Az egyedüli haszon, amelyből élnek, az a közjó

Ugyanakkor nem véletlen, hogy bármilyen szép sztorikat kínálnak is ezek a szerveződések, számuk idehaza egyelőre elenyésző. Ennek elsődleges oka az, hogy nem könnyű pénzt szerezni olyan vállalkozásokhoz, amely a rajtnál azt vállalja: versenyhátrányból indul. Ez a gondolat nehezen illeszkedik a „hagyományos” üzleti modellekhez, hiszen azok elsődleges célja a profit termelése, ezért a vállalkozó a kockázatok, költségek minimalizálására törekszik. Ez nyilván nem mondható el valakiről, aki úgy dönt, ­autistákkal termel kézműves csokoládét, mint például a Kockacsoki nevű budapesti vállalkozás.

Azt az üzleti kísérletet – több más mellett – a NESsT támogatja. Ez egy Latin-Amerikában és Közép-Európában működő szervezet, amely társadalmi vállalkozások fejlesztéséért dolgozik. Több történetet kezdetétől menedzselnek idehaza: a módszertan alapján kiválasztják az ötletet, segítenek az üzleti terv elkészítésében, az indulásban, illetve a működés első éveiben.

– A kiválasztott modelleknek többféle pénzügyi megoldással, így vissza nem térítendő támogatással, kedvezményes vagy piaci hitellel, kapcsolati tőkével, szervezetfejlesztési, szakmai tanácsadással is segítünk – mondja Tóth Laura, a NESsT portfóliómenedzsere. Ez az inkubációs program több évig tart: a szerződést évről évre újítják meg, mert időszakonként  értékelik, elérték-e a kitűzött társadalmi és üzleti célokat, a vállalkozók elég erőfeszítést tettek-e a sikerért. Ugyanakkor a NESsT globális stratégiája változik, immár nem az ötletekre, hanem a működő, fenntarthatóságukat már bizonyító modellekre koncentrálnak. Ezekre szánják a pénzüket, amelyeknek húsz százalékát saját bevételeikből, nyolcvan százalékát donoroktól, kockázati befektetőktől gyűjtött adományokból teremtik elő.
Magánadományozó idehaza kevés van, pedig – ahogy arra Tóth Laura emlékeztet – a kis összegű támogatásokkal is lehet nagy célokat elérni. Igaz, ehhez olyan ötlet kell, mint az amerikai KIVA alap létrehozóinak elképzelése. Ennek lényege, hogy magánszemélyek 25 dollárt hiteleznek, az alap kezelői pedig ezekből a miniadományokból épített tőkéből gazdálkodva helyeznek ki kölcsönöket társadalmi célú projektekre. A sikert mutatja, hogy már kétmillióan kaptak pénzt ebből a forrásból. Az alap azzal a mottóval dolgozik: „Az álmok univerzálisak. A lehetőségek nem.”

Idehaza ilyen alapokkal – egyelőre – nem számolhatnak, a források előteremtése állandó kihívás. Nagy a verseny a cégek CSR-program keretében elköltött forintjaiért és a befektetők társadalmi célra szánt tőkéjéért ­egyaránt.

Ez utóbbiból mind többre lehet majd számítani – állítja Lévai Gábor. A Civil Support nevű, civil szervezetek és társadalmi vállalkozások fejlesztésével foglalkozó szervezet ügyvezetője úgy gondolja, a társadalmi vállalkozások terjedése, fejlődése egyre gyorsabb lesz, mert ezek a civil szervezetek 2.0-ás változatai. Azaz Lévai szerint ez az a szervezeti forma, amely hatékonyabban képes elérni azokat a társadalmi célokat, amelyeket korábban az adományokból élő alapítványok, szociális szövetkezetek is maguk elé tűztek: formájukkal, innovációikkal rea­gálnak a kortárs kihívásokra. Ebből következően azt sem tartja kizártnak, hogy néhány évtized múlva nem fogunk külön társadalmi vállalkozásokról beszélni, mert minden vállalkozás magától értetődően fog az üzleti modelljébe integráltan társadalmi célokat is megvalósítani.

