„Európa határok nélkül.”
Mindez még a bizonytalankodó menekülteket is meggyőzte, így a szerelvény zsúfolásig megtelt, az ajtókból is „fürtökben” lógtak az emberek. A kiszorult több száz ember pedig a peronon várakozott. Teljes volt a káosz, ám az állami apparátus újból meglepetést okozott: a vonat – bő egyórás késéssel a menetrendhez képest – meglódult. A menekültek üdvrivalgásában törtek ki és tapsoltak.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Bicske, végállomás. Az öröm nem tartott sokáig, mert alig negyven perc múltán Bicskén megállt vonatuk, nem indult tovább, a peronon pedig egyre több rendőr sorakozott fel. Azonnal megértették: mindvégig tévedésben voltak. Miközben azt hitték, hogy Sopronba, az osztrák határhoz utaznak, a vasúttársaság és a rendőrség már a kezdetektől a bicskei akció előkészítésén dolgozott.
Átverték a menekülteket, esélyük sincs kijutni az országból
Pattanásig feszült a helyzet Bicskén, ahol megállították a Keleti pályaudvarról csütörtök reggel kifutott, Sopronba indult „menekültvonatot”. A migránsok egész nap nem mozdultak a vonatról, a rendőrség tehetetlennek bizonyult. Hasonló jelenetek zajlottak Győrben és Nagyszentjánosban is. Percről percre tudósításunkat itt olvashatják.
Az egyenruhások nem is vártak sokáig: a szerelvény utolsó kocsijából leszállították az embereket, és az aluljáró felé terelték őket. A lépcsőn azonban a férfiak, asszonyok és gyerekek csoportja lecövekelt. Skandálni kezdték, hogy nem mennek a menekülttáborba.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– No camp! No camp! – üvöltötték, és próbáltak visszamenni a vonathoz. Rendőrsorfal állta útjukat, mire a szerelvényen maradt több száz kezdett rá: – Germany! Germany!
A feszült patthelyzet percek múltán különös módon vált kritikussá. Egy asszony, karjaiban egy kisgyerekkel átnyomakodott a rendőrök között, és zokogva leült a peronra. Nem sokkal később pedig egy férfi, vélhetően a férje csatlakozott hozzá szinte önkívületi állapotban: üvöltve, sikoltozva rántotta magához a nőt és a gyereket, majd együtt a sínek közé zuhantak a operatőrök, rendőrök, fotóriporterek gyűrűjében. Az artikulátlan ordítás hallatán az aluljáróban lévő tömeg pánikba esett.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Freedom! No camp! No police! – üvöltötték, és erővel áttörtek a rendőrsorfalon, majd visszaültek a vonatra, amelyről több százan kiabáltak dühükben, amint látták, mint olvad egyetlen kaotikus embermasszává a rendőrök és a menekültek csoportja. Ekkor úgy tűnt, elkerülhetetlen lesz az összecsapás, de végül ez elmaradt. A rendőrök jól mérték fel a helyzetet: beláthatatlan következményei lettek volna annak, ha nem vonulnak vissza. A csetepaté után hamar elcsitultak az indulatok, de nem tartott sokáig a nyugalom.
Damaszkusz pályaudvar, Budapest
„A készenléti rendőrök peckesen felálltak a Keleti bejáratához, de egy szír kisfiú megállította őket. Kezében szájharmonikát tartva nézegetett fölfelé a rendőrökre, és nyújtotta feléjük hangszerét. A fotósok azonnal lecsaptak a „történetre”, s kattogni kezdtek, amint a kisfiú mellett két kislány is feltűnt. A rendőrök hamar rájöttek, hogy ebből a képi helyzetből nem jönnek ki jól, és visszabújtak a pályaudvarra...” Rab László riportja.
A tűző napon álló, túlzsúfolt kocsikból – amelyek közül többnek ráadásul csak résnyire nyíló pillangóablaka volt – egyre többen kiáltottak vízért. Izzadt, csuromvizes hajú gyerekek tapadtak az ablakra, és suta angolsággal kiáltották a peronon álló újságíróknak, rendőröknek: „miszter, plíz, vóter!” Mivel másfél órán át nem akadt senki, aki vizet hozott volna, jobb híján a peronon összeverődött nemzetközi újságírósereg tagjai adtak be innivalót. Később aztán a rendőrség ásványvizes palackok százairól gondoskodott. A menekültek félelméről, eltökéltségről mindennél többet elárul: bármilyen szomjasak is voltak, a rendőröktől nem fogadták el a vizet, csak az újságíróktól és az önkéntesektől.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Semmi áron nem akarnak leszállni e a vonatról, nagyon eltökéltek, félnek a tábortól, tovább akarnak utazni – mondta lapunknak egy afgán tolmács, aki Budapestről utazott Bicskére, hátha segíthet. A nevét titokban tartó asszony, akit beengedtek az egyik vagonba, úgy írta le a körülményeket: „Legalább ötven fok van, zsúfoltság, izzadnak az emberek, sok a gyerek, és hatvan emberre jut egy WC.”
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Elkeseredett kórus hangzott a kocsiból: „Let’s go Germany!” Közben mind többen sebtében gyártott apró transzparenseken kezdtek üzenni. Volt, aki lelkének megmentését kérte, más azt írta suta angolsággal: vagy Németországba megy, vagy meghal. Egy négy-öt éves forma kislány fehér lapot nyom a vonat ablakára. Gyöngybetűkkel írták rá, angolul, hibátlanul: „Tudnának segíteni nekünk?” A szép szemű kislányt és családja szívszorító üzenetét együtt nézte a peronon álló rendőr, újságíró, operatőr, s hogy ki mondta ki végül, nem tudni, de sokáig ott lógott a levegőben az elkeseredett mondat:
„A kurva életbe, de szar ez az egész!”
