Pintér Sándor belügyminiszter gyakran kérkedik azzal, hogy a programmal mindenkinek esélye van munkát kapni, az emberek a társadalom számára is hasznos dolgokat végeznek, így nem züllenek el. Ebben bizonyára akad igazság, de Pintér arról nem tesz említést, hogy aki belép a közmunka rendszerébe, onnan nem igazán tud kikerülni; igazolhatóan csekély az átjárás a közmunka és a munkaerőpiac között. Viszont, ha valaki nem lép be a rendszerbe, akkor elesik a pénzügyi támogatásoktól, és 60 napig kizárják a munkaügyi nyilvántartásból. Ugyanakkor a közmunka fizet, s még ha nagyon keveset is, a 22 ezer forintos segélynél többet. Ez jelentheti az egyik sztereotípia alapját: bizonyos kistérségekben a közmunka afféle megváltás. A kutatási adatok szerint a megkérdezett közmunkások és családtagjaik 62 százaléka él a szegénységi küszöb, 91 százaléka pedig a létminimum alatt – vagyis gyakran az alapvető civilizációs eszközök is hiányoznak a háztartásokból.
A Miskolc és Nyíregyháza térségében rögzített kutatás során a megkérdezettek 30 százaléka vallotta magát cigánynak, de ebből nem következik, hogy a többiek romák-e vagy sem. (Jelentős eltérés van ugyanis a között, hogy ki vallja magát romának, és kit tekintenek mások annak.) A romákkal kapcsolatos előítélet, hogy öröklötten munkanélküliek. Most viszont az derült ki, hogy ezek az emberek már fiatalon, 16-18 éves koruk óta hol tudnak dolgozni, hol nem. Igaz, hogy nincs állandó munkájuk, de így is keményen robotolnak a megélhetésért. Az állandó munkára viszont esélyük sincs, hiszen közel a háromnegyedük csak nyolc osztályt végzett, s ezzel kiestek a munkaerőpiacról.
A megkérdezettek arról beszéltek, hogy a munka, amit végeztettek velük, fölösleges volt: mintha gödröket ásattak volna velük, s utána betemettették volna. A legtöbben közterület-karbantartónként dolgoztak, vagy olyan szakképzettséget nem igénylő munkát végeztek, amellyel nem lehet elhelyezkedni a munkaerő-piacon. A közmunkások arra panaszkodtak, hogy alacsony a fizetés, rosszak a munkakörülmények, kiszámíthatatlan a rendszer, rövid időtartamú a munkaszerződés. Sokan rabszolgamunkát emlegettek. Többen felháborítónak minősítették, hogy ugyanazt a munkát végezték közfoglalkoztatottként kevesebb pénzért, mint amit korábban a rendes munkaerőpiacon, magasabb jövedelemért. Molnár György MTA-kutató, aki részt vesz a tanulmány kötetté szerkesztésében és az adatok feldolgozásában, azt mondja: ezek az emberek általában az önkormányzati intézményekben dolgozók, akiket elbocsátottak majd felvették őket közmunkára.
A megkérdezettek közt voltak diplomások és – jelentős többségben – olyanok is, akik csak 8 osztályt végeztek. A legtöbben arról számoltak be, hogy folyamatos szegénységben élnek, állandó anyagi problémákkal küzdenek. Molnár György azt mondja: a legrosszabb az, hogy ezeknek a családoknak – köztük számos gyermeknek – az egészsége egyre csak romlik, mivel nem tudják megvenni a gyógyszereket, tehát a közmunkaprogram nem segíti elő a munkaerő regenerálódását, ami szintén hátráltatja az elsődleges munkaerőpiacon való elhelyezkedésüket.