A Civil Support most az Impact Accelerator nevű programon dolgozik, amely jelentős tőkével és szaktudással kínálja meg a kiválasztott vállalkozásokat. Lévaiék olyan befektetőket kerestek, akik 30-50 millió forintot is hajlandók társadalmi befektetésre szánni, és ennek tíz százalékát az üzleti tevékenység előkészítésére költeni. Arra a felvetésre, hogy miért­ éri meg a cégeknek, magánbefektetőknek olyan vállalkozásokat finanszírozni, amelyek pénzügyi hasznot nem feltétlenül termelnek, Lévai így felelt: – Mert történet nélkül egyre nehezebb lesz üzleti hasznot is elérni. Látjuk, hogy a fiatalabb generációk számára már nem elsődleges a pénz, amikor munkahelyet választanak. Szükségük van sztorira, amiben hisznek, amiért dolgoznak. Ha a cégek meg akarják tartani a tehetségeket, olyan munkaadói márkát kell építeniük, amelyhez hozzátartozik, hogy tesznek a közösségért.

Ráadásul Lévai szerint a befektetők kihelyezett pénze forgatható, azaz az egyik projektből átrakható a másikba, mert a valóban fenntartható modellek kitermelik a befektetett pénzt. Tóth Laura is úgy véli, hosszú távon csak azok a társadalmi vállalkozások maradnak életben, amelyek üzletileg sikeresek. Adományokra építve ugyanis nem fenntarthatóak. Azzal együtt, hogy az állami támogatások egy része – mint Tóth rámutat – beépülhet a költségvetésbe, hiszen központi támogatás (például­ adókedvezmény) minden cégnek jár, ha pél­dául sérült embereket foglalkoztat. Egyébként az államnak is megérheti a társadalmi vállalkozásokba fektetni. Hiszen azok méltó életmódot és fizetést adhatnak olyanoknak, akik egyébként inaktívként sokba kerülnek az államnak: munkaügyi segélyben, más járadékokban részesülnek.

Ám nem csupán a pénzügyi megtérülés, hanem a társadalmi hatás is mérhető. Sőt Lévai szerint kulcskérdés a kontroll: szerinte minden egyes projekthez kialakítható saját mérési módszer, amely lehetővé teszi az elért társadalmi haszon bemutatását, miként azt is jelzi, ha a modell nem működik. Lévai szerint a mérés abban is segít, hogy tudatosítja, miről szól a vállalkozás, mit kell elérni. Így segít elkerülni a csapdát, amelybe adománygyűjtő alapítványok már beleestek: működésük értelme végül saját fenntartásuk lett, s szem elől tévesztették a célt, amiért létrejöttek. Márpedig a társadalmi vállalkozások sikerének kulcsa, hogy eredményt produkáljanak.
Ahogyan Lévai összegez: „Azon dolgozunk, hogy a társadalmi vállalkozásokkal szemléletet változtassunk. Hogy az állampolgárok aktív formálói legyenek közösségeiknek.”

Helló, Anyu!

Hogyan nyílik? – tesszük fel a kérdést, miután elsőre sikertelenül próbálunk bejutni a HellóAnyu! nevű kávézóba. Nem az ajtónyitással akad problémánk, hanem a műfajban tapasztalatlan kísérletező számára nehezen kezelhető gyerekkapuval. A kis akadályt azért szerelték fel, hogy az odabent önfeledten, szabadon játszadozó, mászkáló kicsik véletlenül se léphessenek ki az utcára. Ebből már kitűnik, nem csupán a bejárat különleges, hanem a közönség is: nem csupán kapucsínójukat kortyolgató üzletfelek, barátok vannak a vendégek között, hanem babák, kisgyerekek, akik anyukájuk és/vagy apukájuk társaságában töltik az idejüket.
A HellóAnyu! ugyanis olyan közösségi tér, amelyet azért hoztak létre, hogy a kisgyermeküket nevelő szülőknek ne elszigeteltségben kelljen tölteniük mindennapjaikat, hanem élhessenek közösségi életet, ahogyan babájuk születése előtt.

