rondaságra kiéheztetett, a félelemtől önmagát elárúlt nyomorúság, / eszi és kiokádja, mert mások bűnétől nem vár kegyelmet.” „Csupa-ravaszság, csupa-rettenet, csupa-rejtőzés ez a világ.” A végtelenül fájdalmas, tragikus képek, víziók, jeremiádák hatalmas, sodró folyamával egyetlen kincstári, optimista záróstrófa szegeződik szembe: „Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! / Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. / Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, / mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”
 |
| A keresztes hadjáratot meghirdető Bakócz Tamás érsek |
A marosvásárhelyi Székely János 1964-ben írta meg a maga Dózsa-monológját. Székely magányos polgári humanista igazságkereső volt, aki élete legsúlyosabb lelkiismereti válságát élte át ekkor. Édesapját 1958-ban rendszerbírálat miatt nyolcéves börtönbüntetésre ítélték. Székely mindent megtett, hogy kiszabadítsa, olyan verseket is írt, amelyeket aztán soha nem tudott megbocsátani magának. Így szól az ő Dózsája: „...Hát élet az: hazudni szüntelen, / Hazudni folyton szóval s hallgatással, / Hazudni tettel s tétlenséggel is, / Hazudni mindig – éspedig amit / Érdeked ellen, saját érdekükben / Rád parancsolnak, hogy hazudj? // Még szerencse, hogy gondolataid / Nem leshetik ki,még szerencse, hogy / Visszavonulhatsz egy belső világba, / Hová másoknak bejárása nincs! // Ámbár nemegyszer kaptam már magam / Azon, hogy bent is hazudok”.
A jövőt világosan látó Dózsákkal szemben Székelyé az első, ki világosan látja, hogy nem lát semmit: „Csak azt tudjuk, mi ellen és ki ellen, / De sejtelmünk sincs miért viaskodunk.” Ha „csak tőlünk függene: / Hogy rendeznők be ezt a rongy világot? / Tudod, papocskám? / Mert én nem tudom.” A Krisztus–Dózsa párhuzam itt az emberi gyarlóság jegyében áll: „Barátaim, vegyétek és egyétek, / Ez az én testem, mely tiértetek / Töretett meg. És jusson eszetekbe / A húsom íze s gyengeségetek, / Valahányszor egy olyan embert láttok, / Ki aljassággal menti életét.”
Csoóri Sándor és Kósa Ferenc 1968-ban írták meg az Ítélet című filmnovellájukat, melyből 1971-ben készült (nem túl jó) film. „Munkánk során egyre inkább megértettük 1514 jelentőségét. A szomszédos népek maradéktalanul tiszta egymásra találásának az igényét, a szabadság közös akarata által. Mert minden elnyomottnak akkor maga Dózsa volt a forradalom” A szerzők ezzel az internacionalista osztályharcos szöveggel egy 1956-os allegóriát fedeztek. A legsúlyosabb ’56 utáni értelmiségi létkérdést rakják Dózsa vállára. Aki választhat: ha a forradalmat megtagadva kiáll a nép elé, pacifikálja őket, életben maradhat. Werbőczi Aczél György szellemében agitálja Dózsát (kvázi Nagy Imrét): „Nézd, Dózsa György! Országot bíró emberek vagyunk mind a ketten, csak az egyenes beszéd méltó hozzánk...
Gondolsz te arra, hogy a haza sorsát most két ember döntheti el: Zápolya és Te?... Jó katona vagy, sőt, nemesember, azzal szolgálod a hazád, ha életben maradsz. Mi megkegyelmezünk neked, ha kiállsz a sereged elé, és megtagadod mindazt, amit elkövettél... Tudom, nagy lélek kell ehhez... de elmondhatod... magad győzted meg magad, beláttad, hogy a testvérharc árt legtöbbet a hazának. (...) Ha nem... ki kell irtani nyolcvanezer kaszásodat... Nem beszélve a hozzátartozókról... Ekkora vérveszteség jóvátehetetlen. Az ellenség bejön ide és száz évekig a nyakunkon marad... A környező országok meg ránk csaphatnak,mint a héják.” Dózsa persze a halált választja, de ez a választás se nem katartikus, se nem egyértelmű.
„Az én igazi vereségem az... nem tudom, mivel teszek jót nekik... Hidd el, nagyobb harcban vagyok magammal, mint ezekkel.” Az anya pedig, amikor megérkezik fiai vesztőhelyére, így fohászkodik az Úrhoz: „határozz ránk egyszerűbb éveket”. Pár évvel később megszületik Illyés Gyula második Dózsa-drámája, a Testvérek. Ez egészen más jellegű és sokkal jelentősebb mű, mint az 1954-es. Lényegében a két Dózsa testvér párbeszédeiből és monológjaiból áll. Természetesen ez is ’56-ról szól. Dózsa Gergely a testvérét intve Kádárt óvja a gyávaságukat kompenzáló elvtársak bosszúszomjától, kiket így jelenít meg:
„A győzelem hiénái, a diadalszekér önkéntes paripái, a poszt feszta vitézek, a szent halottak hullarablói, a szent ügyek kufárai, meg mind, mind, akik gyávaságukat, hogy a csatatértől messze szűköltek, úgy feledtetnék, de önmagukkal is, hogy a tiprottat tiporják, és részegségig képesek vedelni és vedeltetni a vért, a már veszélytelenekét.” Gergely egy szerzetesen keresztül üzeni meg a forradalom eltipróinak, hogy a saját és az ország érdekében vegyék át a forradalom céljait: „Bírd rá őket arra, hogy a diadal nem az, ha a győztes elveszi a legyőzött fegyvereit, javait, életét: hanem az, ha jogos kívánságait és eszményeit veszi el: veszi át!” Ezt remélték Kádártól, akik reméltek.
