A magyar katonai hatóságok azt akarták, hogy a helyi leventék tartóztassák föl az ellenséget. Szeptember 20. körül ki is vezényelték a 14-15 éves fiúkat az aradi útra, hogy kőhordalékot, téglát halmozzanak fel. Csakhogy a németek, akik ezt kezdeményezték, elinaltak, ráadásul 23-án az andornaki tanyák környékén, a kukoricásban oroszokat láttak. A leventék ettől megijedtek, összebeszéltek, hogy többé nem mennek ki. Akiket a leventeoktató mégiscsak rávett, hogy le kellene vágni a kukoricát és géppuskafészket telepíteni szembe az oroszokkal, vasárnap délután azok sem védték tovább Battonyát, mert eleredt az eső.
Bár az oroszok már a kukoricásban voltak, maradtak még magyar katonák Battonyán, családoknál elszállásolva. Az ő parancsnokaik azonban nem a falu védelmével voltak elfoglalva, hanem azzal, hogy kikössenek négy katonát, akik fegyelemsértést követtek el.
|
A települést ma megint körülveszi a nagybirtok
Szabó Miklós |
– Egy zászlós meg egy szakaszvezető aludt a házunkban. Mentateát főzettek velem, és szomorúan arról beszélgettek, hogy az alakulatukból két katonát ki fognak kötni. Az egyik elhagyta a gyalogsági ásóját, a másik pedig egy kincstári pokrócot. Szóltam egy barátomnak, Mihály Jancsinak, akiknek a házában szintén aludtak magyar katonák, hogy mi készül. Náluk is kikötés várt két katonára. Ő szólt egy nagyszájú parasztasszonynak, Örzse néninek, akinek két fia volt oda a háborúban. Örzse néni felverte az összes hadiasszonyt, akinek a gyermeke, férje a fronton volt. Hetvenen-százan is lehettünk, amikor Háriéknál benyomtuk a nagykaput. Éppen akkor eresztették le az egyik ájult katonát, és öntötték le vízzel, amikor a tömeg berontott, az asszonyok leköpködték a főhadnagy urat, aki a kikötést irányította. A tisztek nem mertek fegyvert használni, hamarosan el is tűntek mind Battonyáról.
Szeptember 26-án reggel vonultak be az oroszok nagy puskaropogással; Géppisztolyaikkal lőtték az eget. Több legenda is született, hogy ki ment ki eléjük fogadóbizottságnak, a pap, a községi esküdt, a bíró – de ezek nem mertek kimenni. Egy első világháborús hadifogoly, aki tudott oroszul, Mersán bácsi, ő fogadta őket. A községházán a bíró és négy esküdt kalaplevéve jött ki a kapun. Három orosz odament hozzájuk, és megkérdezte: vannak-e németek a faluban? Azt felelték: nincsenek. Így történt Battonya felszabadítása.
Vegyes érzésekkel fogadták a felszabadítókat. Szelezsán Györgynek volt egy szomszédja, aki a módosabb embereknél vágta a fát. Keresett egy kis pénzt, de analfabéta volt. Rendszeresen megvette a Magyar Futárt, a Függetlenséget, a Maros-vidéket, és Gyurinak kellett felolvasnia belőlük az érdeklődő öregeknek.
– A Magyar Futár cikkei alapján úgy képzeltem, hogy az oroszok tán nem is emberek. Ott azt írták, akkora szegénység van a Szovjetunióban, hogy az emberek a kukoricaszárat is megeszik. Ehhez képest, amikor megláttam az első orosz katonát, végigmértem, és megállapítottam, hogy ez ugyanolyan ember, mint mi – meséli Szelezsán György. Nagyon nagy szegénység volt a két háború közt Battonyán.
A településen ezrével éltek a cselédek, zsellérek, a falu határa 4-5 nagybirtokos kezében volt. Purgly Emil, Horthy Miklós sógora egyedül kétezer holdat birtokolt, Lakatos Lajos 500 holdat, Vertán Béla és Vörös Zoltán 300-300 holdat. A munkanap napkeltétől napnyugtáig tartott. Az embereknek maguknak kellett vinni a szerszámot a napszámba. Mezőhegyesre, az 57-es majorba jártak át sokan, az 10 kilométerre van Battonyától. Napkeltekor az intéző olvasta a névsort. Aki nem volt ott, az később már hiába ment.Mezítláb, gyalog, futva mentek az emberek, hogy jusson egy kis munka és napszám. Nyáron három-négy óránál nem alhattak többet – télen meg nem volt munka, nem volt jövedelem. Ilyen állapotok közül indult Battonya, amely a kommunista mitológia egyik szimbóluma lett.
– Puja Frigyes a barátom volt – mondja Szelezsán György. – Tizenkét gyermekes, szegény családból származott. Úgy tanult tovább nyomdásznak, hogy a magyar katolikus pap a hóna alá nyúlt, és segítette.
– Énszerintem nem magával a földosztással, hanem a gépállomás megalakításával kezdődött a demokratizálódás Battonyán – folytatja Szelezsán György, aki a gépállomás vezetője volt.
