– Az a szabály az Európai Unióban, hogy az első tagországban regisztrálni kell, ujjlenyomatot adni és menedékjogot kérni.
– Macedóniában és Szerbiában sem kellett.
– Mert azok nem tagjai az Európai Uniónak, Magyarország viszont igen. Ha annyira veszélyes helyről jönnek, miért nem akarnak például Magyarországon maradni?
– Mi nem ilyennek képzeljük az Európai Uniót.
Az iménti családdal egy időben vagy 400 menekült indul el Szeged felé. Röszke és Szentmihálytelek közt facsoportok közt visz az út, rengeteg az embercsempész, de annyi nincs, hogy minden menekültet elvigyen. Amelyik furgon megrakottan elmegy innen, az nem egyhamar ér vissza Hegyeshalomtól.
A migránsok a GPS-t követve beérnek a szegedi nagyállomásra. Már sejtem, kitől kaphatták a tanácsot. A pályaudvar épületében ugyanannak az osztrák segélyszervezetnek az aktivistái üzemeltetik a meleg és száraz holmik turkálóját, amelyik a legelőn is tömérdek használt ruhát osztott.
A vasúti rendészek behúzzák fülüket-farkukat – alighanem a migránsok nyomában érkező tévékamerák teszik ilyen szelíddé őket. - Én visszaadom az ipart, ha ez így megy tovább – mondja a hangzavarban a vécésnéni.
Az osztrák aktivisták biztatják a migránsokat, hogy vegyenek jegyet. Mondanám nekik, hogy a bevándorlási hivatal papírja nélkül úgysem engedik föl őket a vonatra, azzal meg nem kell fizetni, de úgy tűnik, nem értik. Kapnak is jegyet a migránsok, pontosan 3705 forintért. Papírt nem kérnek, az euró nem jó, de lehet pénzt váltani a ház előtt a taxisoknál. Egy idősebb férfi nálam ellenőrzi, hány forint egy euró – nagyon fancsali képet vág, mikor megmondom neki a hivatalos árfolyamot.
Először úgy tűnik, nekem volt igazam: a háromnegyed hetes vonatra csak BÁH-papírral engednek föl migránsokat, papír nélkül, jeggyel nem.
Közben megjelennek a pályaudvaron a kigyúrt legények, fél kilós aranylánccal a nyakukban, és odamennek a pénztárhoz. Alighanem azt indítványozzák, hogy nem kéne jegyet adni a migránsoknak. A migránsok azonban feszt veszik a jegyet, és amikor indul a következő vonat, kiderül, nekik volt igazuk.
Föl lehet szállni BÁH-papírral, vagy anélkül, jeggyel, de még jegy nélkül is. Megkérdem egy vasutastól: ezt így hogy? Azt feleli, a papír a rendőrség dolga, ha érdekli őket, majd felszállnak Cegléd előtt, és mindenki kiteríti, amije van.
– Minek írják ezt a sok cikket? – csodálkozik, mikor mondom, hogy újságíró vagyok.
– Nagyon is érdekli az embereket – válaszolom.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
– Hát én nem olvasok semmit. Valahogy bealszok a sok betűtől.
– A hírek sem érdeklik?
- Nem nagyon. Bár azt szeretem, mikor a feleségem nézi a Facebookot, oszt' fölolvas belőle.
Amikor elmegy az utolsó vonat, megjönnek a rendőrautók, és visszaviszik a maradék migránsokat a röszkei gyűjtőpontra. Ott alszanak a hidegben, esőben, ha jut nekik sátor, és jön álom a szemükre.
Másnap reggel kérdem egy indulatos migránstól, miért kiabál.
– Ti meggyilkoltatok engem!
– Akkor most meg vagy gyilkolva?
– Meg. Halott ember vagyok.
– Igen? És hová indulsz éppen?
– A családom Svédországban él, de ti Németországba akartok vinni. Ez a nagy probléma, barátom!
– És a svédek szeretnék, hogy te odamenjél?
– Úgy nem, hogy ti vagy a németek ujjlenyomatot vesztek tőlem. De fejezzük ezt be! Akarsz nekünk segíteni, vagy nem akarsz?
– Miben segíthetek?
– Beülünk az autódba, és elviszel legalább Bécsig.
Ezzel nem akarok segíteni, más segítség meg nem kell neki. Egy pillanatra mindkettőnk szeme megakad egy kirendelt közmunkáson, aki vasvillával szedegeti mellettünk az árokból a beletaposott szemetet, hogy európai kinézete legyen Magyarországnak.
Megáll a kezében a vasvilla, mert rászúródott egy fürt banán. Nézi, hogy levegye-e, de aztán inkább letapossa róla a gumicsizmájával.
Afgán kinézetű fiatalokat kezdek faggatni, hogy ők hová igyekeznek.
– Finnországba.
– Tudnak valamit róla?
– Eddig még semmit.
– Akkor miért azt választanák?– Fogalmunk sincs. Olyan kedvesek ott az emberek.
– Ha véget ér a háború Afganisztánban, hazatérnek?
– Hogyne.
– Van erre esély?
– Semmi remény rá. Nem is tudjuk, hogy otthon ki gyilkol kicsodát. Ott a talibánok, meg a Daesh (ez az Iszlám Állam arab nevéből képzett betűszó). Felrobbantja melletted magát valaki, és azt sem tudod, ki küldte oda.
– Önök vallásos emberek?
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
– Természetesen.
– Hallották, hogy Madame Merkel azt mondta, csak azokat fogadják be, akik beilleszkednek az európai társadalomba, tiszteletben tartják az európai jogot, szokásokat.
– Mi a mi istenünket, a magunk szokásait és a saját törvényeinket akarjuk követni. De ez nem kell, hogy zavarja Madame Merkelt.
Egy osztrák segélymunkással gyalogolunk addig a pontig, ahol a vasúti pálya Horgos felől beér Magyarországra. Nézi az osztrák híreket az okostelefonján, és szégyenkezik:
– A kormányunk lezárta a határt, így most a migránsok Szlovákián át gyalogolnak.
Az állandó idegen nyelvű hangzavarban egyszer csak azt mondja egy migráns külsejű, sovány fekete ember: – Adjonisten! Egyedül én kapom fel a fejemet.
– Na végre, magyarul is ért valaki – mondja, és odavezet, ahol a kukoricás felé letérő migránsok letaposták a gazt a töltés oldalán. Kiderül, hogy vasutas, itt lakik a faluban, valami családi viszály folytán öt gyereket nevel. A legkisebbnek béna a lába, „de a feje rendben van”.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
A töltés aljában áll elhagyatva egy szinte új, gyönyörű babakocsi. Még egy csinos kis táska is van rajta.
– Már tegnap is ott volt – mondja a vasutas. – Beszéltem a szomszédban egy karosszérialakatossal, hátha tudna láncot csinálni rá, és akkor a kezével bírná hajtani az a sérült unokám.
– És? – nézek rá kérdőn.
– Mindig annyi itt az ember, hogy szégyellem elvinni – válaszolja.
