Fáradt öregember lépked utazótáskával a kezében a kelenföldi pályaudvar váróterme felé, az imént szállt le a zürichi szerelvény másodosztályáról tizenhárom órás utazás után. Nem akarunk hinni a szemünknek, pedig ő volna az, a magyar miniszterelnök, a nemzet mindig magabiztos vezénylő tábornoka, oly egyszerűen, sallangmentesen mutatkozva, ahogyan csak Kádár János tudott a Moszkvába induló vonat ablakából kalaplevéve integetni.
Ekkor még nem tudjuk, hogy ugyanez az ember másnap reggel még a tévedését is hajlandó elismerni: „Az emberek megkérdőjelezik a távközlési adó kiterjesztésének ésszerűségét, ezért az ebben a formában nem vezethető be”, mondja saját állami rádiójában, amire csak a legkiválóbb államférfiak képesek, elismerve népük egy részének gondolkodóképességét és az ellenük irányuló tüntetések igazát.
Ám most nem erről van szó. Hanem arról, hogy a pályaudvaron látott kép annyira nem illik a nagyobb, a megszokott képbe, hogy nyilvánvaló, a sajtó megint hazudott. Zürichből nem lehet így megérkezni, ilyen moszkvaiasan. Szinte egészen bizonyos, hogy Orbán nem járt Zürichben, miért is járt volna; csak nem képzeljük, hogy legidősebb lányát dekadens svájci magániskola mesterképzésére adja, pláne 15 millió forintos tandíj fejében!