– Tizenhárom éve született a nagylányom, akkor szembesültem azzal, milyen nehéz a közösségi élet a kismamák számára: babakocsimentes övezetekkel tele a város, még a trolira sem fértünk fel, miközben családbarát hely alig akad. Ezzel szemben például Berlinben minden sarkon találni találkozóhelyet, ahol szívesen fogadják a kicsiket, és fel is készültek rájuk – meséli Lipták Orsi, a társadalmi vállalkozás ötletgazdája és tulajdonosa.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

A korábban tolmácsként dolgozó nőben már akkor megfogalmazódott, hogy olyan közösségi teret kellene teremteni, ahol a szülők találkozhatnak, időt tölthetnek együtt úgy, hogy a városban vannak, nem pedig otthon, a négy fal között. Ezért is tartja fontosnak azt is, hogy végül a VII. kerületben, Budapest centrumában sikerült kinyitnia a kávézót.

Ennek másfél éve, akkor valósult meg – évtizedes előkészítés után, csatlakozó önkéntesek és segítők támogatásával – az álma. A nyitásig zaklatott volt az út. Sokáig járta az önkormányzatokat, próbált segítséget kapni, ám az sem volt ritka, hogy „műfaji” akadályokba botlott, nem értették, hogy valami egészen újat próbál ki, ami se nem kávézó, se nem játszóház, se nem kulturális központ, hanem leginkább mindez együtt. Így nem tudták besorolni egy kategóriába sem, inkább nem vesződtek vele.

Hogy Lipták Orsi nem hagyta annyiban, ahhoz hozzájárulhatott, hogy rabja lett a gondolatnak: jellemző, hogy több alkalommal kérdőíves vizsgálatot végzett. Ki akarta deríteni, mire lenne szüksége a célcsoportnak, ha megvalósulna a közösségi központ. Egyebek mellett a kutatás eredményének köszönhető az is, hogy mindennap meleg étel várja ebédidőben a látogatókat, s olyan menüt készítenek, amiből a gyerekek is falatozhatnak. A vállalkozás indulása óta is újabb ötleteken töri a fejét Lipták Orsi és a csapat, szóba kerülhet a laza franchise-hálózat szervezése, vagy olyan újdonság is, mint a speciálisan kismamák igényeire szabott közösségi iroda kialakítása. (Ezekben a munkához szükséges feltételeket és a helyet nyújtja a működtető.) Merthogy a társadalmi cél nemcsak a kisgyermekes szülők közösségi életének támogatása, hanem munkaerő-piaci reintegrációjuk elősegítése is. Ezért alkalmaznak kismamákat, akik amúgy idehaza nehezen találnának részmunkaidős állást. Pláne olyat, amely olyan rugalmas, mint a HellóAnyu!

– Minden hétvégén körbemegy egy levél, közösen készítjük a beosztást. Annak megfelelően, ki, mikor ér rá. Ahhoz, hogy ezt a szabadságot garantálhassuk, szükségünk van néhány fix emberre és egy-két két bármikor bevethető jolly jokerre, velük együtt összesen már nyolcan-tízen dolgozunk itt – mondja Lipták Orsi, aki a Norvég Civil Támogatási Alaptól nyert pályázati összegnek, valamint a NESsT támogatásának köszönhetően nyithatta meg a közösségi helyet. Ez utóbbinak az inkubációs programja – több új támogató mellett – máig segíti a vállalkozást, és mint Lipták rámutat, bölcsészként nagyon hasznosak számára azok a tanácsadói szolgáltatások, amelyeket kap.

Miközben beszélgetünk, körülöttünk gyerekek totyognak, a sarkokba babakocsik parkolnak le, szülők beszélgetnek, kávéznak, Orsi pedig érkező gyermekeinek pucol narancsot. A tulajdonosnak már megszokott e miliő, éppen ezt akarta látni, amikor az ötleten gondolkodott: „Nemrégiben annak voltam a tanúja, hogy egy gyerek a szőnyegen játszott, az anyukája pedig közben nyelvórát vett a tanárától. Ez az, amit elképzeltem.”

Asszonysorsok a matyó minták mögött

A budapesti értelmiségi családba született Váczi Rozi négy testvérével együtt a Borsod megyei Tardon töltötte első gyermekéveit, miután tanár szüleik úgy döntöttek, hogy a főváros helyett vidéken kezdenek tanítani. Akkor költöztek csak vissza, amikor a legidősebb gyerek iskoláskorba lépett, ám utána is rendszeresen visszajártak a falusi házba, ott töltötték a nyarakat.

