Egy gyakorlott alvó néző olvasó ül tehát mellettem, és ez a költőt magát, aki a színpadon ül, és a saját verseiből olvas, nem minősíti. Ne tévedjünk, jó költőről van szó, kinek versei szintúgy jók.
S milyen jó, hogy ez a jó költő jól olvas jó verset, mert például gitározhatna rosszul és énekelhetne hamisan, úgy vettem észre, ez manapság bejön, fölmegy a jó kezű költő a jó színpadra, és a jó kezébe lantot vesz, és lírai húrokba csap, mellé danol, és ez azért valahol bájos, mert érdekes, jé, ez a költő nem csak költeni tud, hanem lantolni és énekelni is, ez azért frankó, talán ezt mondja magában ilyenkor az olvasó alvó néző, aki ekkor már hallgató, akarom mondani egy alvó néző olvasó hallgató, aki a lantoló danoló költőre befizet.
Ne tévedjünk, az efféle produkcióknak híve vagyok, mert amióta olvastam egy száz évvel ezelőtt íródott cikket, amely Ady Endre költőt küldte el a búsba, amiért Ady Endre költő merészelt a verseivel színpadra állni, és ezt őrajta számon kérték, javallván neki, hogy a költő csak költsön, s lehetőleg csinálja otthon, négy fal között, mikor senki sem látja, s ne bohóckodjon zongora előtt, szóval e régi újságcikk elolvasása óta én a költők nyilvánosság előtt folytatott hangszeres föllépésének híve vagyok, mert ha Adynak szabad volt, másnak is szabad.
Hívő néző hallgató olvasóként ülök hát azon a bizonyos irodalmi rendezvényen, ahol mellettem bal felől egy alvó néző olvasó ül mély alvási szakaszban, s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy szurkolok ennek az öregúrnak: kezdek reménykedni benne, hogy nem fog hangosabb horkolásba. Hogy nem horkan föl, nem kezd el sípolni az orra, szóval drukkolok, nehogy lebukjon, jaj, csak nehogy észrevegyék, hogy alszik szegény, mert nem akarom, hogy nevetségessé tegye magát, és saját magával lejárassa a költőt is, aki nem érdemelné meg, hogy sorait egy poétikus csöndben rút fölhorkanás zavarja meg. S egyre jobban izgulok, mert a színpadon a költő a hangját egyszerre csak emelni kezdi, jaj. A költemény ugyanis, amelyet éppen olvas, lassan a lezárás felé közelg, és a poéta – érthető dramaturgiai okokból – emelt hangon tart a vég felé, jaj, jaj, sikolt föl bennem a kollegiális részvét, csak a szegény öregurat mellettem, csak őt a rímkényszer föl ne ébressze.
De nem. Nem az ébreszti föl, hanem a nézőtéri ajtó felőlünk jobbra. A vers utolsó sorai alatt ugyanis kései néző surran az irodalom szentélyébe be, és az ajtó, melynek zsanérját a szentély technikai személyzete előzőleg megolajozni nem méltóztatott, a végső pillanatban megnyikordul. Egyszer ki, shrhrhrhrhrhrnynynyikr, s egyszer be, shcscsccsssknynynnr. E rémséges hangokra rezzen föl mellettem az alvó néző hallgató, aki ekkor lustán oldalra pillant, s mint aki odahaza a neveletlen kutyát éri tetten, a besurranó nézőre egyszerre csak rákiált: hej! S amikor az a fejét odakapja, rezignáltan veti oda ezt: a kurva anyádat.