– Akik földhöz jutottak, nem tudták megművelni a nekik adott földet, és nem volt pénzük megfizetni a magánkézben lévő erőgépeket. A gépállomás a munkásosztály előretolt bástyája volt. Nálunk 1948. augusztus 20-án nyílt meg, 10 erőgéppel. 1952-re már 50 erőgépünk lett. Békés megyében másodiknak a battonyai Dózsa György Tsz alakult meg. Megszűntek az addigi hatalmas különbségek, a szegény emberek is jutottak egyről a kettőre. Az én gyerekeimnek is először volt biciklijük, aztán segédmotorjuk, autójuk, végül építettünk nekik házat. Ha végigmegy a városon, az 1960-as, 70-es évekből rengeteg épületet lát. Sem azelőtt, sem azóta nem épült annyi új ház. Az emberek boldogultak. Mindenkinek volt munkahelye, háztáji földje. Ha fölvettek hitelt, biztosak lehettek benne, hogy nem a sokszorosát kell visszafizetni, és mire lejár a futamidő, akkorra is lesz még állásuk.
Kerülünk egyet a városban. A főtéren tinédzser lányok sétálnak a kommunista időket idéző emlékművek, szobrok között.
– Számít-e a mai fiataloknak, mi volt itt egykor? – kérdem tőlük.
– Hát... Számít. Ide születtünk, itt élünk – mondja egyikük.
– Milyen perspektívája van itt a fiataloknak?
– Vagy elmennek, vagy itt maradnak.
– Hogyan képzeli el a jövőjét?
– Bölcsődében szeretnék dolgozni.
– A szüleinek van munkahelyük? – kérdem egy másiktól.
– Apukám nyugdíjas, anyukám meg otthon gondozza.
– Hová járnak bevásárolni?
– Ide a boltokba. Néha elmegyünk a Penny Marketbe.
A város szélén asszonyok beszélgetnek az utcán. Errefelé számos házban kikapcsolták már a gázt és a villanyt. Kérdem tőlük, emlékeznek-e még, mennyit ünnepeltük régen a felszabadulást.
– Gyerekkoromban voltam én a legjobban felszabadulva, mert akkor jól ment nekünk – feleli egyikük. – Örömmel vártuk a felvonulást. Volt sör, bambi, virsli.
– És most?
– A mostaniak nagyon rosszak.
–Hogy érti ezt?
– Van, aki nem tisztességes úton jut sok mindenhez, de veri a mellét, hogy ő a jani.
– És önök?
– Nekem 32 660 forint a rokkantnyugdíjam. Behívtak felülvizsgálatra. Maradtam a korábbi kategóriában, csak lejjebb vették a pénzemet. Meg kötelezővé tették a szemétdíjat, és fölemelték a házadót évi hatezer forintról hétezerre.
– Sok szemét összegyűlik?
– Ki sem tesszük a kukát. Ami megég, eltüzeljük a kályhában.
Szelezsán György ma is kommunistának vallja magát. Gyakran vitatkozik a fiával, Péterrel, aki a Demokratikus Koalíció helyi elnöke.
– Én nem Marxra hivatkozok, nem is Leninre, hanem Veres Péterre. Ő mondta, hogy a kapitalizmus nem humánus társadalom. Tudni kell róla, hogy ott ember embernek farkasa.
– Dolgoztam Németországban, Stuttgart környékén – mondja a fia. – Na, hát szerettem volna én abban a rohadt kapitalizmusban felnőni, ami ott van. Igaz, hogy ott a németek lenézik a vendégmunkásokat. Azt mondják ránk, cigányok. A főnököm, aki egy innen kitelepített sváb volt, be akart vinni egy jobb kocsmába. Kérdezték tőle: magyar? Magyar. Lop? Nem lop. Akkor az nem is magyar. Így gondolkodnak rólunk.
Battonyát ma megint körülveszi a nagybirtok. Szelezsán Péter azt mondja, Karsai József családjának birtokában és használatában ma több föld van, mint amennyit Horthy Miklós sógora birtokolt Battonyán. Fölsorolják a többi új nagybirtokos nevét is – nem írom le őket.
– Én azt mondom, nem a kapitalizmus elveivel van gond – mondja a DK-s Szelezsán. – Nem is a Fidesszel, nem is Orbán Viktorral. Lopjon magának mindenki annyit, amennyit akar, csak nekem is jusson! Abban a régi rendszerben azért nem voltak munkahelyi problémák, mert nem kellett azt nézni, hogy miért keresek én 50 ezer forintot, és milyen jogon keres a főnököm 550 ezret. Akkor a párttitkár elvtársnak 1500-as Ladája volt, de nekünk is volt 1200-as!
– Én már nem változom meg – mondja az idősebbik Szelezsán. – Én most is azt gondolom, hogy az egyik ember szegénysége a másik ember gazdagsága miatt jön létre. Itt megint úr van és szolga. Senki ne mondja nekem, hogy az 1200 hektáros földesúr együtt érez a napszámosával!