– Rendkívül boldog évek voltak ezek, és ma is azt kérdik tőlünk a helyiek, „na, itthon vagytok?” – meséli Rozi. Amikor Nagy Ervin színésszel közös lánya, a most hatéves Lola született, Pest helyett ők is a nyugodt kis faluban akarták eltölteni az első közös hónapokat. – Ervinnek szeptemberben van a születésnapja, mi lent voltunk Tardon, s erősen gondolkodtam, vajon mivel tudnám meglepni. Aztán megkértem az öcsém régi itteni dadusát, Teri nénit, hímezzen egy sima pólóra matyó mintát. Nagy sikere lett, mindenkinek tetszett, így indult el a Matyodesign – meséli az ötlet gazdája, aki aztán társadalmi vállalkozást alapozott az elképzelésre.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

Az autentikus motívumokat sálakra, ruhákra, pólókra, poncsókra hímezik a helyi asszonyok, akiknek fotóját is a termék mellé teszik, egyfajta „fair trade” jegyében. A tisztességes kereskedés komoly jelentéssel bír egy olyan közegben, ahol ma is fillérékért gyártják a kézimunkát az asszonyok. – Minket nem szeretnek a környéken, mert felvertük az árakat, és igazából a jelenlegi fizetésük dupláját szeretnénk majd megadni nekik – mondja Rozi. Ő úgy indította a céget, hogy megkérdezte a hímzőket, mennyit szoktak kapni egy-egy elkészült motívumért. Majd az összeget, amit mondtak, kapásból megszorozta hárommal: ez lett az alapmunkadíj. Az volt a céljuk, hogy igényes tradicionális munkákat vigyenek piacra, amit jó szívvel vesz meg a külföldi vendég, vagy visz magával ajándékul a magyar. Előbb saját webes oldalukon kereskedtek, majd mikor ez leszálló ágba került, üzletpolitikát változtattak: most maguk viszik a hímzéseket azokba az ajándékboltokba, ahová a célközönségük betér.

A faluban van, aki heti néhány órát dolgozik csak, mások mindennap varrnak egy kicsit. Huszonöten dolgoznak jelenleg a Matyodesignnak, többségük nyugdíjas. Egyikük, a hetvenhat éves  Erzsébet, a tardi tájház gondnoka épp egy poncsóra varr rózsát zöld fonallal, amikor felkeressük. Neki az így keresett pénz azt jelenti, hogy könnyebben tudja megvenni a havi gyógyszeradagját, ami húsz-huszonötezer forint. A háromgyermekes Móninak pedig azt, hogy olykor meglepheti a kicsiket egy-egy csokival is, vagy tanévkezdéskor vehet nekik egy-egy új ruhát. A vállalkozást helyben Orsi tartja kézben: ő a raktáros, a munkák kiadója és beszedője. Két gyerek mellett gazdálkodnak a férjével: hat kiskertet bérelnek jellemzően olyan idős asszonyoktól, akik már nem bírják úgy a kapálást, gyomlálását, így termelnek maguknak és eladásra is zöldséget, gyümölcsöt. Nekik is jól jön az a pluszpénz, amelyet Orsi a koordinátori munkával és a hímzésekkel megkeres, főként, hogy szeptemberben lejár a gyed. Tardon nemigen van munka, legfeljebb közmunkásként tudnak elhelyezkedni ideig-óráig az állástalanok.

– Mindig mérges leszek, amikor városi emberek valami furcsa nosztalgiával arról beszélnek, vidéken milyen olcsó az élet. Pedig nálunk drágább a víz, a szemétszállítás, a szennyvíz, és drágább a boltban a kenyér meg a tej is. Ha nem tartanánk kacsákat, tyúkokat, és nem termelnénk meg mindent a kertben, még ennyire sem tudnánk megélni, mint most – mondja Orsi.

