– A Grósszal kialakult vitám korábban kiéleződött – eleveníti fel emlékeit Pozsgay. – 1988. október 26-án Hegyeshalomnál bejelentettem a „határnyitás” szükségességét. Mire Horn (akkor államtitkár és KB-tag) ki akart rúgatni a kormányból, mert megsértettem a Varsói Szerződést. Majd a november 24-i országgyűlésben (midőn Németh Miklós lett a miniszterelnök) előadtam a demokrácia csomagtervet, melyben a politikai alapjogok helyreállítását, az ahhoz szükséges kodifikációs munkák elvégzését követeltem. Ez irritálta Grószt. November 29-én pártaktívát tartott a Sportcsarnokban, ahol kijelentette, Magyarországon osztályharc folyik, s ha nem tudnak „az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel” szemben fellépni, „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – fehérterror uralkodik el” e hazában. „De mi is ott leszünk, elvtársak!” Amellett kardoskodott, hogy fenn kell tartani az egypártrendszert, mert az „történelmileg alakult ki”. Engem is megriasztott a polgárháborús rémkép felvázolása. Akkortól foglalkoztatott, kiket mozgósíthat Grósz. Mert azt az erőt kell megbénítani! És itt megint felbukkan 1956: az ellenforradalomban való hiedelem, illetve az MSZMP identitása és legitimációja. Ezt kell kiütni – ez volt a megfontolásom. Láttam, gyengeségtől szenved az ellenzék: évente megemlékeztek a Batthyány-örökmécsesnél ’56-ról, a kivégzett Nagy Imréről, de ennek nem volt tömeghatása. Ezért azt gondoltam, a hatalmon lévők oldalán kell cselekedni, akár önfeláldozó módon. A pártprogram előkészítése közben az általam létrehozott történelmi albizottságban sikerült olyan álláspontot megszavaztatni, amely visszavonhatatlanul kimondta: 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott Magyarországon. Azonban pártszerű módon javasolták, terjesszük be a PB-nek, s tárgyalja meg a KB is. Ismervén eme mechanizmusokat, tudtam, ha beöntik a KB garatjába, a kitalálója sem ismer rá. Várnom kellett, hogy kitegye lábát Grósz az országból; ő volt egyedül, aki engem cenzúrázhatott. El kellett kerülnöm, hogy elgáncsoljanak.
Pozsgay akkor fordult a 168 óra mikrofonján keresztül a nyilvánossághoz, amikor Grósz Davosban, a világgazdasági fórumon volt. Az egykori politikus ma is úgy véli, nem volt hiábavaló a fondorlat: „Nyilatkozatom bejárta a világot, azóta is sűrűn emlegetik. Közlendőm azonban hidegen hagyta Moszkvát. Pedig aki kimondja, hogy 1956-ban egy elnyomó és a nemzet függetlenségét elvevő rendszer elleni népfelkelés zajlott, az meggyalázza a szovjet beavatkozást is, attól kezdve azt már nem lehet testvéri segítségnek nevezni, csak birodalmi intervenció történt!” A ma már hívő Pozsgay arról is beszélt, hogy sokáig elfogadta a kádári interpretációt, néhányszor gyalázkodó kifejezésekkel illette az ’56-os eseményeket. Úgy érzi, ezt kiegyensúlyozza, hogy „jó cselekedetekre is adott a Teremtő lehetőséget, Lakitelektől kezdve sok mindent emlegethetnék”. Azt remélte, önnön múltjával is leszámolhat, s attól fogva önmaga és a közvélemény előtt is tisztán állhat: segít megszüntetni és tönkretenni az addig uralkodó párt identitását és legitimációját.
