Korábbi kutatásokból már ismert volt, hogy a klasszikus honfoglalás kori sírokban nyugvóknál néhány esetben megfigyelhető az ázsiai eredetű anyai öröklődés. A csontokban ugyanakkor nagyon lényeges európai elemeket is találtak, amiből arra lehet következtetni, hogy a honfoglaló törzsek szláv és török népekkel keveredtek vándorlásuk során. A Scientific Reportsban megjelent mostani – Szécsényi-Nagy Anna, Csősz Aranka és Mende Balázs által jegyzett – tanulmány megerősíti ezeket a felvetéseket , illetve bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok anyai ági genetikai öröksége nagyon heterogén. A populációban mind az ugor eredetű, mind a közép-ázsiai török népre jellemző genetikai elemek jelen lehettek. A honfoglalók genetikai előzményeit tehát nem lehet csak egy adott régióból vagy népességből eredeztetni.
|
| Janus Pannonius arcrekonstrukciója. Nagyon heterogén |
Néhány évvel ezelőtt Raskó István genetikus is rámutatott arra, hogy elkülönült magyar populációról csak szociális, kulturális és nyelvi alapon beszélhetünk, genetikai szempontból egy európai populációnak számítunk. Raskó kutatótársaival éveken keresztül honfoglalás kori csontokat vizsgált és hasonlított össze a most élők genetikai állományával. A férficsontvázak alapján bizonyították, hogy a honfoglaló magyarok jelentős része uráli eredetű. Az uráli népek férfijai között nagy arányban jelen van egy bizonyos genetikai jellemző, amely a honfoglalás kori férfiminták egy részében is kimutatható. Az anyai ág vizsgálata során Raskóék arra jutottak, hogy a IX–X. századi mintákban megtalálható az ázsiai vonás, a mai magyar nők esetében viszont alig ötszázalékos arányban mutatható ki az ázsiai anyai eredet. Ez azt is mutatja, hogy a genetikai készletünk jelentős részben európai gyökereket tartalmaz.
Ugyanezeket az állításokat támasztja alá Béres Judit genetikus kutatása, aki a mai népességből vett mintákat. Vizsgálatai azt jelzik: a magyarság genetikailag kevert populáció, s teljes genetikai állománya hasonló a környező népekéhez. A genetikus ennél is továbbmegy, szerinte a ma élő magyar férfinépesség háromnegyede olyanok utódja, akik már 30-40 ezer éve Európában élnek. Genetikai értelemben nem különbözünk sokban a környező népektől, csupán a beszélt nyelvben.
Az MTA Régészeti Intézetének friss kutatása is megerősíti, hogy a IX– X. században még jól fellelhető ázsiai vonások a honfoglalás óta eltelt bő évezredben szinte teljesen kikoptak a magyarság genetikai állományából, azonban néhány recens székely és csángó mitokondriális DNS-típus fennmaradó nyomaira utalhat.
Mende Balázs már egy 2008-ban, a Magyar Tudomány hasábjain publikált tanulmányában rámutatott arra, hogy a honfoglalás kori populációt nem értelmezhetjük jól körülírható, adott időpillanatban jellemezhető népességnek, s a klasszikus honfoglalónak minősített temetkezések nem fedik, nem fedhetik le a Kárpát-medencébe érkezett népesség egészét, csupán egy-egy jellegzetes, morfológiailag elkülöníthető típusát. A genetikus szerint a vizsgálatoknál problémát jelent, hogy nem minden esetben sikerül megfelelő és használható DNS-nyomokra bukkanni a temetőkben felelt maradványokból. A hiányzó minták miatt nem lehet teljesen pontos válaszokat adni népességtörténeti kérdésekre.
A most közölt tanulmányban a Kárpát-medencei X. századi adatok jelentős része teljesen feltárt temetőkből származik, amelyekben az anyai ági rokonság csekély aránya egy mobil, temetőit rövid ideig használó népességre utal. Az adatok jelzik azt is, hogy a honfoglalás korának kutatásában használt régészeti-történeti kategóriák – a korábban használt klasszikus leletanyagú, valamint köznépi temetkezések szerinti csoportosítás – által létrehozott csoportokat jelenleg nem lehet megfeleltetni homogén eredetű népességeknek.
A kutatás szerint továbbra is nehéz megbecsülni a X–XI. századi Kárpát-medence népességét. Becslések szerint a magyar honfoglalók létszáma valahol néhány ezer és félmillió között lehetett, míg az itt élő őshonos lakosság száma csak néhány százezerre tehető. A történeti-régészeti adatok is alátámasztják, hogy a mai magyarság nagyon kevés alapítóra tekinthet vissza.
A kutatásnak a történeti tudományokra nézve is fontos eredménye, hogy rámutat, a X. századi népességnek a régészeti leletanyag alapján kimutatott eltérései mögött nem áll egy anyai ági vérségi-rokonsági szervezőerő. A tanulmány megjelentetése a szerzők szerint azért is fontos, mert a korábbi módszerekkel végzett kutatások egyre inkább háttérbe szorulnak a vezető szaklapok publikációs szempontjaiban.
A magyar genetikusok a jövőben jóval nagyobb mennyiségű adatot szeretnének kinyerni a maradványokból, s így pontosabban feltérképeznék a népességek egymáshoz való viszonyát. Ahhoz, hogy jobban meg tudják állapítani a jelenkor és a múlt közötti genetikai különbségeket, szükség lenne arra, hogy középkori romániai leleteket hasonlítsanak össze a modern kori mintákkal. A genetikusok emellett a magyar etnogenezissel összefüggésbe hozható új területek és régiók, valamint a Kárpát-medence honfoglalást megelőző és azt követő népességének új típusú technológiai eljárásokkal végzett vizsgálatát is bevonnák a kutatásba.
