– A kötetben fellelhető tanulmányok többsége személyközpontú. A politikai vezetőkre koncentrált?
– A történelem hús-vér szereplői mindig jobban érdekeltek, mint a személytelen struktúrák. Érdekesebbnek találom rajtuk keresztül megérteni a múltat:
hogyan alakították, vagy éppen szenvedték el az eseményeket azok, akiknek arcuk is van.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– E szereplők többségéről ma is élénk vita zajlik, és a kötetben ön is többször említi a kultúrharcot. Ez ennyire meghatározó a történelmi emlékezet szempontjából?
– Én annak látom. Olyan éles emlékezetpolitikai küzdelmet, mint amilyen ma Magyarországon zajlik, másutt nem tapasztaltam. Sem az Egyesült Államokban, ahol hosszabb ideig éltem, sem Franciaországban, Finnországban és Dél-Koreában, ahol ugyancsak többször megfordultam.
Sőt, még a szomszédos Romániában sem.
Nálunk viszont a Horthy Miklóssal, Trianonnal vagy a holokauszttal kapcsolatos emlékezetpolitikai álláspontok a politikai táborok fontos összetartó elemeivé váltak. A múltértelmezés sok esetben nagyobb kohéziós erő, mint az egyes csoportok társadalmi helyzete és jövőképe.
– Ha ez unikum, akkor speciális társadalmi oka lehet. Mi az?
– Biztos, hogy az okok jó része történeti.
A XX. században például húsz-huszonöt évenként adódott olyan konfliktus, amelynek során az egyik fél súlyosan sértette a másik érdekeit, sőt időnként a megsemmisítésétől sem riadt vissza.
A harc elkezdődött 1919–20-ban, amikor emberek százai lettek a vörös, majd a fehérterror áldozatai, és százezrek a társadalom-átalakítási kísérletek kárvallottjai vagy kedvezményezettjei. A Horthy-korszak huszonöt éve a holokausztba torkollott. Aztán az új hatalom 1945 után minden vagyonától megfosztotta az arisztokráciát és a társadalom más elitcsoportjait. Majd következett a téeszesítés, amely a magyar társadalomnak akkor még felét kitevő parasztságtól vette el a tulajdonát. 1956-ban újra szemben állnak egymással az emberek. Ezek a sérelmek elraktározódtak. A Kádár-korszak vége felé úgy látszott, hogy a sebek már behegedtek, az elmúlt tíz-tizenöt évben azonban kiderült, hogy élesebbek az emlékezeti differenciák, mint azt gondoltuk. A politika pedig felismerte, hogy ezeknek a múltbéli sérelmeknek a felemlegetésével sikeresebben lehet mozgósítani és közösségeket összetartani, mint például szakpolitikai intézkedésekkel.
– Ebből viszont az következik, hogy nagy változást a következő időszakban sem várhatunk e téren.
– Várhatnánk, ha a politikai és szellemi elit belátná, hogy az elválasztó tényezők mellett sok minden össze is köt bennünket.
Jövőnk szempontjából helyesebb lenne, ha erre fektetnénk nagyobb hangsúlyt a sérelmek állandó felemlegetése helyett.
Ám erre kevés elszánást látok. Nem vagyok optimista.
– Nemcsak sérelmek, de bűnbakok is akadnak szépen. Azt írja a kötetben, Gizella lehetett az első közülük a magyar történelemben. A bűnbakkeresés miért lehet nemzeti sport?
– A történelmi bűnbakok mindig leegyszerűsítő magyarázatkeresések termékei.
Bármilyen vereség, kudarc után könnyű kijelölni a felelőst: a zsidók, a dzsentrik vagy éppen a kommunisták tehetnek mindenről.
Ez egyszerűbb, mint a maga összetettségében vizsgálva a múltat saját felelősségünket beismerni és/vagy a történelem logikáját elfogadni.
– Ez a Dózsa Györggyel és Martinovics Ignáccal, Bethlen Gáborral és Horthy Miklóssal egyaránt foglalkozó kötet, felteszem, lezárása egy munkának. Mi következik?
– Érdeklődésem a magyar történelem marad, nem fordulok egyetemes témák felé. A hangsúlyok viszont nem a XX. századon lesznek. Elképzelhető, hogy néhány éven belül írok egy Magyarország egész történetét bemutató könyvet.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Nem kis vállalkozás.
– Ezért fogalmaztam feltételes módban. Az biztos, hogy kialakult bennem egy ilyen, egyelőre amorf szándék és vágy. Más kérdés, sikerül-e megvalósítanom.
– Nehéz belekezdeni egy ilyen munkába?
– A Kossuth Könyvkiadó által kiadott huszonnégy kötetes képes magyar történeti sorozattal, amelynek főszerkesztője voltam, és ezzel a kötettel tulajdonképpen már belekezdtem.
– A történészkarrier megkoronázása egy országtörténet megírása?
– Marczali Henrik, Szekfű Gyula és Kosáry Domokos írt ilyen könyvet. Domanovszky Sándor, Mályusz Elemér és Szabad György nem. Ennek ellenére mind a hatan kiváló történészek.
A mikrotörténet éppúgy lehet jó és rossz, mint a makro.
Kétségtelen viszont, hogy másfajta kvalitásokat igényel az egyik, mint a másik. Ország- vagy régiótörténetek esetében a lényeg nem az analízis, hanem a szelekció, a szerkesztés és a szintetizálás. Mi az, amit a rengeteg ismeretből valóban fontosnak ítélünk, és képesek vagyunk-e ezekből olyan koherens és sodró erejű elbeszélést alkotni, amely megfelel a szaktörténészek tudásának és az olvasókat sem untatja?
– Nagyot buktam volna, ha tippelek, mert a kötet alapján Bethlen Gáborról szóló könyvre fogadtam volna.
– Bethlen Gábort kiemelkedő államférfiúnak tartom. Életrajzának megírását azonban nem tervezem. Ezt előbb vagy utóbb majd megteszi egyik fiatal kollégám, akinek van kedve és ideje a részletekben való elmerülésre.
A lényeg azonban, mint Bethlen István esetében is, nem fog változni.
Tudjuk, hogy saját javán túl mindenekelőtt Erdély javát szolgálta, s ebben minden elődjénél és utódjánál sikeresebb volt. Egy ponton túl az ismeretek extenzív bővülése nem javítja tudásunk minőségét.
– Akkor a nagy képen már nem is lehet változtatni?
– Azon mindig lehet. Az én világképem az, ami már nem változik.
