Monory György ezután mind gyakrabban tette fel magának a kérdést: mi lenne, ha tényleg létrehozna egy magánklinikát? Beleszeretett az ötletébe, és szép lassan körvonalazódtak tervei. Látta maga előtt, amint jómódú páciensek, gazdag külföldiek tucatjai jelentkeznek például fogászati ellátásra, szájsebészeti kezelésre, szépészeti beavatkozásokra. Amikor viszont számításokat végzett, hamar belátta: ez óriási beruházás, kevéske megtakarítása a költségek töredékét sem fedezhetné. Ezért elkezdett befektetőt keresni. Több kudarcba fulladt egyeztetés után, nem sokkal a rendszerváltást követően egy nagy múltú idegenforgalmi vállalkozással sikerrel kecsegtető tárgyalásokat folytatott. Végül – végletekig leegyszerűsítve – abban állapodtak meg: Monory György adja az értékes telket, a terveket, beszerzi a szükséges engedélyeket, s levezényli az építkezést, a társaság pedig a költségeket állja.
Az előkészületekhez nagy lelkesedéssel, elszántsággal kezdett neki a férfi. Járta a mérnöki irodákat, a hivatalokat, hatóságokat, hogy terveket, hatástanulmányokat készíttessen, engedélyeket szerezzen. A projekt dokumentációja napról napra hízott, mégis egyre távolibbnak tűnt az első kapavágás. Mindig akadt újabb „akadékoskodó” hatóság, megoldatlan jogi probléma, további kiadásokat jelentő előírás. Egyre nyilvánvalóbbá vált: a kórházalapítás jóval bonyolultabb, és sokkal költségesebb, mint ahogyan azt kezdetben gondolták. A nehézségek miatt elbizonytalanodott a befektető, és elzárta a pénzcsapot. Mindezt tetézte, hogy Monory György főállása mellett próbálta menedzselni a klinika létrehozását, így kimerült és feszült volt, ezt pedig megsínylette házassága.
– Olyan jól indult a projekt, ahogy arról álmodni sem mertem, de aztán valamiért hirtelen minden rosszra fordult. Lelassult az előkészítés, a befektető visszatáncolt, a hatóságok akadékoskodtak, a házasságom romokban volt. Egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet – idézi fel a férfi, de gyorsan hozzáteszi: – Ennek ellenére természetesen egy másodpercig sem tettem le a kórház létrehozásáról.
Úgy vélte, a nehézségek nem azt jelentik, hogy le kell állni, hanem azt, még keményebben kell küzdenie. „Biztos voltam benne, hogy a terv jó, az üzlet bombabiztos, és úgy éreztem, karnyújtásnyira van a siker”. Egy napon nagy levegőt vett és felmondott munkahelyén: úgy vélte, egész embert kíván a kórházalapítás. Közben a telek egy kisebb részét feláldozta: ezzel próbálta rendezni a beruházásból kiszálló cég követelését. Az sem tántorította el, hogy a befektető nem egyszerűen visszalépett az üzlettől: nehezen áttekinthető, több millió forint miatt kirobbant jogvitájukat perre vitték. Monory György közben – immár saját tartalékait felélve – tovább szőtte álmait. Újabb befektetőt keresett, házalt bankoknál, önkormányzatoknál, cégvezetőknél. Saját bevallása szerint húsz év alatt majd kétszázhatvanöt helyre küldte el a terveket, több száz vállalkozóval, bankárral, ingatlan befektetővel tárgyalt. „Sok helyütt támogatták a tervemet, de pénzt senki nem akart adni.” Évekkel később egy cég akadt csupán, amely látott fantáziát a nagymarosi klinikában, ám ahogy a férfi fogalmaz, „komolytalan volt az ígérete, ez a társaság is visszalépett, amikor fizetni kellett volna.”
Mindeközben a magánéleti gondjai is csak súlyosbodtak. Elhagyta a felesége, és vitte magával mindhárom gyereket. Az asszony megelégelte, hogy a férfi álma megszállottjává vált, a családot adósságokba verte, majd minden vagyonukat felélte. Már meglepődni sem lehet: Monory György még ekkor sem érezte, hogy meg kellene állni. Sőt, úgy látta, egyetlen lehetősége van csupán, az, hogy előremenekül. Minden megmaradt értékét pénzé tette, kölcsönt vett fel, hogy a víkendház mellett látványosnak szánt fejlesztésekbe kezdjen, hátha így vonzóbbá teheti befektetők számára a klinikát.
– A projekt életében emlékezetes pont volt 1998, amikor Telkiben megnyitott a magánkórház. Akkor ugyanis azt hittem, megüt a guta. Dühös voltam mert mások csinálták meg azt, amit én sokkal korábban kitaláltam. Úgy éreztem, ez mérhetetlen igazságtalanság, hiszen nekem kellett volna megnyitnom az ország első magánkórházát – magyarázza Monory György.
– És még ez sem szegte kedvét? – kérdezem a férfit.
