galéria megtekintése

Se mostoha, se anya – eszperantó

Az írás a Népszabadság
2014. 11. 29. számában
jelent meg.


Révész Sándor
Népszabadság

A népszámlálási adatok szerint 1980-ban Magyarországon senki nem beszélt eszperantóul. A világon egyedülálló eszperantó szak létezett itt akkor, a világon egyedülálló Szerdahelyi István professzorral az élén. Abban az évben védtem meg eszperantó nyelvű szakdolgozatomat és kaptam meg az eszperantótanári diplomámat.

Fotó: Európai Unió

Akkoriban elég sok eszperantóul beszélő magyar (és nem magyar) nyüzsgött az ismeretségi körömben. De a népszámlálók számára az eszperantó nem volt beszélt nyelv, hiába beszéltük. 1990-re az lett. Azóta is az. És azoknak a száma, akik a népszámlálás alkalmával azt nyilatkozták, hogy beszélik, két évtized alatt 2083-ról 8397-re nőtt. A négyszeresére. A nagy kérdés pedig az, hogy miért csak a négyszeresére.

 

Tudniillik csupán a népszámlálás előtti öt évben, 2006 és 2010 között több mint másfélszer ennyien, 13 312-en tettek sikeres nyelvvizsgát eszperantóból. (Vö. franciából kevesebben: 11 837-en.) És az azt megelőző tíz évben is sokan, évente több mint kétezren, hiszen a tömeges eszperantó nyelvvizsgázás (természetesen a diplomához, esetleg a PhD-hez szükséges nyelvvizsga-követelmény könnyebb teljesítése végett) 1995-ben kezdődött. Aki pedig arra gyanakszik, hogy az eszperantó nyelvvizsgák és vizsgabiztosok esetleg mozgalmár elkötelezettségből kevésbé lettek volna szigorúak, tévúton járnak. A vizsgázók több mint felét ugyanis az említett öt évben elbuktatták. (Miközben például a kényes franciából 40 százalék alatt volt a bukási arány.) Akik azt hitték, hogy az eszperantó nyelvvizsgát ingyen adják, és igazából nem is kell eszperantóul tudni hozzá, pofára estek.

Ami a népszámlálási rejtélyt illeti, lehet azt mondani, hogy a vizsgázók túlnyomó része nem Eszperantiába, az eszperantó nyelvközösségbe vágyott, csupán nyelvvizsgát akart, hisz ez nyilvánvaló, de a népszámlálási kérdés nem is az volt, mit akar egy nyelvtől, csupán az, hogy beszéli-e.

Az eszperantó nyelvvizsgát ingyen ugyan nem adják, de az biztos, hogy pénzben és időben (ami, mint tudjuk, szintén pénz) sokkal kevesebbe kerül, mint más nyelvvizsga. A mostani őszre 89 ezer forintért hirdettek 120 órás nyelvtanfolyamot. Nulláról indultak, január elején végeznek, akkorra lesznek a delikvensek középfokú, C típusú nyelvvizsgára fölkészítve. Céget nem reklámozunk, de az ajánlattevő nyelviskola gazdáját harminc-sok éve ismerem, komoly ember, és az ajánlat is komoly. Nyilván lesznek lemorzsolódók is, bukottak is nem kevesen, de az is biztos, hogy ezt a pár hónapos nyelvvizsgaszerzési projektet az eszperantóval kellő komolysággal végig lehet csinálni, és sokan végig is csinálták. Más nyelvvel ez csak nyelvzseniknek sikerülhet, akiknek a nyelvvizsga-követelmény egyébként sem gond. Az eszperantóprojektet viszont jobbára éppen azok teljesítik, akik se túl jó indíttatást, se túl jó érzéket nem kaphattak a nyelvtanuláshoz, mert hiszen akkor meglenne nekik a nyelvvizsga a nagy egzisztenciális értékű nyelvekből is.