A legnehezebb élethelyzetben a tartós mélyszegénységben élők vannak, azok, akik már kiestek a munkaerőpiacról vagy soha nem is léptek be. S hogy ők ezt miként élik meg? „Hajsampont vettem ma is, ez nem luxus ezen az áron. Nagyon szeretem, ha van otthon hajlakk, ami tényleg olyan kis alapvető semmiség, de ez engem mindig boldoggá tesz. Hát ez a testi higiéniához hozzátartozik. Nincs álmom, mert tudom, hogy nincs értelme álmodni, amit elérhetek, ennyi.”
Az átlagnál jóval rosszabban élnek azok, akik korábban dolgoztak, de különböző okok miatt kiestek a munkaerőpiacról. Ők nem tartoznak ugyan a legszegényebbek közé, úgy tudják általában fenntartani magukat, hogy van egy „rendes” kereső a családban. Lemondtak a legtöbb kiadásukról, de próbálnak ragaszkodni egyfajta – még ha alacsony is – életszínvonalhoz. „Nem azt a kólát iszom, amit a nem szegények isznak (…) Ez olcsó kóla, ez 220 Ft, ez 2,5 liter. (…) Fagylaltot sem veszünk, fagylaltozni már régen nem járunk. Már kivettük az életünkből, pedig azt is szerette az én lányom, meg én is.”
A megkérdezettek harmadik csoportja az önmagukat az átlaghoz sorolóké. Ők rendelkeznek valamennyi erőforrással ahhoz, hogy kilépjenek a közmunka-rendszerből, illetve más módokon is jövedelemhez jussanak. Átlagos státuszúnak vallja magát például az a nyolc osztályt végzett férfi, aki 2013 első felében még közmunkásként utat csákányozott, majd a kérdezés idején már „fóliázással” kereste a kenyerét. Vagy az a falusi, eladói végzettséggel is rendelkező varrónő, aki három éve közfoglalkoztatott, és általában utcát seper.
Egy idézet ebből a körből: „Azokat az átmeneti nehézségeket, amióta megszűnt a folyamatos munkaviszonyom, és nem is dolgoztam, és a nejem is gyesen volt, akkor azt nehezebben éltük meg. Annyi mindig jutott, hogy nem csődöltünk be, mint családi kasszával, hanem mindig jutott mindenre, akkor, amikor nem volt jövedelmünk, nyilván kevesebb. Családi gazdaságot is működtettünk, ott azért tudtunk néha mihez nyúlni. Mert odahaza sok mindent megtermeltünk, és így könnyebben át tudtuk vészelni a komolyabb nehézségeket is.”
A legtöbb közmunkás szerint a munkakörülmények rémesek, nincs WC, nincs víz, ha nagy a hideg, nincs melegedőhely, a gépek és az eszközök, amelyekkel dolgoznak, borzasztóak. „Ami engem felháborított, és többször szóvá is tettem, és volt is problémám belőle, hogy elraknak a városnak végére. Van ott egy hatalmas placc, kukoricával bevetve. Se vécé, semmi nem volt. 40 fok melegben nem adtak egy üveg ásványvizet sem. Volt olyan munkatársam, aki rosszul lett, úgy vittük be a fa alá. Egy gyerekes anyáról beszélünk. Szerintem embertelen volt és megalázó is. Az, hogy egy nőnek be kellett menni a kukoricásba kis vagy nagy dolgát intézni, és mellette jöttek az autók, kamionok. Ez szerintem mélyen sértette az emberi méltóságot is.” Az interjúk összessége alapján az érintettek többsége megalázónak érzi a helyzetét, és azt úgy éli meg, hogy már a családja előtt is elveszíti a méltóságát.
Molnár György azt mondja, a közmunkaprogram olyan életstratégia választására kényszerít, ami valójában csapda: vagy közmunkát kap valaki, vagy rendes állást próbál szerezni. A kormány a közmunkára buzdít, és mivel azért jutalék is jár, még ha minimális is, inkább ezt választják az emberek, ami egyfajta elégedettséget is jelent. Csak arra nem gondolnak az érintettek, hogy ebből a csapdából kiszabadulni szinte lehetetlen.
