nemcsak a berendezést vitték el, de szétcsavarozták a falakat, leszedték a tetőt, eltűnt minden, csak a betonalap maradt a helyén, az is tán csak azért, mert nem jó tüzelőnek.
Pete Zoltán évek óta polineuropátiában, idegsorvadásban szenved, ami egyensúlyzavarokat okoz, egyre nehezebben jár, idegerősítő vitamint szed, de nem használ. Úgy érzi, mintha égne a bőr a lábán, pedig a lábának amúgy semmi baja, csak nehezen jár, szóval nem a lábából indult a betegség, de kihat oda is, s egyre rosszabb lesz. A felesége már ágyhoz kötött. Nem mozog, meghízott, a stroke miatt állandó felügyeletre szorul, a férje látja el, s olyan lelkiismeretesen gondoskodik róla, mint annak idején a gyerekükről. Hetvennyolcban Pete Zoltán éppen a kisfia miatt nem ment ki Ausztriába hegesztőnek, pedig Bécsben jó lehetősége adódott volna sok pénzt keresni, de nem ment, nem hagyta a fiát, nem tudott volna nélküle élni, de már nincs fiú, pontosabban van, de nem jön, alig jön. Az asszony a tévét nézi egész nap, és az igen helyett néha nemet mond a férjének, a nem helyett pedig igent, de a férje így is érti, tudja, hogy a felesége súlyos beteg, s neki mellette kell maradnia mindenáron.
|
| Teknős Miklós / Népszabadság |
Az alig ezerlelkes Penészleket Debrecen felől a legegyszerűbb megközelíteni a 48-as főúton, Nyírábrány érintésével, ahol észak felé kell kanyarodnunk a fülöpi útra. Habár Fülöp eredetileg népesebb település volt Penészleknél, az utóbbi időben megcsappant a lakossága, mert most már nemcsak a fiatalok, de a középkorúak is csomagolnak, s mennek Ausztriába, Németországba vagy Angliába. Az Arany János úton csaknem huszonöt éve működik egy kocsma, amelyet a tulajdonosai rövidesen bezárnak, a vendégek ugyanis elfogytak. Azt mondják, a rendszerváltás után pár évig még jól ment nekik, azóta folyamatosan esett a forgalom, de ami az utóbbi egy évben történt, az példátlan:
alig tér be hozzájuk valaki. A fizetőképes emberek elmentek, akik maradtak, azoknak meg nincs pénzük.
Egy fülöpi buszsofőrről mesélik, hogy három műszakban majd kidolgozta a belét, s csak százhetvenezer forintot keresett, félretenni nem tudott, úgyhogy elege lett, s elköltözött Angliába. Most egy tésztagyárban dolgozik, a párja pénztáros egy áruházban, de az egyikük fizetését még így, az ottani magas lakbérek mellett is félre tudják rakni. Most voltak itthon az ünnepekre, és bejelentették, hogy nem akarnak visszajönni. Kérdezem a helyieket, hogy Magyarországon nem akadna-e munka, mire azt mondják:
a legtöbb faluban most már közmunkásnak is csak azt veszik fel, aki jóban van a polgármesterrel, vagyis minden szavára bólogat.
Ez a feltétel. Amúgy Fülöpről még a viszonylag távoli Balmazújvárosra is eljárnak idénymunkára, de olyan keveset kapnak, hogy nem éri meg a havi harmincezer forintos buszbérletet megvenni. A napszám napi háromezer forint, havi húsz napra hatvanezer. Arra nem akarnak keresni, hogy felét a buszbérletre költsék. Az öregek kihalnak innen, a fiatalok külföldön, lassan nem lesz, aki a temetőt rendbe tegye, jósolják a fülöpiek.
Az utcán megpillantok egy férfit, a vegyesboltból lép ki nejlonszatyorral a kezében. A fején egyszerű, narancssárga színű baseballsapka, a nagy hidegben fázósan húzza össze magán az összekoszolódott kabátját, és megszaporázza a lépteit. Kipattanok a kocsiból, odasietek hozzá, s közelről már látom, hogy sapkáján a Fidesz logója díszeleg. Kérdezem tőle, hogy messzire lakik-e, mire azt mondja, hogy messze, úgy két és fél kilométerre.
– Akkor jöjjön, elviszem kocsival, ne fázzon – mondom neki, mire hálásan elmosolyodik, de nemet int a fejével.