A Testvérek már az ötszáz éves Dózsa ünneplésére készült. Fogalmunk sincs, mikor született Dózsa György, de központilag kijelöltek neki egy születési dátumot, 1472-t, hogy legyen mit ünnepelni. Létrehoztak egy emlékbizottságot is, melynek irányelvei még mindig a legortodoxabb révaista szellemben méltatták Dózsát mint a társadalmi haladás nagyszerű hősét, a jobbágyság évszázados törekvéseinek kifejezőjét, az európai osztályküzdelmek jelentős tényezőjét. Két szolgálatkész bértollnok meg is írta ebben a szellemben Dózsa népszerű-tudománytalan életrajzát. A kiskorúak számára Hegedűs Géza. A nagykorúak számára Nemeskürty István.
Így: Dózsa „egységesen gondolkodó önkéntesekből álló toborzódott hadseregét okosan, céltudatosan, vérrel és emberrel takarékoskodva (!) használta fel világos és szerinte nem elérhetetlen célok érdekében – egy elnyomott osztálynak és társadalmi rétegnek akart emberhez méltó körülményeket biztosítani.” Nemeskürty „tanár úr” azt is kideríti a népről, hogy a Tanácsköztársaság közelebb állt hozzá, mint ’48: „Az 1514-ben rabságba taszított nép először 1918–1919-ben támogatott egyértelműen és tömegesen magyar politikai mozgalmat.”
Zavaró tények
Miközben a szélesebb olvasóközönséget ilyesféle maszlaggal etették, az ideológiai ketrecéből kicsúszó történelemtudomány nagyot lépett előre a Dózsa-kutatásban. 1972–73-ban megjelentek Barta Gábor és Fekete Nagy Antal mértékadó kötetei, s az 1972-es nagy Dózsa-konferencián Szűcs Jenő előadta a parasztháború ideológiáját rekonstruáló korszakos tanulmányát. Legkésőbb ekkortól tudjuk, hogy a háború ceglédi meghirdetése mítosz, s hogy az a patriotizmus, amelyet Dózsa népébe a reformkori liberálisoktól a kommunistákig mindenki belelátott, másfél századdal későbbi történelmi fejlemény, a történelmi haladás képviselői Dózsa korában nem a lázadó jobbágyok, hanem a városi polgárok voltak, akik viszont többségükben nem álltak Dózsa mellé.
A keresztes csapatok sokféle árnyalatból összetevődő ideológiáját sem lehet olyan homogén egységnek elképzelni, amilyennek a diktatúra kánonja beállította. Az 1514-es parasztháború ideológiájának voltak ugyan fontos e világi elemei, „alaprétege azonban egy radikálisan és khiliasztikus módon értelmezett keresztes eszme”. A Dózsa oldalán harcolók alapvetően egy keresztes háború résztvevőinek tudták magukat, akik szent parancsot teljesítenek lelkük üdvössége végett, és azok ellen lépnek fel Isten kiválasztott harcosai ként, akik szent kötelességüket, a kereszténység védelmét nem teljesítik, és másokat is akadályoznak abban, hogy teljesítsék.
A parasztháború ideológiájának világi oldalaként Szűcs Jenő a székely modellt nevezi meg. Eszerint Dózsa a székely szabadság és birtokképesség modelljét kivánta kiterjeszteni a magyar parasztságra, a székelység közbülső társadalmi helyzetében kívánta a nemességet és a parasztságot egy szintre hozni. Míg a népi keresztes eszmekör dominanciáját és a ferences társadalomkritika hatását sok minden alátámasztja, a székely modell mögött álló érvek ingatagok, és a történészek közül manapság többen vetik el, mint ahányan elfogadják. Szűcs Jenő tanulmánya végén szinte elnézést kér, amiért szétfoszlatott „megszokott képzeteket és víziókat”.
Az anakronisztikus ideológiai konstrukciókból kiemelt Dózsa már nem kell senkinek. Se hősnek, se antihősnek. Minek kellene? A Dózsa-kultuszt antifeudális és szocialisztikus törekvések éltették. A feudális előjogok eltűntek, a szocializmus előállt, majd csődbe ment, az allegorikus beszédmód kényszere eltűnt, a keresztény-nemzeti, úri Magyarország újjáalapított panteonjában meg Dózsának semmi keresnivalója. Dózsa visszahúzódott a régmúlt homályába.