Szavai szerint tudatában volt, mit vállal. Senkit sem avatott be szándékába. „Feleségem is csak a rádióból értesült” – mondja. „Hétfőn reggel berohant hozzám az oroszul jól tudó Mark Palmer amerikai nagykövet, s közvetlenséggel vont kérdőre, Imrém, megszervezte a biztonságát? Mondom, nálunk nem szokás az ilyesmi, az ilyen ügyeket bírói úton intézik, és kötéllel végzik, de addig még van időm. Közben telefonon hívott a hazaérkező Grósz a repülőtérről. Sürgette találkozásunkat. Mikor négyszemközt voltunk, maroknyi telexet csapott elém, a közvélemény felháborodását jelezvén. Beletúrtam a paksamétába: ez csupán a telextulajdonosok véleménye, megyei pártbizottságok, tanácsok, mozgósított piszlicsáré szervezetek hőbörgése. Népszerűségi hullám kapott fel, a vásárhelyi sportcsarnokban több ezren fogadtak állva, s ujjongva üdvözöltek. Előfordultak kalandok is: február 6-án találkoztam az egykori pufajkásokkal és »szochazás« kitüntetettekkel. Megkaptam a magamét, bár álltam a sarat, vesszőfutásra emlékeztetett.”
A végeredményt Pozsgay így summázta: „Rendkívüli ülésre trombitálták össze a KB-t február 10–11-re. Erről írják a Volt egyszer egy rendszerváltásban: Pozsgay kivégzésére mozgósították, de a győzelmével zárult. Ötvenketten keltek ki ellenem. Az 53. és 54. felszólalóként Kállai Gyula és Korom Mihály bizalmatlansági indítványt terjesztett elő: kizárni a KB-ből, a pártból. Ez megriasztotta Grószt, pártszakadás a következmény. Szünetet rendelt el, utasította embereit, mindenkinek súgják meg, bizalmat kell szavazni. Így esett, hogy az indítványozók két ellenszavazatával diadalt arattam. Nyeregben érezvén magam, felemlítettem ’56-ot, szavazza meg a KB is, amit elfogadott az albizottság. És láss csodát, elfogadták, egy homályos toldalékkal: voltak ellenforradalmi jelenségek is. Ráadásként elszemtelenedve követeltem, mondják ki, az MSZMP elfogadja (végre) a többpárti berendezkedést. Ez is zöld lámpát kapott.”
Két tűz között
Földes György a Politikatörténeti Intézet főigazgatója, a múlt terheit újraértelmező történész-albizottság titkára, akit Berend T. Iván akadémikus kért föl tagnak. Akkor fejezte be a Hatalom és mozgalom című könyvét, amely 1989 elején látott napvilágot, s bár a bizottság munkáját alapvetően nem ez a kötet befolyásolta, hanem az elnök határozott elképzelése a megelőző korszakról, a tanulmányból is övé volt az oroszlánrész. Elmondása szerint példátlan az előtanulmányok elkészülésének lázas tempója, s ahogy az idő sürgetésének engedve felpörgetett ütemben dolgozott a bizottság, hiszen a rendszer még állt, miközben az újraértékelése történt meghatározó tudósok részvételével. Amikor a vita célpontjává vált az összegzés, megjelent Pozsgay, aki csupán ezen alkalommal vett részt a szópárbajban. A testület úgy foglalt állást: újra kell értékelni 1956-ot. Midőn világossá vált számára, milyen álláspont kristályosodott ki, sietve távozott. A bizottsági tagoknak ettől kezdve sejtelmük sem volt, mi fog történni. Másnap a 168 órából értesültek, hogy nemcsak elorozta munkájuk eredményét, de saját malmára hajtván a vizet, közhírré is tette. Ezt testületileg is igen rosszul élték meg. Azt érezték, hogy direkt politikai célra használódik fel az a szakmai összegzés, amelyben maguk is odaadóan hittek. Ez ellentétes volt az akaratukkal, és nem tartozott a céljaik közé. A váratlan történések Pozsgay nagyszerű helyzetfelismerését tükrözik, s azt is jelezték, hogy a politikusok hajlamosak nem a saját rangján és értékén kezelni, hanem a számukra fontos részeket kiragadva, gátlástalanul önös céljaikra felhasználni a tudományt.