– Ne vigyen el, kedves uram, mert az árokparton még vesszőt kell vágnom – válaszolja. – Éppen azért öltöztem ilyen mocskos ruhába, mert be kell bújnom a veresgyűrűbokrok közé.
Ezen annyira meglepődöm, hogy muszáj elbeszélgetnem vele. Nyakó Árpádnak hívják, hatvanegy éves. Fiatalkorában Szegedre nősült, de elvált, utána Berettyóújfalun lakott, majd Debrecenben, s miután meghalt az élettársa, hazaköltözött Fülöpre. Asztalos volt és kárpitos, de jelenleg munkanélküli, havi 22 ezer forint ellátást kap, keresetkiegészítésként szokott seprűt kötni és kosarat fonni, most is ehhez gyűjti majd a som vesszejét. Azt mondja, erre a célra az a legjobb, az abból készült seprűt darabonként nyolcszáz-ezer forintért adja. A seprűkötést és a kosárfonást a nagyapjától tanulta, aki mindenhez értett, mert gulyás volt a Hortobágyon. Több mint ötven éve Nyakó Árpád nála töltötte a nyarakat. Most az önkormányzattól rászorultsági alapon ingyen kapja az ebédet, s azt eszi, amit az ovisok. Úgyhogy a fogások nem valami fűszeresek. De örül neki, hogy legalább főtt ételt ehet. Kérdem tőle, hogy amikor nem seprűt köt, akkor mit csinál, mire elneveti magát: „egész nap tüzelek és melegszem". Rákérdezek a sapkára is, meggyőződésből hordja-e, mire bólogat:
– Hát hogyne, fideszes vagyok! Egyszer még Orbánt is láttam Debrecenben! Bizony!
Fülöpön sok rozzant, elhagyott házat látni, Penészlek azonban más képet mutat. Különösen feltűnő az idősotthon új, modern épülete, amely bármelyik nagyvárosban megállná a helyét. Az első emeleten lakik a nyírlugosi születésű Széles Lajos, aki harmincéves korában, 1991 szeptemberében agyvérzést kapott Debrecenben, lebénult a fél oldalára, azóta rokkantnyugdíjas. Korábban teherautó-sofőr volt, családos ember, de a betegség után minden megváltozott. A feleségétől elvált, egyetlen lányát három hónapos korában látta utoljára. Azt mondja, a feleségével rossz volt a kapcsolatuk, összevesztek, s otthagyta, inkább hazament a szüleihez Nyírlugosra. Széles Lajos most ötvennégy éves, négy éve a penészleki idősotthonban él. Kérdem tőle, hogy miért költözött ide, mire azt válaszolja:
– Egyedül maradtam, mindenki meghalt körülöttem. Meghaltak a szüleim, a testvéreim. Kilátástalan volt minden.
Az mondja, az az utolsó emléke a kislányáról, hogy fekszik a kiságyban, azóta nem látta. Azt hallotta, hogy jogásznak tanult a Debreceni Egyetemen, és mivel soha nem kereste az apját, így hát ő se kereste a lányt. Kérdem tőle, hogy akkor honnét tudja, hogy jogásznak tanult, mire azt válaszolja: utánanézett az interneten. Hát akkor mégis kereste, vetem közbe, mire bólogat:
– Hát jó, igen... Egy lugosi barátomat megkértem, hogy vegye föl vele a kapcsolatot, kíváncsi voltam rá, mert nem ismerem. Tudni akartam, hogy néz ki. És a barátomon kertesztül kértem tőle képet.
– És?
– És küldött.
– És?
– És ennyiben maradt az egész.
Széles Lajos a napjait tévénézéssel és olvasással tölti. Most Munkácsy Mihályról olvas, az éjjeli szekrényén Dallos Sándor regénye, A nap szerelmese. Ha megunja, akkor veszi a botot, s kibotorkál a penészleki utcára, hogy megmozgassa a tagjait.
Ő legalább kimegy.
De otthonbéli lakótársa, Pete Zoltán nem jár ki. Azt mondja, hogy
ő csak álmában megy ki az épületből, akkor viszont Miskolcon jár a régi életében,
mert azt nem tudja elfelejteni, oda vágyik vissza. Azt szokta mondani a feleségének, hogy Magdikám, ha jobban leszünk, vállunkra vesszük a batyut, s visszagyalogolunk a régi lakásunkba – mire a felesége olykor nemet mond, olykor igent. Igaz, a nemen néha igent ért, az igenen pedig nemet, de nem baj, a férje mindig tudja, hogy mire gondol.