– Hová gondol! Éppen ellenkezőleg, csak újabb lendületet adott. A Telkiben indított vállalkozás ugyanis (látszólag – a szerk.) igazolta, hogy jó úton járok, a magánkórház remek üzlet. Fel sem merült bennem, hogy feladjam.
Monory György fanatikus kitartásáról sokat elárul egy, a nagymarosi önkormányzat honlapján fellelhető dokumentum. Ebből felsejlik, hogy szinte már az összes helyi hivatalnok jól ismeri a férfit és soha meg nem valósuló álmait. Három évvel ezelőtt a telke besorolásának átminősítését kérte a képviselő-testülettől. Amikor kérése napirendre került a testületi ülésén, az előterjesztést rövid magyarázattal is ellátta egy ügyintéző: „A kérelem (Monory György) esetén az ügy előzménye ismert lehet, évtizedek óta húzódó fejlesztésről szól, melyet 2009-ben településrendezési szerződéssel próbáltunk megtámogatni, ám annak feltételeit kérelmező nem teljesítette, így az utolsó pillanatban visszalépés történt az eredeti funkció felé.”
Csaknem huszonöt év telt el azóta, hogy Monory György fejében megszületett a nagymarosi magánklinika ötlete. Az egykor jelentősnek mondható panorámás birtokból már csak egy tenyérnyi darab maradt, rajta a hatvanas években épített hétvégi ház, amely – az időközben újabb két házasságot abszolvált, ám megint egyedülállóvá lett – férfi otthona lett. A kerítés nélküli, elhanyagolt telket teljesen benőtte a gaz, keskeny ösvényen lehet csak beljebb kerülni. Monory György azonban nem a gaztengert, nem a romos házat látja ma sem, hanem azt, ami lehetett volna mindebből:
– Ez lesz itt az uszoda – mutat büszkén az ösvény mellett, sűrű bokrok mögött álló, alacsony, kicsi, bunkerszerű, harmadkész építményre a házigazda, majd a ház alatt töredezett, gazzal borított betonplaccra mutat. – És akkor itt lesz majd helikopterleszálló!
Bent, az egyszerűen berendezett, erősen felújításra szoruló házban is mintha megállt volna az idő: Monory úr gyerekei már felnőttek, de több játékuk ma is ott van a nappali polcán, mintha csak húsz perce tette volna oda valamelyik csemete. A könyvespolcokon régi mesekönyvek, a falakon gyerekekről készült grafikák és fotók. A végtelenül szomorú hangulatú lakás láttán a férfihoz fordulok: – Monory úr! Miért nem látja be, hogy még csak minimális esélye sem maradt a kórház létrehozására?
A férfi csöndesen válaszol: – Igaza lehet, talán tényleg megszállott, álmaim rabja vagyok. Ráment huszonöt évem, minden vagyonom és három házasságom erre a vállalkozásra. Már csak ez a kis telek és a régi ház maradt meg nekem. Sőt, talán már ez sem lesz sokáig az enyém. Az ügy egyik pere miatt ugyanis mind szorultabb helyzetbe kerülök, az is lehet, hogy hamarosan kilakoltatnak. A fél nyugdíjamat pedig egy másik peres ügy miatt letiltották, ott egymilliós adósságot kell törlesztenem.
Sokáig hallgat aztán, majd miközben a régi ház teraszáról lepillant a Dunára, lassan elmosolyodik:
– Ha újrakezdhetném, akkor sem tennék semmit másként. Ha bele sem kezdtem volna az egészbe, akkor az elszalasztott lehetőség emésztene fel, életem végéig tépelődnék azon, mi lett volna, ha a nyolcvanas években nekilátok a klinikaalapításnak. A választ ma már persze tudom. Hiába voltak jók az elképzeléseim, rosszkor, rossz környezetben próbáltam megvalósítani álmaimat, többen becsaptak, akadályoztak, hátráltattak, emiatt végül kudarcot vallottam. De legalább megpróbáltam.
Utóirat: Monory György maga mondja, „talán tényleg megszállott vagyok”, ám esetében nem árt óvatosan bánni az ítéletekkel. Ő volt az az apa, aki nem egészen tíz éve egy gyerekelhelyezési perben egyszerre „győzte le” a magyar és a román államot. Amikor a harmadik felesége elhagyta és akkor négyéves lányukkal visszatért szülőhazájába, Romániába, a férfi pert indított a gyerekért. A bonyolult és szövevényes eljárás mellékszálaként pedig felelősségre vonta a két ország illetékes hatóságait, amiért szerinte jogszerűtlenül jártak el. Akkoriban – miként a kórházalapítása kapcsán – sokan, sokszor mondták neki, hogy „őrült vagy, Gyuri”, újságírók, barátok, ismerősök sajnálták le, amiért ilyen lehetetlen vállalkozásba kezdett, ám ő nem törődött ezekkel a véleményekkel, csak ment előre, igaza biztos tudatában. Végül nyert. 2005-ben összesen 18 ezer euró kártérítés megfizetésére kötelezte Magyarországot és Romániát a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróság, mert nem tartották be a hágai egyezmény több cikkelyét. A beadványt, amelynek alapján a strasbourgi bíróság döntött, saját maga fogalmazta.
