Az 1990-es évek első felében a magyar szántóföldvagyon 87 százaléka került magánszemélyek tulajdonába. Az úgynevezett második földalapot már nem volt ideje rendelkezésre bocsátani az MDF vezette kormánynak – azóta sem került erre sor. De a most licitálásra felkínált terület nagyságrendjében azzal egyezik meg. E területek nagyobbik része egy 1953-as törvény alapján, nyílt zsarolással, ellenszolgáltatás nélkül került az állam tulajdonába. Azok, akik nem bírták fizetni a beszolgáltatást, ingyen átadhatták a földjeiket az államnak. A kisebbik tételt a Földért életjáradékot programban fölajánlott területek képezik.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív |
Zsiros Géza, egykori kisgazda országgyűlési képviselő, agrárpolitikus kunágotai gazdálkodóként ma is figyelemmel kíséri a mezőgazdaság és a politika változásait. Szerinte az utóbbi évszázadban három ideológia határozta meg Magyarországon a tulajdonviszonyokat: 1945-ig a konzervativizmus, 1945 után a szocializmus, az 1989-es rendszerváltozás után a liberalizmus. A konzervativizmus mezőgazdasági tulajdonformája a földesúri nagybirtok, a szocializmusé a kolhoz típusú termelőszövetkezet, a liberalizmusé a profitorientált tőkés nagybirtok.
Magyarországon is ez utóbbi alakult volna ki, Zsiros szerint megvolt az elképzelés, hogyan vásárolnak föl tőkeerős befektetők téeszeket, állami gazdaságokat akár 5-10 faluban is, és hatalmas táblákon egyetlen növényt termesztenek. Ezt a kárpótlás, amely több mint egymillió embert juttatott földtulajdonhoz, megakadályozta. Szerinte
hosszú távon megfigyelhető egy egyértelmű tendencia: csökken az őstermelők száma és az általuk művelt földterület, ugyanúgy, ahogyan mezőgazdasági társas vállalkozásoké is.
Folyamatosan emelkedik viszont az egyéni vállalkozók részesedése. Ő ezt annak tulajdonítja, hogy működik a természetes szelekció: a mesterségesen kiválasztott tulajdonosoktól fokozatosan azokhoz kerül át a föld, akik valóban tudnak gazdálkodni, bár az ő átlagéletkoruk 60 év körüli. Zsiros eszményképe a jómódú paraszt-polgár, amilyenek a felmenői voltak: eredményesen gazdálkodik, településén virilista, vagyis a legnagyobb adófizetők közé tartozik, közfeladatot vállal ingyen.
A megerősödő helyi tulajdonosréteg befolyását növeli, hogy az állam folyamatosan csökkenti az önkormányzatok pénzügyi támogatását a feladatok egyidejű elvonásával. A helyi közhatalom ezért mindinkább a helyi lakosoktól függ majd – köztük is legjobban attól a szűk rétegtől, amely az önkormányzat működési kereteit az adóiból megteremti.
Zsiros szerint egy családi gazdaság tagjai több településen is licitálhatnak. Így jó eséllyel ugyanazok a családok vásárolhatnak újabb földet, családtagonként 300 hektárig, amelyeknek már így is van.
Biztos benne, hogy az állami földek eladását követően a Fidesz hoz egy birtok-összevonási törvényt
– olyat, amilyet ő már 1994-ben javasolt. Minden vállalkozónak kell legyen egy működési központja, annak közelében fogják tagosítani a szanaszét lévő földterületeit. Fel kell ajánlani az összes területet, és egy földrendező bizottság majd eldönti, hogyan alakítsák ki az egybefüggő, racionálisan működtethető, könnyen megközelíthető birtoktesteket.
A vállalkozókat nem fogja elrettenteni, hogy a jelenlegi helyi piaci ár plusz tíz százalékról indul a licit. A mai magyar földárak még mindig jelentősen el vannak maradva a nyugat-európaiaktól. 1992-ben az első kárpótlási árveréseken 500 forintért kelt el egy aranykorona – ma átlag 50 ezer forintba kerül. Vagyis alig több mint két évtized alatt százszorosára emelkedett az értéke. Mindössze 10 százalék önerőre van szükség, a bank 2,5 százalék kamatra adja a hitelt – a föld értéke azonban évente nem 2,5, hanem legalább 5-10 százalékot emelkedik.
