Talán csak tőlünk keletre, Ukrajnában, vagy inkább a kijevi Majdanon vágyakoznak még a demokráciára és az európai jólétre, de talán csak azért, mert hiányzik minden személyes tapasztalatuk.  Nem érzékelik a valóságot, beszorulva a szegénység és a korrupció szorító markába, egy olyan országban, ahol erőszakos és irdatlan gyorsaságú társadalmi rétegződés megy végbe. Nem tudják, hogy hová vágyakoznak. Az erős neoliberális piaci fundamentalizmus 2008 után világosan megkérdőjeleződött, de Európa még mindig ezt a politikát folytatja. Az a szociális Európa, amelyre oly büszkék voltunk, a szemünk láttára hullik darabjaira.

Goralczyk Bogdan

Kísértet járja be Európát: a nacionalizmus és a populizmus kísértete. A válsággal együtt felütötte fejét a nacionalizmus. Megjelentek azok a vezetők, akik kihasználva az emberek szerencsétlenségét és elszegényedését, politikai és anyagi tőkét kovácsolnak ebből maguknak. Látjuk ezt az új kasztot Görögországtól Ciprusig, a Földközi-tenger mellékének országain át Hollandiáig /Geert Wilders/, vagy Finnországig /Timo Soini/. Mindegyik a „mieinkért harcolunk” jelszavát hangoztatja, nemzeti húrokat penget és szavazótábora növelése érdekében  fűt-fát ígér.

De ne csapjuk be önmagunkat, 2014 elején rosszul áll az EU szénája! Úgy fest, hogy most a válságok egymásra rakódnak. A gazdasági válság, amely nemcsak az euro-zóna országait érinti, hanem a Maastricht-i követelményeknek, mint a költségvetési deficit kordában tartása, az államadósság leszorítása, eleget tenni nem tudó országokat is. A második a politikai válság: Európának nincs víziója és erős vezetője. Iránytű és kormányos nélkül sodródó hajónak tűnik. Egyesek bankuniót szeretnének, mások meg határozottan ellenzik, vannak akik megszorítást akarnak, mások meg újabb pénzkibocsájtást sürgetnek, egyesek,  kisebbségben ugyan, a nemzetek feletti föderációban hisznek, míg a ma már hangosabbak, akik a nemzetállamok megerősítése mellett  kardoskodnak.

Ebben a kaotikus dulakodásban még két válságjelenség mutatkozik, amelyek a meglévő bizonytalanságot erőteljesen növelik. Az egyik az irányítási válság: a technokratikus – fantasztikusan megfizetett – EU-kormányzási modell kimerült, elfáradt, és a közvélemény növekvő elégedetlensége okán jelentősen veszített erejéből. Az EU támogatói véleményüket leggyakrabban elhallgatják, nem mennek el szavazni, apátiába estek. Egyértelműen a „demokrácia deficitjével” állunk szemben. Ebből fakadhat, hogy az idei Európa Parlamenti választásokon megjósolható az alacsony szavazói részvétel, és várhatóan a megválasztott képviselők az eddigi legeurószkeptikusabb képviselőkből kerülhetnek ki.

A másik válságjelenség, amivel az Európai Uniónak szembe kell néznie, az az értékválság.  Erre a legvilágosabb példa a magyarországi „Orbán Rendszer”, mely 2010 után eredményesen lebontotta a liberális demokráciát. Mára már nem csupán szavakkal, hanem tettekkel!  Kiépítette a centrális erőteret, a végrehajtó hatalmát, az EU által preferált „koppenhágai kritériumok”, a fékek és ellensúlyok rendszerével szemben. Jól tükrözi ezt Orbán Viktor Tusnádfürdőn, 2013. július 27-én elhangzott beszéde: „Az elmúlt három évben megtanultam, hogy ez nem lehetséges [azaz a válságból való kilábalás -BG.], mert az EU intézményei - legyen szó a Bizottságról, az EP-ről, vagy akár az Európa Tanácsról - alkalmatlanok arra, hogy az Európa előtt álló történelmi kihívásokra válaszokat fogalmazzanak meg”. Ezen az alapon arra a következtetésre jutott: „Válaszok kizárólag nemzetállami alapokon születhetnek meg.”

Ezt bizonyítja az integrációval szembeni nyílt állásfoglalása és az Unióból való kilépés gondolatának megfogalmazása.  De Orbán ezzel nincs egyedül. Tézisei, országában tetszést aratnak, ezt igazolják a népszerűségi felmérések. Az uniós intézmények pedig csendes hallgatásban, jóváhagyólag viselkedtek. Persze volt néhány ülésszak az Európai Parlamentben és az Európa Tanácsban magyar kérdésről, de mint tudjuk ezek semmilyen változást nem eredményeztek. Orbán a 2010-ben meghatározott úton maradt.

