Kétségtelen, hogy feladatomat nem közéleti állásfoglalások heti gyakoriságú kiadásában látom, hanem könyvek és tanulmányok írásában, különböző típusú, de szakmai előadások tartásában, valamint tanári feladataim korrekt ellátásában. Munkáim és más történészek munkái természetesen alapot szolgáltathatnak különböző emlékezetpolitikai döntések meghozatalához, de helyes, hogy ezeket a döntéseket végül nem mi, hanem a kisebb-nagyobb közösségek és az ő képviselőik hozzák meg.
|
Romsics Ignác
Reviczky Zsolt |
A Szabadság térre tervezett megszállási emlékműről mi a véleménye?
Elmondtam már, hogy magát az ötletet minden további nélkül elfogadhatónak tartom, hiszen 1944. március 19. valóban fontos szakaszhatár Magyarország II. világháborús történetében. Mindig hozzátettem azonban, hogy a szoborterv szimbolikája nem fejezi ki azt, ami ott és akkor történt. Félrevezető Németországot agresszorként, Magyarországot pedig áldozatként bemutatni, miközben hadseregeink nem egymás ellen, hanem egymás mellett harcoltak. A zsidók deportálásáért is közös a felelősségünk. Mindezekről nagyon hasznos lehetett volna egy szakmai konferencia, ahol a kormány identitáspolitikusai megvitathatták volna elképzelésüket hozzáértő történészekkel. Ilyennek talán még ma is lenne értelme.
Régen gyakori vendég volt a tévékben. Mostanában mintha ritkábban látnánk.
2010–11-ig valóban viszonylag sokat szerepeltem különböző tévéműsorokban. Kósa Ferenccel, Martonyi Jánossal, Szabó Istvánnal és Vizi E. Szilveszterrel éveken át részese voltam a Duna TV Törzsasztal című műsorának, amelyben fontos közéleti kérdéseket beszéltünk meg – általában nyugodt hangvételben és érvelő stílusban. 2005–2007-ben szakmai tanácsadója és gyakran szereplője is voltam a Miért? című történelmi műsornak, amelyet Veiszer Alinda vezetett. Részt vettem a 2009–2010-es Magyarország története című, 46 részes ismeretterjesztő sorozat elkészítésében is, amely Nagy György műsorvezetésével zajlott. Ez azon a 24 kötetes könyvsorozaton alapult, amelynek a szerkesztésére engem kért fel a Kossuth Könyvkiadó. Mindkét műsort a köztévé készítette, de azóta más csatornák is műsorukra tűzték. És persze voltak más, alkalmi szerepléseim is. Úgyhogy a történelmi ismeretterjesztésből, azt hiszem, eléggé kivettem a részem. Nem lenne baj, ha ma mások részvételével készülnének ilyen műsorok. Ám sajnos nem készülnek.
De ma is naponta látni a történész kollégáit a különböző médiumokban, amint bonyolult történelmi kérdésekről értekeznek. Önt nem hívják, vagy nem megy?
2014-ben elvileg három történelmi eseményre lehetne emlékeznünk: 1944-re, 1914-re és 1514-re. Eddig 1944-ről, illetve a holokausztról beszéltünk – véleményem szerint elég szerencsétlenül. Egyetlen napi- vagy hetilap, rádió vagy tévécsatorna sem vállalkozott arra, hogy a neki tetsző, ám hozzáértő történészt vagy történészeket felkérve igényes ismeretterjesztő írások, illetve műsorok formájában hétről hétre haladva tárgyszerűen ismertesse a mai magyarokkal, hogy mi és miért is történt a szüleikkel és nagyszüleikkel 1944-ben. De más probléma is akad. A szakmai ismeretterjesztés szabályai szerint készített programok helyett a média lényegében a politikai viták struktúráját képezi le akkor is, ha a múltról beszél. Ilyen körülmények között a megszólaltatott történészek és az önjelölt szakértők állásfoglalásai a társadalom számára aligha különböztethetők meg. Felvilágosító szándékú és politikailag motivált kijelentések keverednek egymással, s a politikai haszonszerzés vélelme adott esetben a legszakszerűbb megnyilvánulást is hiteltelenítheti. Ráadásul kiélezett vitahelyzetekben a történészek sem mindig fogalmaznak árnyalt módon, különösen, ha már a kérdés is sugalmaz és prejudikál. Néhány perces megszólalásokban nem lehet bonyolult történelmi kérdéseket kielégítő módon megmagyarázni. A sok politikai és szórakoztatónak nevezett műsor mellett nagyon nagy szükség lenne történelmi és művészeti tárgyú rendszeres ismeretterjesztő programokra. Ezek nemcsak a magyar állampolgárok történelmi tisztánlátásához, hanem demokratikus elkötelezettségük erősítéséhez is érdemben hozzájárulhatnának.