Azt szokták mondani (például Bárczi Géza, a híres nyelvész is azt mondta), hogy az eszperantó elsajátításához átlagosan nyolcad-, tizedannyi idő kell, mint a nem tervezett, történeti nyelvekéhez. Ezek fölöttébb bizonytalan becslések, talán kicsit túlzóak is, de a többszörös különbség bizonyos. Mindenesetre az eszperantó megtanulására fordított idő biztosan kevesebb, mint amennyivel megkönnyíti, lerövidíti más nyelvek elsajátítását. Ami azt jelenti, hogy az eszperantót lényegében ingyen kaphatnák a gyerekek, ha vele kezdenék az iskolában a nyelvtanulást, és rajta keresztül jutnának el a többihez, leginkább az angolhoz. Ennek persze nincs realitása. Ritkán reális, ami racionális.

Nem reális elvárás az sem, hogy a racionalitás felülírja a hatalmi erőviszonyokat, melyek a nyelvi erőviszonyokat meghatározzák. Nem látott még olyan világnyelvet a világ, mely mögött ne állt volna világi világbirodalom vagy egyházi világhatalom. A nyelvek pozíciójához sajátos minőségüknek vagy tulajdonságaiknak nincs közük.

Hiszen minő nyelvi tulajdonság hozna létre olyan hatalmas erőkülönbséget, ami egymáshoz közel álló nyelvek, mondjuk, a dán és a német, az orosz és a szlovák, az angol és a fríz között van?

Az eszperantó mögött egészen aprócska állami, egyházi, gazdasági hatalom, közpénzforrás, nemzeti szenvedély, de még társadalomalkotó, elsődleges nyelvközösség sem áll. (Az Eszperantiában összejött párok családjaiban nőnek ugyan föl szétszórva a világban eszperantó anyanyelvű gyerekek – a népszámlálási adatok szerint Magyarországon is él, ha igaz, közel ezer eszperantó anyanyelvű polgár –, de természetesen ők sem alkotnak önálló eszperantó társadalmat.) Mindehhez képest az eszperantó szerény pozíciója nem is olyan szerény. És semmi nem is indokolja, hogy magában a tervezett nyelvben vagy a tervezett nemzetközi nyelv gondolatában keressenek magyarázatként hibát. Hol van az a világ, amelyben minden megvalósításra érdemes gondolat megvalósítható? Ha nem a jelenünkben, akkor miért cáfolná egy gondolat életrevalóságát az a sajnálatos tény, hogy ma és holnap megvalósíthatatlan?

Fotó: Európai Unió

Annak, hogy olyan sokan nem akarnak kezdeni semmit egy nyelvvel, amit a nyelvtől független okokból bár, de mégiscsak megtanultak, nyilván az az (egyik fontos) oka, hogy az a sajátos és kivételes nemzetközi kapcsolati tőke, nyitott és gazdag multikulturális közeg, ami az eszperantó által elérhető, föltételez az egzisztenciális kényszereken túl valaminő szabad mozgásteret, fölhasználható felesleget az emberek életében. Az eszperantóval pedig inkább olyan diákok segítik ki magukat, akiknek az életében kevesebb az ilyen fölhasználható felesleg. Viszont mégiscsak jelentősen megnövelte az aktív magyarországi eszperantó nyelvközösség méretét az a kisebbség, mely a kényszertanulók közül megragadt Eszperantiában. (Ezt el kell ismernem, bármennyire nem értek egyet azzal, miként azt eszperantista barátaim bánatára egyszer már meg is írtam, hogy a jelen világnyelvei helyett a diploma feltételeként az eszperantót is elfogadják, miután attól egy mai diploma nem lesz működőképes a magyar nyelvhatárokon kívül.)

Bujdosó Iván (aki hosszú ideig oktatott eszperantológiát és számítógépes nyelvészetet az ELTE alkalmazott nyelvészeti tanszékén) ki is mutatta a nyelvvizsgaadatok elemzésével, hogy az országon és a fővároson belül is a szegényebb területeken vizsgáztak többen eszperantóból.

