Az 1990-es évek derekán főnököm elvitt autózni a budai hegyvidékre, ahol már álltak a rendszerváltás fürge nyerteseinek új villái. A tulajdonosok egy részét ismerte, ha másról nem, arról, hogy milyen szerepet töltött be az illető az előző rendszerben. E vagyonok forrásáról ugyan a bennfentesek tudtak, firtatni azonban már mindezt nem illett. Életbe léptek az új rendszer szabályai: az üzleti és banktitok szentsége.
Az első szabad parlament tagjainak már kellett vagyonbevallást tenniük – a legtöbb akkori képviselő olyasmiket vallott be, amit bármelyikünk tehetett volna. Fábry Béla Trabantja – amellyel az újonnan alakult MSZP elnökségi ülésére érkezett 1989-ben – azt sugallta, hogy az új rendszerben a közszereplők majd szolgálatnak tekintik a döntéshozói funkciót. Ez a rendszer azonban tett egy logikusnak tűnő éles elhatárolást: a közpénz felhasználása és a közszereplő vagyongyarapodása nyilvános – a privát pénz sorsa magántitok.
De ez a határ álságos. A kezdeti években minden jelentősebb magánvagyon úgy keletkezett, hogy közvagyon volt annak előtte. De ha nem, hanem például csalárdul kihelyezett bankhitel, a közreműködőket már védte a banktitok intézménye. Vagy ha egy magáncég gépkocsiflottát, informatikai rendszert vásárol egy másik magáncégtől, akkor mekkora összegek vándorolnak a még magánabb zsebekbe?