Miért fontos a mindenkori politikai hatalom számára, hogy a saját szája íze szerint értelmezze a múltat?
A történetírás kezdettől fogva érdeklődik az állami politika különböző megnyilvánulásai iránt, a politikai hatalom pedig kezdettől fogva törekszik rá, hogy a történetírás legitimálja céljait és eszközeit. Kapcsolatuk ily módon ősrégi, ámbár helytől, időtől és személyektől függően nagyon változó. A középkor udvari krónikásai legtöbb esetben kritikátlanul dicsőítették kenyéradó gazdájukat. A XIX. századtól kezdődően, amikor a tudományos történetírás kialakult, ilyesmire ugyan már kevesebben vállalkoztak, de kétségkívül ekkor és ezután is akadtak ideológusi és propagandista szerepre kapható historikusok. A XX. századi diktatúrák időszakában kifejezetten virágzott a hatalmon lévőket dicsőítő apologetika. Ez Hitler Németországát éppúgy jellemezte, mint Sztálin Szovjetunióját és Rákosi Magyarországát. A demokratikus rendszerek történetírását ezzel szemben –szerte a világon – a módszertani és ideológiai pluralizmus, a politikától való távolságtartás és a szakmai autonómia jellemzi.
|
Vlagyimir Putyin az orosz hadtörténésztársaság tagjaival
FORRÁS: WWW.KREMLIN.RU |
Ön éles distinkciót tesz történetírás és emlékezetpolitizálás között. De nem történészek viszik a prímet mindkét műfajban?
Történelmi tudatunk fontos része identitásunknak. Ennek alakítása elkezdődik a szülői házban, folytatódik az iskolákban, majd felnőtté válásunk után a múlt különböző reprezentációval szembesülve – történelmi regényt olvasva, történelmi filmet nézve, történelmi megemlékezések szónokait hallgatva, múzeumba járván stb. – szilárdul meg. Mindezek alapanyagát a történetírás szolgáltatja, ám azok, akik ezt közvetítik a társadalom számára, többnyire nem történészek, hanem politikusok, ideológusok, művészek, újságírók, akiket a történetírás szakmai szabályai már nem vagy csak jóval kevésbé feszélyeznek. Így aztán számos esetben megtörténik, hogy a történész és az emlékezetpolitikus egészen mást gondol a múlt egy-egy eseményéről vagy személyiségéről. Ez mutatkozott meg például 1972-ben, amikor Dózsa György feltételezett születésének 500. évfordulóját ünnepelte az ország. Az emlékezetpolitikusok dicshimnuszokat zengtek jelentőségéről. A neves középkorász, Szűcs Jenő és mások viszont amellett érveltek, hogy a történelmi haladás letéteményesei egyáltalán nem a fellázadt jobbágyok, hanem a felkeléssel szemben ellenséges vagy passzív városi polgárok voltak. Az 1944. március 19-i német bevonulást és következményeit megidéző emlékmű tervével, úgy látszik, ugyanez történt. A döntéshelyzetben lévő politikusok és tanácsadóik elképzelése láthatóan nincs szinkronban a történészek felfogásával.
Hogyan szelektál a történelmi emlékezet? Miért kap egy-egy történelmi esemény vagy személy – legalábbis látszólag – nagyobb figyelmet az utókortól, mint mások?