Az eszperantó hatókörét nemigen lehet lemérni, mivel nem létezik semmilyen intézmény, mely a nyelvközösség egészére rálátna. Aki tudni véli, hogy a pár százezertől a pár millióig szóródó becslések közül melyik áll közel a valósághoz, az gyanús.

Egy biztos számot azonban ismerünk, mert Poór Veronika, a Muzaiko nevű, eszperantó nyelvű internetes rádió alapítója, az Ifjúsági Eszperantó Világszövetség magyar vezetőségi tagja, felhívta rá a figyelmünket. Arról van szó, hogy a Wikipédia eszperantó nyelvű szócikkeinek a száma augusztus közepén elérte a kétszázezret. A magyar nyelvű szócikkek száma 266 ezer. Több. De ugyanaz a nagyságrend. Az egyik 12-13 milliós elsődleges nyelvközösség, a másik nem tudni mekkora, de nyilván jóval kisebb, másodlagos nyelvközösség. Melynek tagjai túlnyomórészt egy másik nyelvközösségben élik a társadalmi és szellemi életüket, keresik a kenyerüket. Több Wikipédia-szócikket írtak eszperantóul, mint szlovák, dán, norvég, héber, bolgár, hindi stb. nyelven. Ez mindenesetre mond valamit az eszperantó szellemi élet intenzitásáról. Nyilván sokkal értelmiségibb, tanultabb és tudatosabb nyelvközösség ez, mint azok, amelyekbe a nagy többség nem választás és tanulás, hanem beleszületés révén kerül.

Az angol nyelvű szócikkek száma tizenhétszeresen múlja felül a magyar és huszonháromszorosan az eszperantó nyelvűekét. Ez viszonylag kis különbség a magyar javára, az eszperantó javára viszont nagy különbség, hogy pillanatokat alatt előállítható a négy és fél millió angol szócikk bármelyike eszperantóul, mégpedig a megszokott gépi fordításokhoz képest sokkal jobb nyelvi minőségben.

Fotó: Európai Unió

A GrammarSoft ApS nevű dán cég a Dél-dániai Egyetemmel együttműködve indította be a WikiTrans projektet, aminek az a célja, hogy gépi fordítással átjárhatóvá tegye a nyelvi határokat a Wikipédián. Az otthoni nyelvük, a dán mellett az eszperantóval indítottak. Erre a két nyelvre fordítja le most automatikusan bármelyik angol nyelvű szócikket a rendszer. Pillanatok alatt kiderült, hogy a gépi fordításban a tervezett nyelv előnye behozhatatlan. Bartók Béláén kezdve lefordíttattam magamnak a rendszerrel jó néhány angol szócikket eszperantóra, és összehasonlíthatatlanul jobb minőségű szövegeket kaptam, mint amilyeneket gépi fordítással kapni szoktunk. Nem egészen hibátlanokat, de olyanokat, amelyeket egy kis korrektúrázás után úgy lehet fölhasználni, ahogy vannak.

Kívülállóknak leggyakrabban akkor szokott eszükbe jutni az eszperantó – ha egyáltalán –, amikor arról hallanak, minő bonyodalmakat és többletköltségeket okoz a kéttucat-nyelvűség az Európai Unióban. Nekem legalábbis legtöbbször ezt szokták emlegetni azok az ismerőseim, akik jelezni igyekeznek, hogy rokonszenveznek az eszperantóval.

Ha önmagában nézzük a dolgot, hogy tudniillik több ezer embert kizárólag azért alkalmaznak, hogy nyelvek között közvetítsenek, és erre elköltenek évente száz-egynéhánymilliárd forintot, akkor ezek a számok erős érveknek tűnnek. De a látszat csal. Ez a költség félmilliárd uniós polgár között oszlik meg: fejenként egy euróba se kerül az egész évente. A nyelvi költségek a teljes EU-költségvetés egy százalékát sem haladják meg. Csupán kétszer annyiba kerül a két tucat nyelvvel való szórakozás, mint a havonkénti kötelező strasbourgi vendégjáték.