A vevőnek belekerül egy hektár föld, mondjuk, kétmillió forintjába – de az 20 év múlva legalább 4-5 milliót ér.
Vagyis ő tisztán megkap hektáronként legalább 2-3 millió forintot. Ehhez a többlethez ingyen jut hozzá, és ennek a tulajdonnak a súlyával várhatóan azt a politikát fogja támogatni, amely az ajándékhoz hozzájuttatta. (Zsiros megjegyezte, ez az ő esetében nem bizonyosodott be.)
2020-ig biztos a hektáronként 70 ezer forintnyi területalapú támogatás. Húsz év alatt az már önmagában 1,4 millió forint. Ma kérdés, hogy lesz-e ilyen gáláns támogatás 2020 után is. Zsiros Géza biztos abban, hogy valamilyen formában lesz – máskülönben többszörösére mennének föl az élelmiszerárak, és ezt az európai politika mindenáron el akarja kerülni.
Az viszont elég jól látszik már ma is, hogy elkülönül egymástól a falusi társadalom többsége és a határ, a mezőgazdasági termelés. Mi legyen azokkal, akiknek nem jut földvagyon, de még munka sem a családi gazdaságokban? Zsiros szerint az egyik megoldás, amit ma is alkalmaznak, a közmunka: söprögetnek, gereblyéznek az árokparton, ezért az állam ad valamennyi pénzt. A másik lehetőség az önellátás: akár az önkormányzat szervezésében termelnek valamit a közétkeztetés számára vagy saját fogyasztásra.
Az igazi megoldás azonban valamilyen piaci termék előállítása. Korlátlanul lehet eladni például feldolgozott bodzát a mediterrán borok színezésére. Ugyancsak tömérdek támrendszeres, 3-6 centis uborkát lehetne termelni és eladni – akár a belterületi kertek intenzív művelésével. Van egy nagyon komoly lista arról, mit igényelnének az európai piacok. Korlátlan mennyiségben van kereslet földieperre, áfonyára, fehér spárgára – ha valaki meg tudná termelni olyan minőségben és időzítéssel, ahogyan a szervezett piac megköveteli.
Hogy mi hiányzik ehhez? Zsiros szerint a lelki vezető és a professzionális gazdasági vezető. Néhány faluban akad ilyen – példaként a Baranya megyei Cserdit és polgármesterét, Bogdán Lászlót említi –, de ezek a kivételek. Lehetnének ilyenek a tanult agrárértelmiségiek esetleg állami finanszírozással, de egyelőre
ilyen szándék a politika részéről nem körvonalazódik. A következő évtized egyik legnagyobb kihívása a mezőgazdálkodás generációváltása lesz.
Orosz István történész szerint már a honfoglalás is a földtulajdon egyfajta újraosztása volt. A kora középkorban világosan elkülönült a magántulajdon és az állami tulajdon. Utóbbi a királyok birtoka volt, amelyből érdemekért, a hatalmuk megszilárdítása érdekében osztogattak. Persze ha mindig csak osztogattak volna, akkor egy idő után a királyi birtokok elfogytak volna. A gyakori felségsértési perekben, amikor a hatalomnak nem tetsző birtokosokat fej- és jószágvesztésre ítélték, magánbirtokuk visszakerült a király tulajdonába. A magyar Szent Korona területén idegenek is birtokolhattak földet, de csak akkor, ha megszerezték az indigenátust – vagyis „honosították" őket. Ezzel is politikai, hatalmi érdemeket jutalmaztak természetesen.
A 150 éves török uralom idején a magyar földesurak elveszítették a hódoltság területén lévő birtokaikat. A török kiűzése után létrejött egy hivatal, amelynél igazolni lehetett a korábbi tulajdonjogot. Ám időközben nemzetségek haltak ki, bizonyító okiratok vesztek el – e földek jó része visszaszállt a koronára, és megint lehetett birtokokat osztogatni.
1848 előtt jobbágyvilág volt Magyarországon. A XVI. századtól a földesurak arra törekedtek, hogy magánbirtokuk (allódiumuk) is legyen – oda kellett járniuk a jobbágyoknak robotra. A jobbágyfelszabadítás után mind az allódiumból, mind a jobbágytelkekből polgári tulajdon lett. Ismerős arányszám: az összes terület 20 százaléka volt a nagybirtokosok, 80 százaléka a jobbágyok kezén.
