Mielőtt a tervezés megkezdődött volna, vita folyt a helyszínről. Eleinte a rákoskeresztúri temető 301-es parcellája és környéke merült föl, a politika számára kedvezően, kissé tán eldugottabb helyszínként, de Rajkék hamar meggyőzték a rendőrség illetékeseit arról, hogy többszázezres tömeg várható, ehhez a temető szűkös, alkalmatlan és veszélyes, így maradt a másik lehetséges helyszín, a Hősök tere. Azon belül az első terv szerint az ünnepség központi területe a tér centrumában, a millenniumi emlékmű előtt, az ismeretlen katona sírjánál lett volna.
De mert az efféle installációk tervezésében nagyon fontos, hogy azok nemcsak egy eseményhez készülnek, hanem egy televíziós közvetítéshez is, az egyik legerősebb ellenérv szerint az eseményről készült felvételeket igencsak zavarták volna a hátteret adó történelmi alakok, nem személyükkel, hanem a képekbe belógó diribdarabjaikkal. Szóba jött még a tér Andrássy úti torkolata, de azt Rajkék szerint alaposan beszennyezte a forradalmat követő, 1957. május elsején, Kádár Jánosék által rendezett, mondjuk így: pimasz tömeggyűlés, a Szépművészeti Múzeum lépcsőjét pedig rácsok védték, és ez a szimbolika nem volt kívánatos.
Maradt a Műcsarnok homlokzata előtti terület, a lépcsősor. A tervezők a timpanont és az oszlopokat fekete burkolattal fedték, a háttérbe fehér fal került, a lépcsőkre helyezték el a fekete leplekkel borított koporsókat, melyek mellett az Operaház Aida-előadásról származó kandeláberek álltak. A lépcsősor jobb oldalára egy rozsdás vasakból hegesztett, a pulpitust is magába foglaló, L alakú vastraverz került, melyből sugárként futott középre egy fehér lepel, benne a forradalmi zászló közepéről ismerős, kivágott lyukkal. Az építmény túlsó oldalán pedig egy rozsdás hajóorr-részre emlékeztető szerkezet állt, amelyben tűz égett.
Ahogy Rajk László meséli, a téren állók fantáziája az installáció láttán azonnal beindult, a „hajóroncs” láttán Kháron ladikjára asszociáltak, valamint az égő szovjet tankokra, a vastraverz akasztófát idézett számukra. A vizuális költészet tehát működni kezdett, és ezt a tervezők nem is bánták. Rajk László azt is hozzáteszi, azért ennyire nem volt tudatos az egy hét alatt tervezett építmény szimbólumrendszere, de egy dologra ügyeltek: a kamerákat úgy helyezték el, hogy a háttérben a jugoszláv követséget lehessen látni, amely fontos szerepet játszott Nagy Imréék sorsában.
Rajk László szerint egy ilyen installáció nem akkor jó, ha dúsan díszített, hanem akkor, ha befogadó. Akkor van kész, amikor az emberek birtokba veszik. Olyan, mint egy ókori színház: akkor nyeri el végleges formáját, lüktetését, amikor megtelik emberekkel, élettel, vagy mint itt: benépesítik azok, akik leróják kegyeletüket. A beszédek és megemlékezés után az emberek elindultak a Rákoskeresztúri temetőbe, ahol végső nyugalomra helyezték Nagy Imrét és mártírtársait. Amikor Rajk László és Bachman Gábor visszatért a Hősök terére, a gyászszertartás installációja már le volt bontva. Rajk azt mondja, a rendőrség talán azért sürgette a bontást, mert attól tartott, hogy az „ünnepség folytatódik”… És folytatódott is. Immár különösebb díszletek és emelkedettség nélkül.