Úgy vélem, hogy a magyar történelem nagy sorsfordulói adottak, s ez már nagyon régóta így van. Honfoglalás, államalapítás, tatárjárás, Mohács, az ország három részre szakadása, a török kiűzése, Rákóczi-szabadságharc, reformkor, 1848–49 és a kiegyezés. A XX. század esetében talán van még némi bizonytalankodás, de nem kérdéses, hogy az I. világháború és Trianon éppúgy fontos eseménye a magyar történelemnek, mint a második világháború és a holokauszt, a szovjet megszállás és az ország szovjetizálása, 1956 és a rendszerváltás. A kérdés az, hogy hogyan tálaljuk ezeket az embereknek. Dózsa példájánál maradva: az elmúlt ötszáz év magyar krónikásai, történészei, politikusai, írói és képzőművészei hol haramiaként, hol vitéz, ám öntelt és nagyravágyó katonaként, hol plebejus népforradalmárként és a zsarnokság elleni lázadás időtlenített jelképeként láttatták. A Magyar Nemzeti Galéria 1972-es évfordulós tárlatán még több mint félszáz művész Dózsát ábrázoló grafikáját, kisplasztikáját és makettjét mutatták be. Az elmúlt 30-40 évben viszont teljes csönd övezte emlékét. A nagy változásoktól irtózó késői Kádár-korszak emlékezetpolitikusai sokkal szívesebben nyúltak a reformerként bemutatható Szent Istvánhoz, Széchenyihez és Deákhoz, mint a forradalmakat szimbolizáló Dózsához, Petőfihez és Kossuthoz. Az ugyancsak konfliktuskerülő – „tárgyalásos” – rendszerváltás időszakában sem hivatkozott rá senki. A nevét viselő úttörőcsapatok és téeszek pedig maguktól feloszlottak. Az elmúlt néhány hónapban, a parasztlázadás 500. évfordulója alkalmából azonban mintha ismét felfedezték volna. A magát „baloldali patrióta” mozgalomként meghatározó Negyedik Köztársaság Párt (4K!) és a szélsőjobboldal egyik amatőr történésze egyaránt hivatkozik rá. Utóbbi szerint 2014-ben „Dózsával, nem pedig a holocausttal vagy bármi egyébbel” kellene foglalkoznia az országnak. Ám „Magyarországnak ma olyan kormánya van, amely a Dózsa-év elrendelése helyett idegenek előtt hajbókol...”Minderről részletesen írtam a Rubicon legutóbbi számában. De hivatkozhatnék Szent Istvánra is, akinek az emlékét minden politikai erő vállalja, de mindegyik másként. Antall József 1992-ben azt hangsúlyozta, hogy Szent István mának szóló legfontosabb üzenete „a mindennek alapjául szolgáló nemzeti függetlenség”. Az ország 1998-ban megválasztott honatyái, akik az ezeréves évforduló alkalmából 2000-ben külön törvénnyel tisztelegtek az államalapítás és az államalapító emléke előtt, pedig abban látták Szent István nagyságát, hogy „megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel. Azóta Magyarország a keresztény Európa szerves része”. Ettől eltérően a baloldal számára István hagyományosan társadalmi reformer, korának nagy modernizátora, aki „felismerte a haladás irányát és azt cselekedte, amit az adott helyzetben népünk fennmaradásának érdeke követelt”.
Sokan vallják magukat független történésznek. Gyanakodjunk, vagy valóban létezik történészi függetlenség?
A történészeknek éppúgy vannak értékszempontjaik, mint mindenki másnak. Abszolút értelemben tehát ők sem függetlenek. Óriási azonban a különbség a belülről vezérelt és a szakma szabályai szerint dolgozó történész és az identitáspolitikai feladatok elvégzését vállaló ideológus és/vagy propagandista között. Persze a két szerepet azonos személy is eljátszhatja, és ha erre sor kerül, akkor a két írás-, illetve beszédmód szerencsétlen módon keveredhet egymással. Mégis, a tapasztalt szem, az érzékeny olvasó pontosan érzi a kettő közötti különbséget. A szaktörténész feltár, elemez, összehasonlít, mérlegel, de nem állít fel explicit értékhierarchiát. Nem azt tekinti például feladatának, hogy eldöntse: a konzervativizmus-e a jó és követendő, vagy a liberalizmus. Számára mindkét ideológia egyenrangú. Az ideológus szempontjából ez a fajta értéksemlegesség nem létezik. Ő pontosan tudja, melyik érték a jó, és melyik a rossz, s kifejezetten arra törekszik, hogy közönségével a maga megfellebbezhetetlen ítéletét fogadtassa el. A történészek dilemmája inkább az, hogy az elnyomó, gyilkos rendszereket milyen módon célszerű elemezni: demokratikus alapértékeinket explicit módon hangsúlyozva és előtérbe tolva, vagy inkább száraz, távolságtartó és értelmező módon. A szereplők motivációinak, a társadalmi-politikai kontextusnak és a korszak mentalitásainak sokrétű, részletes feltárása azonban mindkét esetben követelmény. Nagyon ritkák az olyan korszakok és az olyan szereplők, amelyek és akik csak fekete vagy csak fehér színekkel ábrázolhatók.