Ám a jobbágytelkek a népszaporulat következtében elaprózódtak, egyre több lett a föld nélküli nincstelen, így lettünk a 3 millió koldus országa.
Ennek a tőkés fejlődés megkésettsége, kíméletlensége is oka volt – a városok, az iparosodás csak a nincstelenek kis részét szívta fel. Így alakult ki az a vidéki nyomor és kiszolgáltatottság, amely a népi írók műveiben megjelent, és amire az 1945-ös földosztás jelentett valamilyen megoldást.
Hogy a gyerekek számától függő néhány hold juttatott föld valódi megoldás volt-e? Maguk a kommunisták is az állami vagy közös tulajdonú nagyüzemben látták a továbblépést. Az uralkodó gazdasági megítélés szerint a méretgazdaságosság okán a nagyüzem hatékony, a kisüzem versenyképtelen. Orosz István szerint ez önmagában nem igaz: a dél-amerikai nagybirtokok egyértelműen rossz hatékonysággal működtek, a dániai szövetkezeti kisbirtok viszont példaszerűen versenyképes volt. Ennek hatékonyságához nélkülözhetetlen volt azonban a képzett parasztság – a szövetkezeti rendszert a különlegesen rugalmas dán oktatási rendszer tette máig versenyképessé.
Battonyán a 85 éves Szelezsán György már csak egyetlen szobát tud befűteni abból a házból, amelybe az 1960-as években, a „Kádár-kockák” elterjedése idején költöztek. Ott volt először villany az életükben; fiatal felesége ujjongott, mert elektromos vasalóval vasalhatott. Fürdőszoba korábban csak 10-12 házban, a városközpontban lakó leggazdagabbaknál volt. Az 1960-es évekre a szorgalmas szegényeknek is lehetett. Sparhelt helyett jött a gáztűzhely, később az olajkályha, majd a kényelmes gázfűtés, amit ma már nem tudnak megfizetni.
|
Az egykori kisgazda országgyűlési képviselő, agrárpolitikus és gazdálkodó, Zsiros Géza eszményképe a jómódú paraszt-polgár, amilyenek a felmenői voltak: eredményesen gazdálkodik, településén virilista, vagyis a legnagyobb adófizetők közé tartozik, közfeladatot vállal ingyen. Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság
|
Szelezsán szemtanúja volt az 1945-ös földosztásnak, később ő lett a gépállomás vezetője. Battonya 12 ezer lakosából 4000 volt akkor nincstelen zsellér. Egynapi napszám – ha volt munka egyáltalán – egynapi kenyérre, sóra és petróleumra volt elég. A gyermekéhezés általános volt. Örülhetett, aki malacot tudott vágni, néha csak két család egyet. A kevés sonkának, kolbásznak meg kellett maradni a nyári napszámos időszakra, hogy legyen erő a nehéz fizikai munkához.
Volt egy jó földesúr, de annak egy kegyetlen ispánja. Egy nyári zivatar a földre fektette, a szél összekavarta a búzát. Az ispán ordított: rövidebb tarlót, emberek, a kutya úristenit!. Egy dombegyházi zsellér odaadta neki a kaszáját: mutassa meg, ispán úr, hogy kell! Csendőrt hívott rá, hogy beviszik az irodába, és megverik.
Akkor a többi napszámos a vállára vette a kaszát, és fenyegetően elindultak utánuk.
Ehhez képest kell nézni, hogy a földosztás után, amikor nem az államéból osztottak a gazdagoknak, hanem a gazdagokéból a nincsteleneknek, ló és gép híján teheneket fogtak az eke elé. Kecskét, baromfit tenyésztettek, a fölös tejet a piacon árulták. Nem volt hatékony, de annál, ami azelőtt volt, jobb volt. Önbecsülést adott. Sokan nem akartak belépni a téeszbe – de aztán egy időre olyan jó világ lett, amilyen sem előtte, sem azóta. A battonyai föld mindenkit eltartott közel egyenlő színvonalon. De ez rövid, átmeneti időszak volt – belefért Szelezsán György életébe. Nincstelenek sokasága vette körül, amikor öntudatra ébredt – és agg korában újra nincstelenek sokasága veszi körbe, ha kilép a házából. Az egyetlen szobából, amelyet még be tud fűteni.