Most bizonyára megnyeri a választásokat, a kérdés csupán az, hogy mennyivel? A szerencsétlen, szétforgácsolódott, program nélküli ellenzék, nem képes megállítani, mint ahogyan az Unió sem tett ennek érdekében semmit.  Ez a példa azonban ragadós lehet. Ki tudja, hogy a legközelebbi választáson nem fordul-e meg nálunk, Lengyelországban is a tendencia. A valamikor híres, varsói expressz már nem fut be a Keletibe (hacsak nem március 15-én), de fordítva megtörténhet, ahogyan ezt a legerősebb ellenzéki párt elnöke, a felméréseken egyre jobban teljesítő Jaroslaw Kaczynski hangoztatja: ”befut még a budapesti gyors Varsóba!”

Lehetséges ez? Lengyelország már egyszer átesett az un. „ Negyedik Köztársaság” kísérletezésein. Orbán kormányával szemben, ez nálunk nem volt  eredményes, sőt, sokáig a elrettentő példaként szolgált. Ma már azonban ez nincs így. Az egyetemekről kikerülő fiatalok, a munkanélküliség veszélyétől megrémülve radikalizálódnak. Saját tapasztalattal nem rendelkeznek, nem ismerik az ominózus 2005-2007 közötti kísérleteket. És az aktuális hatalom is egyre gyakrabban használja a nemzeti, az erős kormány jelzőket, mára már szinte szinonim kifejezésekké váltak.  Az emberek azonban belefáradtak Donald Tusk kormányzásába.
Lehet, hogy egy Közép-Európára jellemző szindróma, hogy a második parlamenti ciklus sikertelenül végződik, mint ahogyan ez Magyarországon is megtörtént a szocialistákkal.  Meglátjuk, hogy mit hoz Orbán második ciklusa....? De vajon mi, lengyelek, 2015-ben, a következő parlamenti választásokon követjük-e a magyar mintát?  Lehetséges, de nem muszáj!  Európa, Közép-Európa harca döntő fázisba érkezett. A kérdés az, hogy kik és mi mellett foglal állást most az új német nagykoalíció? A további integráció, a bankunió, a föderalizmus mellett, vagy az erős nemzetek kormányközi együttműködését választja.  Milyen lesz az új Európai Parlament struktúrája? Mennyire lesz euroszkeptikus? Milyen mértékű támogatást kap Orbán és a rendszere a közelgő választásokon? No és a legfontosabb kérdés a kérdések közt: meddig tart még a válság?

Egy azonban biztos. Minél tovább tart Európa válsága, a recesszió, a megszorítás, annál erősebbek lesznek a nacionalista, populista hangok.  A kiváltságok és járulékok megnyirbálása is zajlik, de nem a politikusok és a brüsszeli hivatalnokok körében, ami szintén irritálja a közvéleményt. Ráadásul egyre világosabban körvonalazódik az európai integráció tervezetének ősbűne, miszerint azt nem a nemzetek, hanem az elit hozta létre!  Ezért kerültek előtérbe az elitet tagadó és a nemzetnek hízelgő politikusok. Hallani és látni lehet őket Varsóban is.

Mi lesz akkor, ha a pesti gyors mégis megáll a varsói Centralny, Központi pályaudvaron?  Erősebbek leszünk-e mi, mint nagyobb földrész?  Tudjuk-e, képesek leszünk-e befolyásolni a világ dolgait, amikor Magyarország globális GDP-je 0,20, Lengyelországé pedig 0,74 százalék? Sikeresek leszünk-e a feltörekvő keleti, leginkább kínai és indiai piacok versenyében, vagy a BRICS csoporttal szemben? Demokráciát építünk-e, vagy inkább autokráciát?

Nagy klasszikusunkat, Henryk Sienkiewiczet idézve, felteszem a kérdést: Quo vadis Európa (nemcsak Közép-Európa)? Quo vadis Magyarország és Lengyelország?  Fontos, elvi kérdésemet érzékelteti, egy másik, ma már nem oly népszerű szerzők felidézése, miszerint, kísértet járja be Európát, a nacionalizmus és a populizmus kísértete. Ki vet gátat neki? Sejtésem szerint, nem a jóllakott brüsszeli bürokraták lesznek azok.  Saját társadalmunkat kell meggyőznünk arról, hogy, rossz irányba megyünk. De kik csinálják ezt meg? A politikusok, akik közül jó néhányan pont abba a rossz irányba menetelnek?