Hogy milyen az élet Tardon, arra Váczi Rozi egy személyes példát is hoz. Nemrég lányával együtt strandolni vitt egy hasonló korú kis­fiút a faluból, és ekkor döbbent rá arra, hogy az a gyerek még sosem volt strandon és nem kapott még kétgombócos fagylaltot. Ez tovább erősítette benne az elszántságot, hogy még több embert vonjanak be a vállalkozásba, s kétszer annyi asszonynak adjanak majd munkát, mint most. Ezen a vidéken ugyanis már néhány ezer forintos pluszbevétel is a napi túlélést segíti.

Bútorban a második esély

Kis Mónikának, a Remodel Stúdió ügyvezetőjének pár éve, egy közösségi iroda berendezésekor tűnt fel, hogy Szegeden szinte nem találni olyan vállalkozást, amelyik szépen fel tudja újítani a múlt század második felében divatos, ma már retrónak számító bútorokat. Pedig szerinte „múltbéli” bútorokat már csak azért is fel kell újítani, hogy ne dobják ki őket. Ilyeneket szerettek volna az irodájukba, ám külön kellett elvégeztetni az asztalosmunkát, külön a kárpitozást: mindezt arany­árban.

Amikor azután elindultak egy európai uniós­ pályázaton, amely pályakezdő fiatalok munkatapasztalat-szerzését támogatta, ők a bútor-újrahasznosítás ötletével pályáztak, és nyertek támogatást. Az akkor létrejött Remodel Stúdió olyan fiataloknak akart lehetőséget teremteni, akiknek alacsonyabb az iskolai végzettségük. Értékteremtő munkára szerették volna megtanítani őket. Volt a projektnek egy képzési része: mivel bútorfelújító nem szerepel az országos képzési jegyzékben, ezért két külön szakma, a bútor­asztalos és a kárpitos legfontosabb gyakorlati ismereteit ötvözték.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Csak fiúk jelentkeztek, végül az ő szervezésükben három, a Kárpát-medencei Fia­talokért Egyesülettől további két fiatalember kezdte meg a tanulást. A projekt futamideje viszonylag rövid volt, és nagyon fontosnak tartották, hogy az első évben a pályázati pénzből a működési költséget és a bért is ki tudják fizetni. Kiderült, hogy a gyakorlat a legjobb iskola. Eleinte előfordult, hogy kétszer-háromszor is újra kellett kárpitozni egy-egy bútordarabot. Ezért is bizonyult jó választásnak a retró bútor: a viszonylag egyszerű, szögletes formákkal nem túl nehéz bánni. Van javítani való bőven. Egy részük lomtalanítás előtti adományokból származik, más darabokat pénzért – de nem sokért – vesznek.

Kinek lehet eladni egy felújított kagylófotelt? Hosszú távon is fenntartható, a piacon is megél a vállalkozás? – kérdeztem. A retró divat – felelte Kis Mónika. Elsősorban Budapesten, kisebb mértékben a Dunántúlon, butikhotelekbe, apartmanházakba vásárolnak a termékeikből.

Felújított bútoraik jó minőségűek, kiváló alapanyagok felhasználásával készülnek, egyediek – a közelmúlt feelingje miatt valamennyire otthonosak és ismerősek is. Jelenleg nullszaldó körül van a Remodel Stúdió gazdasági mérlege, de az alapító optimista, van még fejlődési lehetőség a kezdeményezésben. Most ketten dolgoznak benne – két kora huszonéves fiatalember.

Gyémánt Márk egy ismerősétől hallott a lehetőségről. Elégedett, hiszen jól megy már a munka. Kazi Tibor asztalosnak tanult – ezt a tudást egészítette ki a kárpitos ismeretekkel. Nem gondolták, hogy fennmaradhat ez a cég, de megtetszett nekik, szeretnek itt dolgozni.
Ehhez persze tovább kell lépni, hiszen előbb-utóbb lecseng a retró divatja. Kis Mónika ügyvezető lehetőséget lát az egyedi kisbútorok tervezésében, később talán, további képzésekkel, folyamatos fejlesztéssel az antik bútorok restaurálásában is.

Nagyon fontosnak tartja, hogy akinek nem jól sikerült a pályaválasztás, és később módosítana, az is megtalálja helyét a világban. Ő maga is újrakezdőként indult, és tudja, hogy a társadalmi vállalkozás többek között arról szól: mindenkinek meg kell adni a második esélyt arra, hogy megtalálja hivatását.