Tiltakozásra már nemigen adódott mód, fantasztikus ütemben gyorsultak a folyamatok. A tanulmány a Társadalmi Szemle különkiadásaként látott napvilágot, példányszáma az Erdély történetével vetekedhetett. Földes szerint eredeti céljuk az volt, hogy a szocializmus keretein belül újabb reformot alapozzanak meg egy történeti-kritikai újragondolással, s bár a bizottság előbbre tartott az akkori bevett értékeléseknél, elmaradt az erősödő ellenzéki követelésektől, illetve attól a felfogástól, amely már a rendszerváltás irányába mutatott. Két tűz közé kerültek: túl sok volt azoknak, akik féltették a hatalmukat, túl kevés azok számára, akik új rendszerre vágytak.
Kevésnek leginkább az ellenzék szemében bizonyult, hisz mindenki tudta, hogy az 1956-ra vonatkozó, sokáig befagyasztott kifejezés megváltoztatása a rendszer legitimitását kérdőjelezi meg. „Értékelésünk, a felkelés/népfelkelés még lehetővé tette volna, hogy a reformok és modellváltás maradjon a változások lényege, s ne a rendszerváltás” – hangoztatja a történész. Meglátása szerint a döntő mozzanatot az jelentette, amikor néhány nappal később a KB a többpártrendszer bevezetése mellett foglalt állást. Pozsgay fellépése felgyorsította és kiélezte a párton belüli vitákat. Három irányzat bontakozott ki: az egyik félt a változásoktól, s megpróbálta megállítani őket; a másik a demokratikus szocializmus és a vegyes gazdasági modell mellett kardoskodott; a harmadik arra hajlott, ha már nem tudják megállítani a folyamatot, álljanak az élére.
Érdekektől vezérelve
A XIX. századi reformkor mai kutatóinak az a véleményük, hogy a szabadságharcról csak az utolsó ’48-as halálát követően rajzolódott ki hiteles kép. Az ’56-ot vizsgáló történészek álláspontja is hasonló, mert a túlélők, saját szerepüket szidolozva, „belebeszélnek a múltba”. Arra kérdésre, hogy mi a helyzet a rendszerváltással: milyen távlat szükséges a részrehajlás nélküli értékeléshez, Romsics Ignác akadémikus, egyetemi tanár, a Volt egyszer egy rendszerváltás szerzője ezt felelte: „Az első összegzést Tőkés Rudolf írta. Kialkudott forradalom című könyve angolul 1996-ban, magyarul 1998-ban jelent meg. A világpolitikai és a kelet-európai kontextusról pedig se szeri se száma a 90-es években napvilágot látott tranzitológiai munkáknak. Ami a dolog érdemét illeti: az időbeli távolság nyilvánvalóan segíti a tisztánlátást. A releváns dokumentumok jó része csak 30-50 év múltán válik kutathatóvá. 2003-as munkámat, amely egy fotóalbum kísérőszövege, kizárólag újságcikkek és publikus dokumentumok alapján írtam. A kutatás idővel nyilván több megállapításomat fogja pontosítani, elvetni. Nem hiszek a „részrehajlás nélküli értékelés” lehetőségében. Kételyem alapja az a körülmény, hogy minden ember érték- és érdekvezérelt. A történészek sem kivételek. Az objektivitásra és a távolságtartásra ettől függetlenül törekedni kell.”
Romsics nem tulajdonít nagy jelentőséget a „népfelkelés”, a „forradalom” és a „szabadságharc” szavak használatának. A lényeg szerinte az, hogy 1956 nem volt ellenforradalom. A nemzetközi irodalomban a „népfelkelés” (Uprising, Aufstand) legalább annyira elterjedt ’56-tal kapcsolatban, mint a „forradalom”. A rendszer legitimitásának alapjait érintette 1956 átértékelése. Nem negatív, hanem pozitív esemény, s ebből elkerülhetetlenül a Kádár-rendszer minősítésének megváltozása (is) következett. Így válhatott a mártírok újratemetése 1989. június 16-án a rendszerváltás szimbolikus csúcspontjává.
Pozsgay szerepét – függetlenül azóta tett útjától – Romsics Ignác pozitívan értékeli: „Nem tudom, kap-e majd szobrot, neveznek-e el róla utcát. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy az 1988–90-es átalakulás egyik legfontosabb kulcsszereplője, s beírta nevét a XX. századi történelembe.”