A rendszer nem ezektől a költségektől válik fenntarthatatlanná, hanem attól, hogy nincs funkciója. S aminek nincs funkciója, az elsorvadásra van ítélve. Az unióban legfeljebb három nyelven lehet dolgozni, de az egyik (a német) máris kiszorulófélben van, és könnyen belátható, hogy a nem távoli jövőben a maradék kettőből is egy marad. Hallottam olyan képviselőről, aki kiváló német- és francianyelv-tudással ment ki Brüsszelbe, és nem gondolta, hogy a munkanyelvek kétharmadának birtokában idős fejjel új nyelvbe kell belevágnia. És kellett neki. Be kellett látnia, hogy angol nélkül nem megy. Ahol pedig angol nélkül úgysem megy, ott minek a többi?

A tagállamok elvi és önérzeti okokból ragaszkodnak természetesen nyelvük jelenlétéhez, de miután ez a jelenlét a mindennapokban csekély kivétellel merő formalitás, fikció, előbb-utóbb föl fogják ismerni, hogy a semmihez ragaszkodnak. Olyasmihez, ami a nyelvi hátrányaikon nem enyhít semennyit. Ha a hátrányos helyzetükön változtatni akarnak, akkor valami másban kell gondolkodniuk, akkor a tagállamok nyelvi egyenlőségéért valamilyen más formában kell megharcolniuk.

„Aki életében akár egyszer is vett részt nemzetközi tanácskozáson, az akár a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy mit jelent érdemi vitában keveredni egy anyanyelvűvel, vagy kibogozni és helyükre tenni egy dokumentum szövegében azokat a szinonimákat, amelyek hosszú távon súlyos anyagi és erkölcsi kötelezettségeket róhatnak egyes országokra, érdekcsoportokra. Ezeket az apró »buktatókat«, amelyek még a gyakorlott profi tolmácsoknak, fordítóknak is komoly, megoldandó feladatokat jelentenek, úgynevezett víz alatti köveknek, csapdáknak szokták udvariasan, de találóan nevezni.” Ezt egy hét nyelven beszélő, hétpróbás diplomata, Nanovfszky György írta, aki sok országban volt nagykövet, életét jelentős részben angolul dolgozta végig, tolmácsok és fordítók generációit nevelte. Ő biztosan nem azért érvel az eszperantó mellett, mert nem tud elég jól angolul, mert tud, s nem is azért, mert nem tud elég jól eszperantóul, mert úgy is tud.

Fotó: Európai Unió

A hosszabb távú történelmi trend szerint az emberi jogok köre és értelmezése kibővül. A nyelvi egyenjogúság eszméje bizonyos vonatkozásokban, leginkább a kisebbségi nyelvhasználat tekintetében, állami keretek között régóta eleven. Nem túlzott merészség megjósolni, hogy az államközi szervezetek, törvény- és döntéshozó intézmények súlyának növekedésével egyrészt, a munkaerőpiacok egybenyílásával, a nemzetközi mobilitás további kibővülésével másrészt a nyelvi egyenjogúság követelménye (követelése) az államok szintjén is, az egyének szintjén is sokkal gazdagabb értelmet nyer. Egyre irritálóbb lesz például az esélykülönbség, ami a jó európai állások elnyerésében a nagy európai nyelvekbe (vagy legalább azok rokonaiba) beleszületett polgárok és a többiek között van, akik számára a szerencsésebbek anyanyelve – mostoha. Ez a tendencia pedig megváltoztathatja az eszperantó pozícióját, hiszen különböző anyanyelvű emberek nyelvi egyenjogúsága a nemzetközi, nyelvközi térben csak olyan nyelven valósulhat meg, amely senki számára nem „anya” és nem mostoha.

Sok embertől hallottam már, hogy az eszperantó nem lehet teljes értékű nyelv. Ezeket az embereket viszont sosem hallottam eszperantóul beszélni. Sok embert hallottam már eszperantóul beszélni. Azok közül viszont senki nem vélekedett így.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.